Amitől színesek

Apróságok, amik mellett amúgy elsuhannék, de most összegyűltek, így gyorsan le is írom.
- Vakon használom az ékezet nélküli billentyűzetet, és nem is ütök mellé olyan sokszor.
- Mikolt hasra esett a kanapéról. Csattant. Az arcán. Most úgy néz ki, mint akit nagyon megvertek. Holnap ovi, meglátjuk megkérdik-e, verem...
- Áron a tőlem távolabbi kiságyban alszik éjjel. Elsőre olyan volt, mintha a holdra számüzetődött volna, nem is tudtam rendesen aludni, folyamatosan azt vártam, mikor ébred... 5kor inni kért, hétkor pedig a költöztetőt. Ma már tudok aludni...
- Lett szúnyogháló az ablakokon. Kivéve a konyhát, nem is értem, hogy hagyhattam ki... mentségemre legyen, hogy lányos zavaromban (mert kaptuk, és mert annyira hirtelen jött) minél kevesebbet szerettem volna... miért? Viszont ki lehet nyitni az ablakokat, teraszajtót, jöhet a friss levegő... :)
- Hanna mellúszó lábtempózik. És a víz alatt nagy kört csinál a testével. Műúszó alapgyakorlat, delfinnek hívják. Sosem mutattam neki... tehetséges. Bár ne lenne... :):)
- Áron számtalanszor beugrott a nagyvízbe karúszóval, kérdeztem tőle, szeretne-e még, erre megtanult bólogatni. :) Majd mikor az ugrálást megunta, úszóleckét kért. Egy óra alatt jutott el a nemmegyekbe-től a tudokkutyaúszni-ig.
- Túrógombócra vágyom... a hűtőben Szilvi instrukciói alapján csöpög a túrókezdeményből a lé. Holnapra kiderül, lesz-e belőle gombóc.
- Nem tudok aludni. Kétnaponta így megy ez. És lassan újra bensőségesebbre kell fűznöm a viszonyomat a Rennievel. Vagy mandulát ennem megállás nélkül.
- Hanna Szalóki Ágit énekel... majdnem dallamhelyesen. Ismeritek azt a nótát, hogy A szeretőm pakulár?...

- Újra minden nap esik. Nagyon. És nagyon dörög is hozzá. Félelmetes ez az erő, ami itt a természetet jellemzi. A növényzetet, az időjárást. Teljesen elkápráztat. Mindezt úgy, hogy közben elvileg száraz évszak van. Eredmény: bepenészedett Hanna bőrcipője, ami a bejárat előtti fonott kosár alján volt. Hm...
- Mikoltot este majdnem bennfelejtettem a kádban. Két babával játszott, az egyik nagyobb volt, a másik kisebb. Annyira elmélyülten igyekezett megmenteni a kicsit a fulladástól, hogy nem akart kiszállni. Becsuktam rá az ajtót, hogy a légkondi ne menjen rá. Tíz perc múlva kapcsoltam, hogy hiányzik egy gyerek a mesélős kuckóból. Még mindig játszott. :)
- Hanna ma mindenkinek elmesélte (a nagyszülők a skpypeon vigyáztak a gyerekekre, miközben én teregettem, Dani pakolt, Peti vacsorát készített...:)) az örömét (ő mondta így), hogy holnap Mikolt egészen ebédig marad az oviban.
- Meglett Hanna csodakulacsa. Aznap eltűnt Mikoltté... :) ezek nem szeretnek párban lenni.
- Áron hozza a velenagyságú slinget, ha azt akarja, vegyem fel. És hammog hozzá. :):)
- Hajnali kettő, megvacsorázom, és megyek aludni...

Összenőttek

A lányok.

Bármikor, amikor krízis helyzetben voltak, erősödött a kötelék közöttük. Amikor Áron született, és végre hazaértünk a két napos vesztegzárból, összeszorult szívvel néztem, ahogy támogatják, szeretgetik egymást, ahogy saját nyelven szólnak a másikhoz, ahogy közösek a játékok, ahogy cinkosai lettek egymásnak, ahogy még a legnehezebb konfliktusukban is érezhető volt, testvérek. Nekem nem volt ilyenem, talán emiatt is oly megható a látvány...

Most, hogy Hanna oviba ment, Mikolt elveszett egy kissé. Mintha a másik felét elvették volna. És valószínű, hogy tényleg ez történt, mert abban a pillanatban, ahogy ő is követte a nővérét, helyreállt a világ rendje. És én újra ugyanazt látom, mint 15 hónappal ezelőtt. Erősebb, szorosabb köztük a vérkapcsolat, mint valaha. Mikolt követi Hannát, mindenben mellette szeretne lenni, Hanna pedig ráhagyatkozik arra a hálóra, amit Mimi von köré a ragaszkodásával, a szeretetével. Káprázatos.

Kis kitérőt tennék, Mikoltról kell írnom, aki olyan elképesztően jól veszi az oviakadályt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Persze a pszichológus, meg a nagyon szenzitív anyai szemem látja, hogy nem adják azt olyan könnyen, mint ahogy tűnik, például semmi esetre sem hajlandó az oviban pisilni, és itthon sokkal többet bújik. Megvolt az első sírás is, de hamar megvigasztalódott, hiszen ott volt Hanna, aki segített neki megérteni, hogy auntie Julie csak azt szeretné, hogy ő is pisiljen. Biztos vagyok benne, hogy egy új közegben még mindig csak keresi a helyét, de mert ezt nem egyedül kell meglépnie, mint anno Hannának, neki ez sokkal egyszerűbb.

Amiért pedig Mikoltot változatlanul hősnek gondolom... Pelenka, cumi és papal nélkül csinálja végig a teljes délelőttöt. Hogy miért olyan nagy dolog ez? Mert idehaza szinte nem is válik meg a papaltól, a cumi gyakorlatilag a leghűségesebb társa, és ha teheti, a délutáni alvás után elblicceli a bugyihúzást is. Mindezek az oviban nem kellenek. Hogy fognak-e hiányozni, nem tudom... Ma azt mesélte, hogy sírt, mert nem voltam vele. Hanna szerint nem. Szerintem sem, de mindenesetre figyelem őt.

