Karen

A tegnapi találkozásról akartam írni, míg el nem marad. Véletlen volt, de hiszem, hogy véletlenek nincsenek.
A hordozóért a város másik végébe kellett mennünk, eredetileg csak Dani ugrott volna el érte, de a tulajdonosai nem voltak odahaza kora délután, így alvás után felpakoltuk mind a hármunkat és együtt indultunk neki. Áron majdnem végig sírt, nem rajong mostanában az utazásért, mára már azt is sejtem, hogy a betegség bújkált már benne, nem voltam felvillanyozva, mire odaértünk.
Kavarogtunk is egy sort, mire megtaláltuk az amúgy barátságos, eddig ismeretlen kisvárosi hangulatot, bár emeletes házak közé cseppentünk, keskeny utak voltak mindenfelé, sehol autópálya, gyalogosok sétáltak, megnyugtató volt kifelé bambulni.
A lakópark, ahová érkeztünk, kellemes háromszintes házakból állt, sok zölddel, és két kis játszóval, az egyiken senki sem volt, míg a másik tömve gyerekekkel. Megálltunk a ház előtt, de kiderült, még negyed óra, mire hazaérnek, nem maradt más hátra, minthogy kipróbáljuk a kisebbik játszót.
Áron elfoglalta a helyét a hintában, közben nagyra nyitotta a száját, amikor Dani megkínálta rotival, azzal az indiai tésztafélével, ami majdnem olyan, mint a mi palacsintánk. Nagyon szeretjük. A lányok rohangáltak, csúszdáztak, egyszer csak egy szőke hajú, fiatal nő közeledett, két szőke kisfiúval. Annyira meglepődtem a látványon, hogy nem tudtam levenni a szemem róluk, és ők is valószínűleg eléggé elcsodálkoztak, amikor megláttak bennünket. Ez itt nem egy fehéremberes környék.
Természetesen beszélgetni kezdtünk, közben megérkeztek az eladók is, két éves Hanna lányukkal :), az üzletet is nyélbe ütöttük, a hordozó tökéletes... Aztán magun k maradtunk fehérek, másfél óra telhetett el, míg csak mondtuk és kérdeztünk és hallgattunk és szívtuk magunkba azt az energiát, amit az ad, ha hasonlókkal találkozik az ember. Akik a mit együnk és hol dolgozunkon túl valami mást is szeretnének a világban, akikkel meg lehet élni mélységet, első találkozásra is akár.
Karen és a férje amerikai, San Fransiscoból jöttek a cunami után Indonéziába, hogy segítsenek az újjáépítésben. A férfi, akinek a nevére nem emlékszem... baptista tanító, most a közeli templomban dolgozik. Ebből a szempontból talán mások, és talán sokadikra ez ki is derülhet majd, akkor és ott úgy éreztem, végre olyan ez a találkozás, ami mindkettőnknek ad, amiben mindannyian magunk voltunk, amiben nem zavart az sem, hogy nekem nem anyanyelvem az angol.
Nehezen akarózott elindulnunk, de ezúttal nem mulasztottunk el telefonszámot cserélni, és őszintén remélem, hogy lesz még találkozás. A lehetőség adott, már csal élni kell vele.