Hannás merengéseim

Ma délben (és ez a héten a negyedik alkalom volt, hogy oviban voltak, ami meggyőződésem, hogy még mindig sok nekik....) autóval mentem a lányokért az oviba. Délelőtt medencéztek, ennek megfelelően jól el is fáradtak. Amint megláttak, Hanna hangosan rendre utasított, hogy szálljak vissza a kocsiba, mert ők egyedül jönnek ki. Nem tetszett a hangsúly, de értettem, miért szeretné, így aztán visszabaktattam Áron mellé, onnan figyeltem, ahogy Mikolt keresi a cipőjét, és közben örül, hogy már itt vagyok.

Végül mégis be kellett mennem, mert ma kaptuk meg a számlát arról, hogy mennyit kell fizetnünk a két gyerekre a következő terminusban, ami azt is jelenti egyben, hogy Hanna már három hónapja ide jár...

Míg odabent jártam, Hanna talált egy rollert a bejárat előtt, azzal kavargott a járdán, Mikolt közben türelmesen állt, és figyelte. Aztán mintha Hanna megunta volna, letette, de amikor Mikolt is szerette volna kipróbálni, Hanna meggondolva magát, visítva vetette rá egész lényét a rollerre és Mikoltra egyaránt. A kisoroszlánnak se kellett több, torka szakadtából üvöltött, én pedig igyekeztem a lehető legszínesebb palettáját elővenni az eszköztáramnak, hogy sikerüljön mielőbb menteni a menthetőt. Semmi sem használt...

Láttam rajtuk, hogy 1. éhesek, 2. iszonyú fáradtak, vagyis kevéske esélyem volt rá, hogy sikerül hamar és gördülékenyen megoldani a helyzetet. Közben két óvónő is kijött, hogy ellenőrizzék, nem hal bele senki a jelenetbe, majd megjelent auntie Julie, és a következő történettel engedett haza...

Hanna nem engedi Mikoltnak, hogy másokkal játszon. Ma a medencézés alkalmával pedig ráemelte a kezét az egyik óvónőre, amikor az megkérte, hagyja Mimit a maga útját járva azzal barátkozni, akivel akar.

Lemerevedtem. Az elmúlt két hetünk Hannával sorozatos küzdelmekből áll. Hullámzó mértékben, de nagyon látványosan elhagyta a kooperációs készsége, rettentő sokszor nem hallja, ha kérek, nem csinálja, amit kérek, bántja a testvéreit, lökdös, ünnyög, ami a mi szóhasználatunkban azt jelenti, hogy nem beszél ha baja van a többiekkel, hanem egyfajta babahangon, felemelt hangmagassággal és meglehetősen kiosztóan kiabál artikulátlanul. Rettentően sokszor emlegeti, hogy az oviban Nina, vagy egy kisfiú rángatja, lökdösi. Ez utóbbinak tegnap én is szemtanúja voltam, a kisfiú Áronnal kezdett ki nagyon durva módon, én pedig megígértem neki, hogy ha még egyszer meglátom, hogy ezt csinálja, én magam teszem ki az udvarra. Kakaskodott... alig három évesen...

Nehezen viselem ezeket a küzdelmeket, pláne, mert látom, hogy Hanna nem önmaga, vagyis nem az a Hanna, akivel elindultunk otthonról. Benne van ebben sokminden, kezdve azzal, hogy egymaga kellett hogy helyt álljon itt, és belátom, ez neki az első időkben állandó csalódással járt. Kereste a megszokottat, de ez egy cseppet sem hasonlított arra. Sokszor elkeseredem, sokszor gondolom, hogy őmiatta nem érte meg... emellett azt is sejtem, hogy most a határaihoz ért, és ebből kell a legtöbbet kihoznunk, közösen, okosan, és ha sikerül, akkor abból még nagyon nagyszerű dolgok is következhetnek...

Mindezek ellenére, vagy mellet azért az elképzelhetetlen volt számomra idáig, hogy Hanna agresszív eszközökhöz folyamodjon, ráadásul akivel szemben ezt a durvaságot alkalmazta, az egy új óvónő, nem sok konfliktusuk lehetett eddig... Nem is értettem, hogy mi történhetett, megkérdeztem hát Hannát. Ő azt mesélte, hogy a medencében Mikolt idővel fázni kezdett (valóban, amikor ma meglátott, ezt mesélte először: Mama, fáztam), Hanna pedig kivitte a vízből, megtörölte, majd mikor Mimi újra be akart menni, nem hagyta. Erre ment oda hozzájuk auntie Sue, és kérte Hannát, engedje Mikoltot, mert ő meg azt hitte, Mimi másokkal akar játszani, és Hanna ennek áll ellen. Hanna mérges lett, reagált. Így...

Valószínűleg a nyelvi korlátoknak nagy szerepük van abban, ahogy Hanna ténykedik odabenn, ahogy frusztrálódik emiatt, ahogy gyűlik benne a feszültség, amiatt hogy nem, vagy félreértik. Az is igaz, hogy Mikoltot inkább pajzsként, mint partnerként kezeli, akivel ha úgy bánik, mintha én lennék ő, akkor védve van, és ha Mimi eltűnik, mondjuk mert mással szeretne játszani, akkor a légüres térben Hanna elveszti az erejét. Ergo kiakad, ha Mimi megpróbál önállósodni. (Ezzel is van dolgom, hiszen Mikolt önmaga miatt (is) van ott, a saját újtát szeretné járni, és ebben nem örülök, hogy Hanna nem enged...)