Persze Mikoltot a környezet nem befolyásolja annyira, mint Hannát, pláne, ha Hanna is vele van. És azt hiszem ez a kulcs, minden más ezalá rendelődik. Ha baja van, azt hangosan adja bárki tudtára. Emiatt könnyű vele, és az első hetekben, míg nem ismerik igazán, úgy tűnhet, hogy egy kis easygoing, pedig a lelke mélyén Mimi is egészen kis mimóza tud lenni. Álcázza ezt az összes oroszlánkarmával, de elég csak egy "gyerepisilni", és vége a nagy magabiztosságnak. De a lényeg, hogy dacára a nyelvi korlátoknak aunti Julie szereti őt, és igyekszik érteni, sokszor kéri Hannát is, hogy segítse ebben. Csoda kis csapat, örülök, hogy így alakult.

A testvérségükről... Ebédnél amolyan kínai jellegű kanállal esznek, aminek rövid a szára és öblös a kanalazó része. Mikolt ezzel nehezebben boldogul, mint a mi kanalainkkal. Amikor már nem megy neki egyedül, hogy befejezze, ami a tányérjában van, Hanna segít neki. Eteti...

Ma Hanna arra kérte auntie Juliet, hogy rajzoljon neki betűket szaggatott vonallal, és ő azzal játszott, hogy összekötötte. Lényegében írt... Mikoltnak is ugyanez a játék kellett, nagyon akkurátusan leült ő is, és kitartóan színezte a betűket, míg Hanna gyakorolt. Elmehetett volna, a kicsik épp játszottak, ő mégis inkább maradt, pedig egyébként egy percre sem tud megülni egyhelyben...

Itthon pedig ebéd után kirakóztak. Ez sem Mimi erőssége, Hanna ennyi idősen már a harminc darabosat simán kirakta. Mikoltot nem is érdekelte eddig, de tényleg nem ebben a legjobb, no. Tegnap viszont kaptak egy kirakót auntie Junetól, aki sajnos egy másik oviban folytatja a pályafutását... Nagyon szerettül, ő volt a másik óvónéni, amolyan csupaszív, mindig mosolygós, halkszavú kendős tyúkanyó. Már nem jött, de minden gyereknek küldött egy kis ajándékot. ezzel játszottak, Mikolt érezte a játék fontosságát, tudta, ki küldte, leült hát Hanna mellé, és úgy rakták, hogy Hanna illesztette a helyére a megfelelő darabot, mikolt pedig benyomta a helyére. Mind a negyvenet így tették a helyére...

És tényleg... mióta Mikolt ovis, sokszor kapom azon magam, hogy hallgatózom, mert olyan csendben vannak, ami egyébként arra szokott utalni, hogy ideje megnézni őket. Általában elmélyülten építenek, babáznak, kuckóznak, mesélnek. Jó látni. Jó tudni, hogy ez nem az mi érdemünk, hogy ezt ők teszik, ez az ő kapocsuk.

És nemcsak nappal... Éjjel is tudom, hogy Hanna sokszor megnézi Mimit, hogy ott van-e, hogy alszik-e, és reggel Miminek is az első, hogy miután kinyitotta a szemét, felszól a galériára: Hanna? :)

Kis átalakítás után most így néz ki a szobájuk. Pillanatnyilag lányszoba :)

Bár a sok zölddel igyekeztem megőrizni a lehetőségét, hogy majd Áron is otthonosan mozogjon itt, a lányok természetesen abban is egyetértenek, hogy elférne még egy tonnányi rózsaszín kiegészítő... :) Édesek, ahogy kórusban kántálják, pink!!! De leginkább egyforma...

Gondolati lemaradásban

Megtetszett ez a kifejezés... és valóban abban vagyok. Majdnem egy hete nem írtam, tegnap beszéltem anyukámmal és Csillával is, Dédivel is, Dédi volt az egyetlen, aki nem említette az ezzel kapcsolatos hiányérzést. :) Ő mondjuk nem is követi a blogot...
Az okok... Mindig vannak és lesznek is hullámvölgyek, amik nagyrészt abból adódnak, hogy az életem szervesen hozzá van rendelve majdnem négy kicsikééhez. Ebből adódóan állandó idő és rendszeres energiahiánnyal birkózom, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az elmúlt hét rengeteg tennivalója közepette Dani is, Peti is sokat dolgoztak, nekem pedig bár tele a fejem minden este gondolatokkal, már nem jutott erőm arra, hogy mindezekről megemlékezzek a köz felé is. A hullámvölgy aljának megélése persze ebben nem is segít, bár mostanra mintha a hullámok amplitúdója fokozatosan csökkenne.
A legfontosabbak zanzásítva mégis... (kiemeltem a témákat utólag, mert hosszú lett... hátha nem mindre kíváncsi mindenki...)
Elkészült az első túrógombóc.
A nagy dolog ebben az, hogy mivel nem lehet túrót kapni, házilag készítettük Petivel, drukkoltunk neki, hogy sikerüljön, bevetettük Szilvi receptjét, és némi bénázás után mégis mégis lett belőle valami. Nem állítanám, hogy ez volt életem legjobb, legszebb, legzamatosabb túrója, másoknak meg se merném mutatni, de annyira mégis beférkőzött a bizalmamba, hogy nekiláttam gombóc formába önteni.
Az eredmény szerintem: Túrós grízgombóc.
Tejföllel és sok porcukorral kiválóan debütált, Hanna, aki a hazait sosem ette, most második fogásként elfogadható mennyiséget evett belőle, nekem pedig kifejezetten ízlett.
Áron beemelte a szótárába Hannát. Ha az első szavait kellene felsorolnom időrendben, akkor a hem és a hovva után, amelyeket maga használ értelmesen, megkülönböztető jelleggel, az a szívetmelengető, felfelé kanyarított dallamívű, elnyújtott hennnn-nnnna a harmadik, ami olyan nagyon hasonló ahhoz, ahogy Mikolt mondta. Akárhányszor meghallgatnám.
Kint a jobb alsó 4es, de ezzel egyidejűleg a bal oldalra tömködi a kezét, gyakorlatilag egyfolytában a szájában van a mutatóujja. A mostanában jellemző fél nyolcas ébredéseket (a korábbi kilenc helyett) is igyekszem ennek betudni. Sajnos az eredmény az, hogy már reggel iszonyú fáradt, nyűgös, sírós, valamint, hogy felborult a napirendje, de teljesen. Igy persze az enyém is...

