Újabb gondolatok a gyerekekkel való létről

No nem a mieinkkel kapcsolatos a poszt, bár nyilván azon is lenne mit gondolkodni, hanem néhány mai impulzus, ami megint elgondolkodtatott.
A miértek felmerültek, de választ nem találtam még.
Nem is szeretném ha ez bármiféle minősítés volna, pusztán rögzíteni vágyom, mert annyira más, mint ami nekem otthonos. (újra csak az a szemüveg... ugyebár)
Történt ma, hogy gyógyulásunk megünneplésére ismét eljutottunk gymboreera.
Vegyes érzéseim vannak. Változatlanul...
Egyfelől nagyon inspiráló, mert arra ösztönöz, hogy csináljak valami olyat, amiben úgy gondolom jó lehetnék, és ami nagyon hiányzik itt... és azt hiszem volna is aki eljárna hozzánk... egy olyan foglalkozást, ahol a kreativitás kapja a főszerepet, lehet szabadon felfedezni, van sok ének, és mondóka és kicsi mozgás is, mindez a gyerekek igényeihez, adottságaihoz igazítva.
Másfelől pedig sokszor csalódom is, mert az enyéim nem csinálják a feladatokat felszólításra, bár ebben nyilván Mikolt sokkal jobb, ha épp van kedve, Áron már kevésbé. És nem a gyerekeimben csalódom, hanem abban a néma elvárásomban, hogy ma más lesz. Ma a gyerekekről fog szólni.
Felmerülhet, hogy akkor minek is megyünk... mert kifizettem előre egy csomó alkalmat, mert csak így lehetett csatlakozni..., mert kíváncsi vagyok, hogy hogyan alakulnak a gyerekeim (a "teacherek" elfogadják, ha nem csinálnak meg valamit, csak furán néznek minket (érzem azt a jóságos igyekezetet, amivel ők is próbálják megérteni, hogy én miért nem kényszerítem az enyémeket a "helyes" viselkedésre, ugyanakkor nem tudom eldönteni, melyik pillanatban lesz elegük, és kérnek meg, ne jöjjünk többet) ... azért mi is igyekszünk tartani a kereteket, amennyire lehet), és kíváncsi, hogy a többi szülő miért ide hozza, hogyan reagál a különböző helyzetekre, és nem utolsósorban, mert Mikolt kéri, hogy menjünk, Áron pedig nem tiltakozik, vagy ha igen, kihozom a foglalkozásról...
De több dolgot sem értek.
Egyrészt vannak az életkori bontások.
Nézegettem, nekem nem áll össze, hogy miért éppen ezek azok. Pl. zenefoglalkozásra egybe tették a 6-11 és a 12-16 hónaposokat is. Játékon is nagyon érdekesen, valahogy nem az általam ismert mozgásfejlődési szakaszoknak megfelelően alakították ki a csoportokat...
Ezzel egyébként nekem nem is lenne bajom, azt gondolom, miért nem hallgathatná ugyanazokat a dalokat egy pöttöm és egy lépegetni is tudó...
Csak amikor nagyon precízen be kell tartani a szabályt, az zavar... Mikolt nem mehetett a mármár ismerős gyerekek közé, mert épp volt egy csoportugrás 28 hónapos korban... még egy utolsó alkalomra sem.
Ha valamelyik kis ember valamiért mégis más korcsoport foglalkozására keveredik, mert teszem azt éppen kijött a sajátjáról és a szabad térben van a játszómóka, akkor szúrós szemmel keresik a galád szülőt, aki merészelte engedni játszani. Mindezt ugyan nagyon finoman, de nagyon határozottan.
De leginkább az zavar, hogy nem az életkoruknak megfelelő dolgokat csinálnak, pl. ma Diana Ross dalokat hallgattattak a babákkal, akiket ez egy cseppet sem kötötte le, ráadásul iszonyú hangos is volt.