Sajnos azt is látnom kell, hogy a gyerekeket az óvónők sokszor magukra hagyják (épp a tegnapi esetben 10 gyerek rohangált a közös térben, épp a legkisebbek, egyetlen figyelő felnőtt nélkül, csak mert ebben az időszakban háromnak kell az ajtóban állnia... fogalmam sincs miért...), és ha konfliktusuk van egymással, azt sem kezelik sehogyan sem. Vagy, mert ott sincsenek, amikor az történik, de ha ott is vannak, mintha kerülnék annak a beismerését is, hogy bizony van a gyerekek között nem is kevés konfliktus. A legegyszerűbb mód pedig az agresszió, amit szépen el is tanulnak egymástól. A felnőttek pedig úgy viselkednek ezekben a helyzetekben, mintha azzal, hogy nem raegálnak, nem vesznek róla tudomást, már nem is lenne... .

Hanna esetében nem feltétlenül arról van szó, hogy bántani akar, és nem mérlegelve a legősibb eszközt használja, hiszen ő ennél sokkal finomabb, érzékenyebb, megkockáztatom okosabb is és fejlettebb is... Épp azért nem akartam őt oviba adni otthon, mert abban bíztam, hogy mire négy éves lesz, kialakulnak azok a készségek, ahogyan a különböző szituációkban cselekszik, ahogy mérlegel, mégha minimálisan is, és ha együtt veszünk részt a konfliktus helyzetekben és van rá módja, hogy védelmet érezzen maga mögött, akkor megtanulja kezelni ezeket a nem könnyű helyzeteket. És ez működött is. Egészen addig, míg idegen nyelvre nem váltott a közeg körülötte.

És mert nem tudja megmondani akár az adott gyereknek, akár a felnőtteknek, hogy mit szeretne, vagy mit nem, vagy ahelyett, hogy hogyan nem, hogyan igen (ez is működött korábban), és az egyéb eszközei, amik szépek, és színesek, ugyanakkor itt nem vezettek eredményre, fokozatosan leépültek, ahhoz nyúl, amihez épp tud. Kiabál, sír, veszekszik, és a legújabb ez... bánt. Mintha Maslow piramisának legalján lenne ilyenkor, és valószínűleg tényleg az alapvető szükségleteiért küzd... Csakhogy pillanatnyilag nincs eredménye, mert nem értik... az óvónők pedig sajnos nem elég szenzitívek, hogy ezt lássák, fogják, segítsék...

Látványosan regrediál, elképzelésem sincs, mennyi démonnal küzdhet. Ugyanakkor olyanokat mond, hogy nem szeretné elmondani, mit csinált az óvónénivel, mert nagyon szégyelli... hogy szeretne Ninának örömöt okozni, de nem tudja, hogyan kell... hogy reggelente nagyon fáradt és inkább ne menjenek olyan korán... A szívem szakad meg az ilyenek hallatán, érzem, látom, hogy ezek nem egy négy és fél éves szájába való mondatok. Hogy mennyire tudatos, hogy mennyire birkózik, hogy nagyobb lehessen, és közben iszonyú lelkiismeret furdalásom van, hogy mi az, amit én rontottam el. Ami miatt a szélsőségeket éli, vagy kisbaba, és üvöltözik, vagdalkozik, vagy felnőtt, aki a kisebb testvérét megmenti egy megfázástól, kiáll mellette, akár úgy is, hogy kezet emel az óvónőre... Akivel ezek szerint egy szintre sorolja magát, legalábbis felelősségvállalásban. Miért?

Tehetetlennek érzem magam. Frusztrál, hogy nehezen mozgok, hogy kevés az energiám, hogy nem tudom, mit kellene tennem. Mert valóban nagyon sokszor kevésnek érzem magam Hannához, nem tudom, hogyan lehetne elérni, hogy ne dominanciaharcot vívjunk, hanem gyerekként rámhagyatkozva engedje, hogy a fontos döntésekért én vállalhassam a felelősséget...

Nem az zavar, hogy meg akarta ütni az óvónénit. Kicsit örülök is, hogy nem belül emészti az indulat, és látványos, ha baja van, mert így esélyem van rá, hogy segítsek. Nem mintha erősíteni szeretném benne ezt a vonalat, sőt kellőképpen megszeppentem, hiszen most először kaptam olyan visszajelzést a gyerekemről, amiben nem csupa jó és szép szerepelt... (nem is nagyon sikerült még megemésztenem...) mégis azt gondolom, nem azzal van a baj, hogy ez megtörtént... Persze, megbeszéltük, hogy ezen az egy apróságon kívül (amiért hétfőn azért beszélünk majd auntie Sueval, hogy tisztázzuk a dolgot, plusz én is, Dani is szeretnénk tudni, hogy valóban mit gondolnak az óvónők a durvaságról, amiről napi szinten visszajeleznek a lányok, és azok kezeléséről...), vagyis, hogy ütni akart, és ez nem volt helyes, és szeretném, ha többet nem fordulna elő, senkivel szemben..., mindenben igaza volt... Sírt, tudta, hogy ez így nem volt jó senkinek sem... Mégsem volt más eszköze...

Az bánt, hogy nem látom, hogy merre halad Hanna, hogy ez a mostani szituáció csak egy jelzés volt, és képesek leszünk segíteni neki, megoldásokat találni, új távlatokat nyit-e ez az egy történet és megtaláljuk a kérdéseinkre a válaszokat, amik segítenek eligazodni a bonyolult és egyre bonyolultabb lelkivilágában, vagy sem. Hogy sikerül-e annyi sikerélményt biztosítani a jövőben, ami elegendő ahhoz, hogy visszanyerje a szerintem eléggé megtépázott önértékelését. Hogy megtalálom-e a módját, hogy belássa, a régi eszköztára hosszú távon hatásosabb... bármennyire is úgy tűnik most, hogy a farkastörvények nyernek.

Nem tudom mit tegyek... és hogyan... és nagyon bánt...