Persze, ha kipiheni magát, akkor rém vicces, mosolygós, huncut kis csibész, a fenti képen épp kukucsolós játékot próbál játszani, keresi a szemeit, hogy elbújjon. :):):)
Mostanában egyedül eszik, fóleg akkor, ha a lányok meghagynak valamit. Felmászik az asztal tetejére, és nagyon nagy csendben lakmározik. Villával, kanállal, vagy kézzel. Vagy mindennel... Az eredmény...
Oltást is kapott a kisember, a 15 hós volt esedékes. Annyi szépség van ebben az egy minimondandóban, amellett, hogy Áron a szúrás két másodpercét kivéve sírás nélkül abszolválta az egészet... Aznap, amikor megkapta, délelőtt Dani nem ment be dolgozni, hanem itthonról tette a dolgát. Nem jött taxi, de mert nem akart autó nélkül hagyni, és mert nem volt tárgyalása délelőtt, így öltönyben ült az étkezőasztalnál (Devivel jót derültünk a látványon, nekem mégis annyira jólesett idehaza látni őt...), dolgozott. Áron elaludt fél tízkor ... hála a korai ébredésnek... és mert nem volt itthon szúrós víz a palacsintához, elszaladtam a boltba. Út közben jutott eszembe, hogy befutok, megkérdem dr. Veelant, mikor hozzam Áront. Nem volt nálam a kiskönyv, itt pedig más egy picit az oltási rend, mint odahaza, ezért abban maradtunk, hogy felhívom, ha megnéztem, milyen oltásra is van szükség pontosan, aztán majd meglátjuk, mikor oltja.
Hívtam, de az asszisztens nem tudta adni... A lányokkal és Áronnal mentünk végül újra, hazafelé az oviból, egyszerűbbnek tűnt, mint percenként hívogatni, így is ki kellett várnunk a sorunkat, de mert a gyerekek nem szedték atomjaira a várót, nem bántam. Jó volt velük lenni, figyelni, ahogy kommunikálnak, néha látom csak ilyen összehangoltnak őket. Méreckedtek, egymás után, még Áronmanó is beszállt a játékba, nagyon akkurátusan szemlélte a mérlegen a számlálót, egészen közel hajolva, ahogy a lányoktól látta. :)
Mikolt aggódott egy sort Áron miatt, aki bizonyára sírni fog, és az nem jó, mert hangos, és sokan vannak a rendelőben... Megnyugtattam, hogy hamar megvigasztaljuk, hiszen vagyunk rá hárman is.
Odabenn kiderült, hogy van oltóanyag (az MMR-t itt 12 hósan kapják a gyerekek), Veelan kérdezte készen vagyunk-e rá, hogy most beadja. Áron egészséges, megkérdezni úgysem tudom, Mikoltot felkészítettem, csak épp pénz és kiskönyv nincs nálam. Sebaj, mondta, majd délután behozzuk.
Igy esett, hogy Áron megkapta itteni élete első oltását, nem is sírt, másnap pedig bevezetődött a
könyvébe is az esemény. 40 pénzt, vagyis 2400 forintot fizettünk érte.
Pénteken Lellével voltunk orvosnál.
Fogalmam sem volt, miért is megyünk pontosan, itt egy kicsit másképpen szigorú a rendszer, még akkor is, ha dr. Choong a saját orvosomnak számít. Pl. azon sem lepődne meg, ha lemondanánk az esedékes látogatást és csak két héttel később mennénk. Legközelebb egyébként valóban hat hét telik majd el, mire újra látjuk egymást...
Nos azon kívül, hogy meghallgatta LelleRóza excellent szívverését,a minek mind nagyon örültünk, kizárólag beszélgettünk.
- eddig nem volt, és a közeljövőben sem lesz cukorterheléses vérvizsgálat
- amióta megállapította a várandósság tényét még egyszer sem vizsgált meg
nem mintha ezek zavarnának, bár egy cseppet magamra utalva érzem magam, szerencsém, hogy Lelle a negyedik gyerekünk, és semmin sem aggódom...
Nos beszélgettünk, aminek az egyik lényeges témája a streptococcus vizsgálat volt. Ő az angol protokollt követi, ami hasonlóan a malájhoz nem vizsgálja ezt a fertőzést. Mutatott egy cikket, ami gondosan elő van készítve az asztalán, hiszen az amerikai és ausztrál nők odahaza éppen úgy, mint mi magyarok át kell essenek ezen a vizsgálaton. A brit cikk szerint a fertőzés veszélye azon újszülöttek között, akik anyái kaptak a szülés alatt antibiotikumot éppen annyi, mint azok között, akik nem. A fertőzés esélyének kockázata amúgy is elég csekély, 5:1000.
Természetesen felajánlotta, hogy megnézi, és ha szükségesnek érzem (mármint én, mert ő nem) ad antibiotikumot. Abban maradtunk, hogy nem érzem szükségesnek.
Tetszik egyébként (leszámítva, hogy néha elbizonytalanodom, hogy valóban ennyire én vagyok-e a kompetens a saját testem felett gyakorolt kontrollban (és rendszeresen arra jutok, hogy dejó, hogy valaki rákényszerít, ráadásul úgy, hogy közben elmondja, mik a tudományos nézetek az adott témában)), hogy partnernek kezel, sosem páciensnek, legkevésbé pedig betegnek...
A másik fő megbeszélni valónk a szülőszoba és újszülött ellátás volt.
Azt javasolta, menjünk, nézzük meg.
Egy másik épületszárnyban vannak, de épületen belül. Csak liftezni kell... és elhaladni a starbags mellett... annyira kultúrált a közös tér, hogy az minden alkalommal lenyűgöz, magánkórház ide vagy oda. Pedig az orvosom nem kerül egy vagyonba... gyors fejszámolással kiderítettük, hogy az itteni húzósabb szülési árral együtt, ami ha minden jól megy és a legtermészetesebb módon zajlik majd akkor 4000 ringit, vagyis kb. 250ezer forint, sem fizetünk ki többet összességében, mintha mindezt otthon csinálnánk végig. Itt egy normál vizit, ha semmi extraság nincs benne, mint vérvétel, vagy uh (ezek pedig mint említettem ritkák...), akkor 80 ringitbe kerül, ami kb. 5000 forint. Mégegyszer hangsúlyoznám ez egy magánkórház, és az egyik legjobb orvos...
Nos szülőszoba. A falak az Istvánhoz hasonlóan színesre vannak festve, a 12 egyágyas szülőszoba mindegyikéhez tartozik egy méretes zuhanyzó is, a delux szobában pedig van egy lounge :):), tv vel és kanapékkal... Ha a rokonságnak nem lenne elég szórakoztató a kismama.
Az egyik vezető szülésznővel beszélgettünk, elviccelődtünk azon, hogy a mi kádunk épp beférne a zuhanyzóba, mire azt javasolta, kérdezzük meg az orvost, és ha neki nincs ellenére (vagyis nem mondja, hogy kérdezzük meg a menedzsmentet, akik mostanság nem nyitottak a vízben szülésre...) akkor hozzuk.
Viccet félretéve tényleg elgondolkoztam ezen a lehetőségen is.
A másik nagyon lényeges info az volt, hogy ha és amennyiben itthon gyorsan történnek az események (vagy én mégis az itthon szülés mellett voksolok...), akkor lehetőségünk van arra, hogy mentőt hívjunk, amiben egy szülésznő is érkezik a megfelelő felszereléssel, mégpedig ebből a kórházból.
Annyi, de annyi kört futottam már a helyi szülésznők megkörnyékezésére, annyira sikertelenül, hogy azt a lehetőséget, hogy egy hivatásossal szüljek itthon, már elvetettem. Most mégis megnyugodtam, hogy adott esetben mégsem maradok magamra. És ez nagyon jó.
A csecsemőosztály is megnyugtató volt, láttunk hat újszülöttet, kizárólag sok, fekete hajjal. :) Adnak olcsón négyágyast, amiben senki sincs. Adnak kétágyast, ami kicsit drágább, és adnak egyágyast, ami fullon volt most is... míg a négyágyasban tényleg senki... hiszen magánkórház, ez a legdrágább... Nekem semmi kifogásom a négyágyas ellen sem, amennyiben idevetődöm...
A kép nem mai, de annyira jellemző :) a cime, púpok... :):)
Szombaton vendégeink voltak, Ákos, Szilvi, Bogi és Kristóf jöttek hozzánk, a Gentingre mentünk fel együtt, aztán ebédeltünk egy indiai, vagy méginkább maláj félig nyitott étteremben, ami tőlünk 5 perc, de még sosem voltunk. Bár minden csípett, nekem nagyon ízlett, és végül a gyerekek is jóllaktak rizzsel, hallal. Délután klubházaztunk is, majd este hétkor elbúcsúztunk abban a reményben, hogy ezúttal hamarabb találkozunk majd újra.
Pár napja késztettem egy sorozatot a gyerekekről a kádban. Nagyon nagy dilemmában vagyok, feltegyem-e a kedvencemet, de mert a blog nyilvános, a kép pedig azt hivatott illusztrálni, mennyit barnultak mióta itt élünk, mindezt a popsijuk világtó fehérsége által... úgy döntöttem, egyelőre mégsem publikálom. Pedig nagyon édesek... :) És nagyon barnák... magukhoz képest, a direkt napfény kerülése ellenére is. Épp, mint akik az örök nyárban élnek. :)
Nos ilyen volt minálunk az elmúlt pár nap. :)