És akkor itt jön a dilemmám, (megjegyzem újra, nem kellene járnunk és azt hiszem nem is fogunk most három hétig, amikor is változik majd a tematika... volt már Afrika hónap is, azt nagyon szerettem, ott pl. népdalokat hallgattunk, a gyerekek is sokkal érdeklődőbbek voltak... ) hogy ki és miért gondolja, hogy egy hat hónaposnak az a legjobb fizetős elfoglaltság, ha Diana Rosst hallgat, közben az anyukája segítségével két műanyag rumbatököt ráz nagyon (a műanyagságát azért említettem, mert nagyon hangos...)
Ez a tematika Amerikában is?
Vagy csak nem ismerik a gyerekeket, vagy egyáltalán nincsenek arra alkalmas gyerekdalok, vagy az a tematika összeállítóját nem hozza lázba, vagy...
És pl. egy huszonpár hónapos gyereknek a művészet foglalkozás, ahol egyébként csudajó dolgokat alkotnak, miért egy óra hosszú, ráadásul nagyon komolyan vezeti a foglalkozásvezető... itt is elvárás volna, hogy fegyelmezetten "alkosson". Itt egyébként legalább nyolc dolgot készítenek egy alkalommal, közben néha mesélnek is, és néha mozognak is egy kicsit... én mégis azt hiszem, nem róható fel egy kétévesnek, ha húsz perc elteltével már nincs kedve a negyedik dologba belefogni. Szintén értetlenül nézett rám a vezető, amikor háromnegyed óra után elköszöntünk.
A játszó foglalkozáson van egy nagy színes ernyő. Pont, mint csiribirin. És nem feltétlenül gondolom, hogy abban pörgetni kellene a gyerekeket, de hogy meg sem foghatják, hanem ráültetik őket, és a szülők rázzák a szélét megfogva... nem értem. Fennen hirdeti a program, hogy ilyen fejlesztő, olyan inspiráló, ugyanakkor, mintha nem gondolnák végig, hogy ez mit is jelent.
Nem hiszem, hogy minden gyerekkel foglalkozó műhely itt Ázsiában (ráadásul ez egy amerikai import dolog, de még így is a legnagyobb itt helyben) így működik, biztosan vannak olyan létesítmények, ahol másképpen értelmezik a felfedezést... de van valami nagyon egységesen más abban, ahogy minden helyi a gyerekéhez viszonyul ahhoz képest, amit otthon látunk, a maga sokszínűségével együtt. És ez még egy ilyen nyugatiszagú gymboreeban is érezhető.
És ezt próbálom megfogni... impulzusok érnek, de a kerek egészet nem látom. Malajzia nagyon speciális, hiszen itt egymás mellett él három náció, mindenki beszéli a közös nyelvet, és a sajátját is, és rengeteg hatás érződik a gyarmatosítás végeztével is az angolok ittlétéből, és mégis Ázsiában vagyunk.
A legtöbb dolog kívülről hightech, ami alatt sokszor hiányzik az alap. Pl. van csúcstelefon, majdnem mindenkinek touchpades, de térerő sokszor nincs hozzá.
Vannak nagyon jól működőnek tűnő rendszerek, amiket kicsit jobban megismerve kiderül, ezer sebből vérzik. Mondjuk hétfőn nem jelenik meg az, akinek prezentációt kellene tartania, mert migrénje van, de ez minden héten hétfőn kínozza, és ráadásul nem szól, csak ha rátelefonálnak derül ki, ismét otthon maradt...
Ha egy mestert kihív az ember házhoz, akkor legjobb esetben akkor derül ki, mikor jön, amikor már úton van... és ha véletlenül nem vagyunk itthon, akkor így jártunk.
Az internetes ember pl. 1 és 2 közé ígérte magát, majd négykor írt egy sms-t, hogy a nővérének kell segítenie, majd hat és hét között jön.
Ha már itt van, akkor rendben megcsinál mindent, de a rendszerben a közbülső szintek nagyon random módon vannak felépítve, és ehhez viszonyítva is működnek, több, kevesebb sikerrel.