Áron a bogarász

Szeretek fenn lenni Gentingen.
Minden alkalommal más és más a táj, és minden alkalommal meglepnek a gyerekek is.
Most épp a hegytetőn nagy szél volt, a templomnál viszont verőfényes napsütés, és tisztán látszottak a környező hegyek is.
Valószinűleg az is szerepet játszik a megismétlődő újdonságérzésben, hogy ez az a hely, ahol hosszú ujjúban, zárt cipőben, hosszú nadrágban szoktam látni a kicsiket, amitől egészen más lesz a fizimiskájuk. Áron változik meg leginkább, aki idehaza főképpen pelenkában, vagy bodyban pompázatoskodik, ritka alkalmakra kiöltöztetem, és kap egy rövidnadrágot, esetleg még egy pólót is. Ennek megfelelően a kis komódja majdnem üres, a lányokhoz viszonyitva egészen biztosan, neki két rövidnadrág, öt póló, és egy pár crocs a felszerelése a viszonylag sok body mellett... Hosszúból van két váltás, de jó méretű zoknit már keresnem kellett, végül egy rózsaszint kapott... remélem nem vette zokon. :)
Ez a szivemnek nagyon kedves sorozat pedig Áron legújabb hobbiját követi nyomon, amint egy bogarat igyekszik becserkészni, követi az ujjával, miközben a kis szája is formálódik :):). Hosszú percekig mentek egymás után, a bogár pedig látványosan partner volt a játékban. Talán fázott... :)

Három gyerek, az nem kettő...

Vasárnap délben étteremben ebédeltünk. Ritkaság. Mert itt a mi környékünkön nincs amolyan igazi foodcourt, ahol olcsón ehetnénk, mert a gyerekek általában már kopogó szemmel és ennek megfelelő fegyelmezettséggel viseltetnek az ilyen alkalmakkor, és mert nehéz nekik kedvükre valót találni, olyat, amiből három falat után is ennének. Ha kint eszünk, minden izgatja őket, nem kifejezetten úrihölgyek és úriemberek módjára esznek...

Vasárnap viszont annyira úgy éreztem, hogy nem vagyok képes elkezdeni a hetet, vagyis azzal tölteni a drága időt, amikor az egész család végre együtt lehet, hogy főzök, hogy végül úgy döntöttünk, mégis megkockáztatjuk.

Előtte kirándultunk is, Áron pedig korán ébredt reggel, nyűgösködött egy sort délben, majd a zsebben el is aludt. Úgy tettük át az autóba, hogy me se rezzent. Amikor kiszálltunk az ebédlőnél, Dani járva hagyta a motort, mi pedig kint ültünk le, így lényegében egy járda választott el minket és Áront, aki változatlanul békésen szuszogott a kellemes Gryllus muzsikára a hűvösben.

Rendeltünk, kihozták, közben Dani fél percenként ellenőrizte a kisfiát, semmi. Ebédeltünk. Mind. Vagyis mindenki a sajátját, a saját tányérjából, a saját villájával, a saját gyümölcslevét szürcsölgetve. Egyszer sem kellett felállni, egyszer sem kellett mégegy kanalat, poharat, tányért, új ennivalót, másik innivalót kérni... Egy darabig fel sem tűnt, aztán leesett... Csak két gyerekkel vagyunk...

Egyszer Dóriéktól átemeltem egy kis, azóta már szállóigévé vált mondatot, miszerint három gyerek, az nem kettő... Hogy mennyiben más, ma már nem tudom, és lassan a mondás úgy fog szólni, hogy négy gyerek, az nem három :):):), de tény, hogy ha kettővel vagyunk az olyan, mintha csak magunk volnánk felnőttek. Hogy ez azon múlik-e, hogy már Mikolt is akkora, hogy képes önállóan enni, és sokszor már megérti azt is, hogy a pincérek nem annak örülnek maradéktalanul, ha felmászik az asztalra, ha szétköpködi a jégkockákat, ha utánunk többet kell takarítani az asztal alatt, mint rajta, vagy egyszerűen a mi energiáinkból kell kevesebb, ha csak kettő van, nem tudom. Valószínűleg ez is, az is igaz.

Mindenesetre nagyon jó volt csak a lányokkal, és aztán nagyon jó volt csak Áront etetni itthon, míg a lányok elmentek aludni. Közben azon gondolkoztam, hogy kellenek azok az alkalmak, amikor egyenként vagyok, vagy vagyunk velük, legyen szó bármelyikükről.... és azon, vajon ha Lelle is kint lesz már, azt fogom-e gondolni, hogy milyen egyszerű három gyerekkel négy helyett. :):)

Szaladnak a hetek

Szám szerint eddig 25.

És mert hétfőre esik a pocaknövekedés fordulója, pedig a számláló azt mutatja, hogy igazából vasárnap, de nem hiszek neki... szóval a hétfő, az mindig nagyon nehezen indul, ugyanilyen nyögvenyelősen folytatódik, estére pedig zömmel el is felejtem, hogy írnom kellett volna.

Őszintén, ha nem lenne ez a kis számláló, bizony sokszor elvesztettem volna a számolás fonalát, fogalmam sem volna, hol is tartunk... hogy Lelle milyen épp, no erről sem tudnék sokat mesélni, abban biztos vagyok, hogy minden rendben odabenn, és egyre nagyobb is, bár a pocakomon kívülről ezt nem is nagyon látom, de lehet, hogy ennek csak az az oka, hogy minden nap találkozom vele... Egészen biztosan nem híztam annyit és úgy, mint Áronnal, de mert a meleg miatt valószínűleg kevesebbet eszem, és amit, az sem olyan rettentően kalóriadús, talán erre is megvan a magyarázat.
Illetve Lelle kislány... és ezt újra és újra megmosolygom, hiszen valaha úgy hittem, kisfiú... Pedig finom, kecses, türelmes, semmi Áronérzésem nincs vele kapcsolatban, ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy az oly ismerős majdani rózsaszín csomag kit rejt majd. Ebből a szempontból nagyon is igyekszem figyelni rá, hiszen ő már a harmadik kislányunk lesz, egy harmadik lélek, világ, és mégis valahol nagyon erősek már a rutinok... és ezt nem szeretném, pedig egyelőre annyi a teendő, hogy este veszem észre, eltelt egy újabb nap, amivel közelebb vagyunk a hatfős család születéséhez...
Teljesen érezhetően a harmadik harmad már ez a hét. Sokkal türelmetlenebb, érzékenyebb, fáradékonyabb vagyok, mint eddig, sokkal elmélázóbb is, aminek hatására Áron ma kisebb atomtámadást tudott végrehajtani, de erről egy újabb poszt fog szólni. Ücsörögnék csendes magányomban, egy jó könyvvel, nem bírom rávenni magam, hogy új dolgokat találjak ki pl. ételben, programban, amerre fúj a szél, megyek.
Kipakoltam Áron komódját, átválogattam a még nagy, már kicsi ruhákat, végül kiürült két fiók, amibe majd Lelle jelen pillanatban (remélem) a tengeren ringatózó ruhái kerülnek. Újra fellángolt a képfelrakás vágya bennem, és többedszerre fordult elő a héten, hogy nem tudtam elszakadni egy problémától, addig rágtam, míg sikerült megoldani...
Fizikailag is egyre inkább érzem a súlyt is, a gyomorégés is előkerült, és ami sosem volt jellemző, most vizesedik estére a lábam... :):) Minden medence vonz, a vízben megszűnik minden bajom, olyankor megértem, ez egy átmeneti időszak, és kezdem élvezni is... :)
Vágyom megismerni ezt a kicsi lányt, elképzelem a születését, az első napokat, a gyerekeket, ahogyan reagálnak majd az új helyzetre... Ebben az új világban mindez nagyon új, még szinte felfoghatatlan. És mégis tudom, ide születni jó. Ebbe a napsütésbe, ebbe a nyugalomba, ezek közé a testvérek közé. Már csak alig száz nap...
Várok...

Piskóták

Jutott eszembe a Csillától kölcsönzött kifejezés, miközben legszívesebben világgá bandukoltam volna tegnap délelőtt... Na nem mintha egetrengető dolgok történtek volna, inkább csak nekem volt cseppet sok egy idő után Áronunk mindent utánozó, felfedezni vágyása. :)

Részleteiben :):) míg Áron a kertben tett vett, ami többek között azt jelenti manapság, hogy az esővízzel töltött kaspókból öntöget, töltöget ide-oda, majd a homokozóban vizsgálgatja a halmazállapotokat, és amikor megunja, keserves ábrázattal jelenik meg a teraszajtóban, hogy mossunk kezet. Lényegében ezek a negyed órák jelentik nekem a kikapcsolódást, amikor csend van, és nyugodtan elmehetek akár pisilni is, mert a kert biztonságos, a legrosszabb, ami történhet, hogy a pelusa vizes lesz kívülről is, és cserélni kell...

Gondoltam én, és nagyon vagányan el is mentem a dolgomra...

Mire visszaértem, nagyjából öt perc múlva, Áron büszkén álldigált egy kecses kis homoképítmény mellett, amit a nappali közepére készített. Ámultam bámultam, majd megkértem, máskor ezt inkább a teraszra készítse, de gyanítom, nem értette a mondandóm lényegét, és míg én komoly küzdelmet folytattam a vár eltakarításával, addig drága egyszem kisfiam felmászott Mikolt etetőszékének tetejére, onnan elérte a konyhai csapot, amit egy mozdulattal maximum teljesítményre állított, majd a csapot a pult felé fordította, és diadalmas arccal kurjantott hozzá.

Kisbálnányi testem nem képes a felpattanó mozdulatokra már, a feltápászkodásom pedig annyi időt vett igénybe, hogy mire a konyhába értem, a víz már a pultról a kőre folyt, közben útba ejtve a fiókokat is, és teljesen eláztatta ezeken kívül a kisszőnyeget is, ami azt a csatornafedőt takarja, amivel aztán Áronunk egész nap azt játszotta, hogy levette a tetejét, és igyekezett az átmérőjének megfelelő, beletehető játékot találni...

Azt hiszem legközelebb inkább magammal viszem ha pisilnem kell...

Mikolt sziporka

Ült az autó hátsó sorában Peti mellett, és miközben kifelé nézett, feltette a kérdést:

- Miért sírt a Csipkerózsika?

Miért is?...