És hogy mindez hogy jön ide? Valamiért azt gondolom, van összefüggés... Egyfelől a felszín a gymboreen is csillogó, sokat ígér, nagyon igényes a környezet, van egyenruha, a gyerekeknek ajándékpóló... csak a lényeg marad el egy kicsit a felszín mögött.
Ugyanakkor olyan szintű az elvárástenger, ami az én mércémmel nézve irreális. És nézve a gyerekeket, nem látom az őszinte érdeklődést, a csillogást a szemükben, azt a fajta felfedezés okozta örömöt, ami ennyi időseknél annyira magával ragadó tud lenni. Végigcsinálják, ha elkeserednének csillapítják egy egy mondattal, ennyi. A foglalkozás megy, ők eljöttek, csinálni kell és kész. Nincs kérdőjel bennük, hogy jó-e, nekik való-e.
És végül ami miatt az egészet elkezdtem megírni, az a következő élmény:
A játszó foglalkozáson nagyjából tíz gyerek vett részt, közülük néggyel dada volt. Úgy, hogy közben az anyukáik kint ültek a bejárat melletti kispadon, és nézték a gyerekeiket. Kívülről, messziről. Mintha fel sem merült volna, hogy ők menjenek a gyerekekkel. Pedig látszólag dolguk nem volt, nagyon magukra sem figyeltek, és az anyukák egymással sem beszélgettek.
Nem értem... Miért? Megmaradt az a működésmód, amit az angolok hoztak? Hogy a tehetőseknek van maidjük, aki velük él, és főz, és takarít és minden házimunkát elvégez nagyjából ingyen, minimál életszínvonalon élve? És a gyerekek mellé kell egy nanny, mert így szokás?
Persze, hogy könnyebb így visszaállni a munkába két hónap után, de ezek az anyukák egyáltalán nem, vagy nem nyolc órában dolgoznak...
Nagycsaládban élnek, nagyon is fontos a család szerepe, de vajon megismeri-e valaha az az anya a gyerekét, akire nem is ő figyel, terelgeti? Vagy ez nem is fontos?
A legalapvetőbb elvárás, hogy a gyerek fogadjon szót. Illetve hogy teljesítse az elvárást, legyen az bármilyen. Ha kell, hallgasson Diana Rosst. :)
És visszatértem egy picit a tigrisanyás fejtegetéshez, hogy vajon tényleg ebben a kultúrában, ebben a társadalomban, ezen a földrészen csak így lehet érvényesülni? Vagy leginkább így...
Ijesztő dolog szabadságra, kreativitásra ösztönözni a gyereket, hiszen akkor nem elvárható, hogy engedelmeskedjen. Felnőttként sem. Mégis az az érzésem, hogy ebben a világban, ahol jólét van, ahol az olaj adta adottságok és gazdagság miatt nem számottevő az a pénzmennyiség, amiből már meg lehet élni, nincs nyomor, és sorolhatnám... valahogy nem látom ekkora szükségét ennek a fajta korlátozó gondolkodásnak.
És közben látom, mennyi mindent lehetne adni, és ha mindezt őszintén felvetem, valószínűleg körbenevetnek... hogy engedjük játszani, hogy engedjük hozzáérni a dolgokhoz, hogy kérdezzük meg, mit gondol, mit érez... Miért olyan ijesztő ez?
Tudom, hogy ebből a rendszerből is rengeteg a kreatív felnőtt, de a legtöbben nagyon keményen küzdenek. Pedig itt pl. a munkavállalót nagyon megbecsülik, és roppant alacsony is a munkanélküliség. Biztos vagyok viszont abban, hogy nem menne át egy olyan ovi, vagy iskola (legalábbis helyi), amiben alternatív pedagógiai eszközöket használnának.
Keresem az okát, de nem lelem...
És közben állandóan azon kapom magam, hogy foglalkoztat, hogyan lehetne mégis... :)