- Őőőő, szeintem azért sírt.... mert felébresztették.

Nesze neked királyfi...

Hannás merengéseim

Ma délben (és ez a héten a negyedik alkalom volt, hogy oviban voltak, ami meggyőződésem, hogy még mindig sok nekik....) autóval mentem a lányokért az oviba. Délelőtt medencéztek, ennek megfelelően jól el is fáradtak. Amint megláttak, Hanna hangosan rendre utasított, hogy szálljak vissza a kocsiba, mert ők egyedül jönnek ki. Nem tetszett a hangsúly, de értettem, miért szeretné, így aztán visszabaktattam Áron mellé, onnan figyeltem, ahogy Mikolt keresi a cipőjét, és közben örül, hogy már itt vagyok.

Végül mégis be kellett mennem, mert ma kaptuk meg a számlát arról, hogy mennyit kell fizetnünk a két gyerekre a következő terminusban, ami azt is jelenti egyben, hogy Hanna már három hónapja ide jár...

Míg odabent jártam, Hanna talált egy rollert a bejárat előtt, azzal kavargott a járdán, Mikolt közben türelmesen állt, és figyelte. Aztán mintha Hanna megunta volna, letette, de amikor Mikolt is szerette volna kipróbálni, Hanna meggondolva magát, visítva vetette rá egész lényét a rollerre és Mikoltra egyaránt. A kisoroszlánnak se kellett több, torka szakadtából üvöltött, én pedig igyekeztem a lehető legszínesebb palettáját elővenni az eszköztáramnak, hogy sikerüljön mielőbb menteni a menthetőt. Semmi sem használt...

Láttam rajtuk, hogy 1. éhesek, 2. iszonyú fáradtak, vagyis kevéske esélyem volt rá, hogy sikerül hamar és gördülékenyen megoldani a helyzetet. Közben két óvónő is kijött, hogy ellenőrizzék, nem hal bele senki a jelenetbe, majd megjelent auntie Julie, és a következő történettel engedett haza...

Hanna nem engedi Mikoltnak, hogy másokkal játszon. Ma a medencézés alkalmával pedig ráemelte a kezét az egyik óvónőre, amikor az megkérte, hagyja Mimit a maga útját járva azzal barátkozni, akivel akar.

Lemerevedtem. Az elmúlt két hetünk Hannával sorozatos küzdelmekből áll. Hullámzó mértékben, de nagyon látványosan elhagyta a kooperációs készsége, rettentő sokszor nem hallja, ha kérek, nem csinálja, amit kérek, bántja a testvéreit, lökdös, ünnyög, ami a mi szóhasználatunkban azt jelenti, hogy nem beszél ha baja van a többiekkel, hanem egyfajta babahangon, felemelt hangmagassággal és meglehetősen kiosztóan kiabál artikulátlanul. Rettentően sokszor emlegeti, hogy az oviban Nina, vagy egy kisfiú rángatja, lökdösi. Ez utóbbinak tegnap én is szemtanúja voltam, a kisfiú Áronnal kezdett ki nagyon durva módon, én pedig megígértem neki, hogy ha még egyszer meglátom, hogy ezt csinálja, én magam teszem ki az udvarra. Kakaskodott... alig három évesen...

Nehezen viselem ezeket a küzdelmeket, pláne, mert látom, hogy Hanna nem önmaga, vagyis nem az a Hanna, akivel elindultunk otthonról. Benne van ebben sokminden, kezdve azzal, hogy egymaga kellett hogy helyt álljon itt, és belátom, ez neki az első időkben állandó csalódással járt. Kereste a megszokottat, de ez egy cseppet sem hasonlított arra. Sokszor elkeseredem, sokszor gondolom, hogy őmiatta nem érte meg... emellett azt is sejtem, hogy most a határaihoz ért, és ebből kell a legtöbbet kihoznunk, közösen, okosan, és ha sikerül, akkor abból még nagyon nagyszerű dolgok is következhetnek...

Mindezek ellenére, vagy mellet azért az elképzelhetetlen volt számomra idáig, hogy Hanna agresszív eszközökhöz folyamodjon, ráadásul akivel szemben ezt a durvaságot alkalmazta, az egy új óvónő, nem sok konfliktusuk lehetett eddig... Nem is értettem, hogy mi történhetett, megkérdeztem hát Hannát. Ő azt mesélte, hogy a medencében Mikolt idővel fázni kezdett (valóban, amikor ma meglátott, ezt mesélte először: Mama, fáztam), Hanna pedig kivitte a vízből, megtörölte, majd mikor Mimi újra be akart menni, nem hagyta. Erre ment oda hozzájuk auntie Sue, és kérte Hannát, engedje Mikoltot, mert ő meg azt hitte, Mimi másokkal akar játszani, és Hanna ennek áll ellen. Hanna mérges lett, reagált. Így...

Valószínűleg a nyelvi korlátoknak nagy szerepük van abban, ahogy Hanna ténykedik odabenn, ahogy frusztrálódik emiatt, ahogy gyűlik benne a feszültség, amiatt hogy nem, vagy félreértik. Az is igaz, hogy Mikoltot inkább pajzsként, mint partnerként kezeli, akivel ha úgy bánik, mintha én lennék ő, akkor védve van, és ha Mimi eltűnik, mondjuk mert mással szeretne játszani, akkor a légüres térben Hanna elveszti az erejét. Ergo kiakad, ha Mimi megpróbál önállósodni. (Ezzel is van dolgom, hiszen Mikolt önmaga miatt (is) van ott, a saját újtát szeretné járni, és ebben nem örülök, hogy Hanna nem enged...)

Sajnos azt is látnom kell, hogy a gyerekeket az óvónők sokszor magukra hagyják (épp a tegnapi esetben 10 gyerek rohangált a közös térben, épp a legkisebbek, egyetlen figyelő felnőtt nélkül, csak mert ebben az időszakban háromnak kell az ajtóban állnia... fogalmam sincs miért...), és ha konfliktusuk van egymással, azt sem kezelik sehogyan sem. Vagy, mert ott sincsenek, amikor az történik, de ha ott is vannak, mintha kerülnék annak a beismerését is, hogy bizony van a gyerekek között nem is kevés konfliktus. A legegyszerűbb mód pedig az agresszió, amit szépen el is tanulnak egymástól. A felnőttek pedig úgy viselkednek ezekben a helyzetekben, mintha azzal, hogy nem raegálnak, nem vesznek róla tudomást, már nem is lenne... .

Hanna esetében nem feltétlenül arról van szó, hogy bántani akar, és nem mérlegelve a legősibb eszközt használja, hiszen ő ennél sokkal finomabb, érzékenyebb, megkockáztatom okosabb is és fejlettebb is... Épp azért nem akartam őt oviba adni otthon, mert abban bíztam, hogy mire négy éves lesz, kialakulnak azok a készségek, ahogyan a különböző szituációkban cselekszik, ahogy mérlegel, mégha minimálisan is, és ha együtt veszünk részt a konfliktus helyzetekben és van rá módja, hogy védelmet érezzen maga mögött, akkor megtanulja kezelni ezeket a nem könnyű helyzeteket. És ez működött is. Egészen addig, míg idegen nyelvre nem váltott a közeg körülötte.

És mert nem tudja megmondani akár az adott gyereknek, akár a felnőtteknek, hogy mit szeretne, vagy mit nem, vagy ahelyett, hogy hogyan nem, hogyan igen (ez is működött korábban), és az egyéb eszközei, amik szépek, és színesek, ugyanakkor itt nem vezettek eredményre, fokozatosan leépültek, ahhoz nyúl, amihez épp tud. Kiabál, sír, veszekszik, és a legújabb ez... bánt. Mintha Maslow piramisának legalján lenne ilyenkor, és valószínűleg tényleg az alapvető szükségleteiért küzd... Csakhogy pillanatnyilag nincs eredménye, mert nem értik... az óvónők pedig sajnos nem elég szenzitívek, hogy ezt lássák, fogják, segítsék...

Látványosan regrediál, elképzelésem sincs, mennyi démonnal küzdhet. Ugyanakkor olyanokat mond, hogy nem szeretné elmondani, mit csinált az óvónénivel, mert nagyon szégyelli... hogy szeretne Ninának örömöt okozni, de nem tudja, hogyan kell... hogy reggelente nagyon fáradt és inkább ne menjenek olyan korán... A szívem szakad meg az ilyenek hallatán, érzem, látom, hogy ezek nem egy négy és fél éves szájába való mondatok. Hogy mennyire tudatos, hogy mennyire birkózik, hogy nagyobb lehessen, és közben iszonyú lelkiismeret furdalásom van, hogy mi az, amit én rontottam el. Ami miatt a szélsőségeket éli, vagy kisbaba, és üvöltözik, vagdalkozik, vagy felnőtt, aki a kisebb testvérét megmenti egy megfázástól, kiáll mellette, akár úgy is, hogy kezet emel az óvónőre... Akivel ezek szerint egy szintre sorolja magát, legalábbis felelősségvállalásban. Miért?

Tehetetlennek érzem magam. Frusztrál, hogy nehezen mozgok, hogy kevés az energiám, hogy nem tudom, mit kellene tennem. Mert valóban nagyon sokszor kevésnek érzem magam Hannához, nem tudom, hogyan lehetne elérni, hogy ne dominanciaharcot vívjunk, hanem gyerekként rámhagyatkozva engedje, hogy a fontos döntésekért én vállalhassam a felelősséget...

Nem az zavar, hogy meg akarta ütni az óvónénit. Kicsit örülök is, hogy nem belül emészti az indulat, és látványos, ha baja van, mert így esélyem van rá, hogy segítsek. Nem mintha erősíteni szeretném benne ezt a vonalat, sőt kellőképpen megszeppentem, hiszen most először kaptam olyan visszajelzést a gyerekemről, amiben nem csupa jó és szép szerepelt... (nem is nagyon sikerült még megemésztenem...) mégis azt gondolom, nem azzal van a baj, hogy ez megtörtént... Persze, megbeszéltük, hogy ezen az egy apróságon kívül (amiért hétfőn azért beszélünk majd auntie Sueval, hogy tisztázzuk a dolgot, plusz én is, Dani is szeretnénk tudni, hogy valóban mit gondolnak az óvónők a durvaságról, amiről napi szinten visszajeleznek a lányok, és azok kezeléséről...), vagyis, hogy ütni akart, és ez nem volt helyes, és szeretném, ha többet nem fordulna elő, senkivel szemben..., mindenben igaza volt... Sírt, tudta, hogy ez így nem volt jó senkinek sem... Mégsem volt más eszköze...

Az bánt, hogy nem látom, hogy merre halad Hanna, hogy ez a mostani szituáció csak egy jelzés volt, és képesek leszünk segíteni neki, megoldásokat találni, új távlatokat nyit-e ez az egy történet és megtaláljuk a kérdéseinkre a válaszokat, amik segítenek eligazodni a bonyolult és egyre bonyolultabb lelkivilágában, vagy sem. Hogy sikerül-e annyi sikerélményt biztosítani a jövőben, ami elegendő ahhoz, hogy visszanyerje a szerintem eléggé megtépázott önértékelését. Hogy megtalálom-e a módját, hogy belássa, a régi eszköztára hosszú távon hatásosabb... bármennyire is úgy tűnik most, hogy a farkastörvények nyernek.

Nem tudom mit tegyek... és hogyan... és nagyon bánt...

Pénteki szépségek

Miután csütörtök éjjel megírtam az előző bejegyzést, úgy mentem el aludni, hogy sikerült kiraknom, ami nyomott, és bár átmostam magamon ezerszer és le is írtam, még mindig egy csomó kérdés volt bennem. Mára ezek a dolgok is a helyükre kerültek, és bár odahaza a két óvónéni egybehangzóan arra voksolt, hogy Hanna akkor járna a legjobban, ha nem menne oviba, vagy nem ebbe, én tudom, érzem, nem ez az út.

Sokkal többet segítünk neki azzal, hogy eszközöket adunk, támogatjuk, hogy mindig érezheti a biztonságot, és még többet azzal, hogy esetenként van rá módja, hogy csak vele legyünk. Nem tudom és nem is szándékom mindentől megóvni, de mindig ott leszek, ha szüksége lesz rám. Ezt ő is tudja, még akkor is, ha nap közben egymaga birkózik a nehézségekkel.

Node... biztosan változtatnunk kell a lefekvés idején, mert fáradt. Ha ezzel sikerült előrelépnünk, akkor azt hiszem, nagyot haladtunk. A második bagatel, ami eszembe jutott, hogy vigyenek gyümölcsöt, és auntie Juliet megkérem, adja nekik fél 11kor. Hátha ez is számít... mert itt egyébként soha nem kapnak. Pedig milyen olcsó, és mennyi féle lehetne...

Ennyit az oviról most, nagyon köszönöm mindenkinek a kommenteket, sokmindenen gondolkodtam általatok is.

És akkor a péntekről... a hullámvölgy aljáról aznap egészen magasra emelkedtünk. Mindannyian. Nem tudom, mi történt, de a gyerekek olyanok voltak, mint a mesebeli kistündérek. Egész délelőtt a teraszon játszottak, hol vizeztek, hol azt találták ki, hogy a pad egy autó, amivel éjjel utaznak nagyon messzire, és Mikolt alszik, miközben Hanna vezet (Áron a kishintában ücsörgött, miután bekérte a kispárnát is, és kényelmesen hátradőlt, Hanna neki is osztott szerepet, pihennie kellett... :) Áron nem állt ellen...), aztán hajóvá változott a pad... Építettek, pakoltak, szőlőt ettek, majd szilvát egy tálból. Egy másodpercnyi civakodás nélkül. Tíz évre elegendő muníciót kaptam. :)

Egyszerre éreztem, hogy sok az a négy délelőtt, amit külön töltünk, és azt, ha nem mennének, talán nem is volnának ilyen jó kis csapat mostanra...

Arcok

A múlt héten végig abban a hitben fogalmaztam magamban a milyen itt élni soron következő posztot, hogy már fél év telt el az indulásunk óta. Sosem voltam túl jó matekból... de meglepődtem, hogy hogyan sikerült öt helyett hat hónapot megszavaznom magunknak... Mindenesetre kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy még nem írok erről. :) majd májusban... :) A gondolatokat majd szép lassan megosztom, vagy tényleg bekerülnek a féléves beszámolóba.

Viszont hála a megüresedett tárhelyeknek, ma, amikor az állatkertben jártunk és a fókákat figyeltük, amint szórakoztatták a közönséget, vettem a bátorságot, és csiáltam egy olyan sorozatot, amit már régóta tervezek, most mégis egy kicsit másképpen sikerült, mint azt eredetileg gondoltam.

A téma a kendős fejek, amiből itt, ahol mi lakunk kevesebbet látni (bár épp auntie Julie hord kendőt), de bárhol máshol nagyon nagy számban van jelen, így része az életünknek is. Viszont sokkal kevesebbszer látok gyerekeket kendővel, ma pedig három osztálynyi egyenruhás kisiskolás kirándult az állatkertbe, róluk készültek a képek.

Folyamatosan kerestem a témát, miközben ment a műsor, húsz perc után pedig amikor először láttam meg a sajátjaimat, szinte meztelennek éreztem őket. Hiszen itt az iskolás egyenruha a helyiek részére kötelezően hosszú nadrág, hosszúujjú a kislányoknak pedig kendő. Csak a kézfejük, és a kis arcuk látszik.

Íme a sorozat a három kis kakukktojásommal kiegészítve.

És végül egy hátizsák... a legszebb ebben a témában, amit valaha láttam... :):)

Áronunknak neve napja

Az egyetlen olyan dátum a névnapok közül, amire emlékszem... Még a pocakomban volt, amikor a faluvégén a zöldséges megkérdezte, hogy fogják hívni. Áron. Április 2., mondta ő, és tovább csomózta a savanyúságos zacskót. Annyira bennem maradt ez a jelenet, hogy azóta is mindig eszembe jut, ha a nevét kérdezik. :)

Áron, a bibliában Mózes testvére, aki papként működött. A név jelentése ihletett, tisztánlátó, vagy a bátorság hegye. Ez utóbbi miatt dőlt el végül Daniban, Áron Áron lesz, akárhány kicsi Áront is ismertünk a környékünkön. :) nekem azóta is hatalmas szerelem. Becézni nem szoktuk, kivéve a gyerekektől kölcsönzött Ájit, de már Mikoltnak is Ájon.

Állatkerteztünk, délután pedig gyümölcsrizst csináltunk, a lányok szép ruhába öltöztek Hanna kívánságára. Volt köszöntés is, csillogó szemekkel, csupa fiús ajándékkal, de ez a lányokat egy cseppet sem zavarta, ők is hasonlóképpen örültek, mint az ünnepelt.

Áronmanócska, Isten éltessen sokáig!

Zoo Negara

Második alkalommal jártunk a nagy állatkertben. Az elsőről elmaradt a bejegyzés, pedig nagyon jó élmény volt, annak ellenére, hogy bár ez a főváros állatkertje, a színvonala nagyjából a budapesti nyolcvanas évekre emlékeztet, legalábbis nagyon erős gyerekkori emlékeket mozgósított bennem az élmény. :)

Viszont lehetett vízilovakat etetni édesburgonyával, és van kétszer egy nap állatbemutató, leginkább papagájokkal és néhány fókával. A fókás élmény adta azt a játékötletet, amiben Hanna Hafóka, Mimi pedig Mifóka lesz, a szőnyeg a víz, Dani a tanár, és mindenféle mutatványokat csinálnak. A lányok csillogó szemmel játsszák, akár ezerszer. :):)

Az állatkert nagyjából 20 percnyi autóút, ahogy a házból elindulunk pár perc múlva már autópályán lehet haladni, és ha a forgalom is kellemes, akkor ez a távolság épp annyi, hogy nem alszanak el, de nem is türelmetlenkednek út közben.

A mostani látogatásunk kicsit rövidebb programot engedett, elég későn indultunk, és annyira meleg volt a felhős ég ellenére is, hogy részemről padtól padig támolyogva próbáltam valamennyire hasznára válni a családnak. A zsebet itthon felejtettük, ettől Áronnal egy kicsit nehezebb volt, mint áltagosan, viszont a dupla babakocsit elhoztuk... soha többet, mert bár praktikus, ha Áron Dani nyakában ül, akkor nekem kell tolnom, a két lánnyal, és a cuccokkal együtt az olyan 50 kiló...

A kis kirándulásba még így is belefért a fókashow, egy kis futással az elején, hogy odaérjenek időben...

Egy kis édesvízi halnézés (elképesztő méretű és formájú halakat láttunk),

és az ún. gyerekrész, ahol -akárcsak a Vadasparkban- őzikék, nyuszik, kiskecskék, pónik és kis termetű, nagyon puha bundás bocik is voltak. Természetesen az itt honos fajok mellett, mint teknős, és csíkos mókus.

A gyerekek mindent megvizsgáltak, amit lehetett megsimogattak, nagyon élvezték az ismerős állatokat, sőt, amikor Dani kivett egy teknőst, mindhárman lelkesen körégyűltek, hogy kiénekeljék a páncéljából...

Szerintem megyünk még, talán érdemes volna egy bérletet is váltanunk... :)