Miből lesz a cserebogár...

Hanna nem eszik túl jól. Legalábbis mostanában, és vannak korszakai, amikor jobban, vagy kevésbé jóízűen eszik. Nem mondhatom, hogy nagyon nehéz eset, hiszen nagyjából amiket készítek megeszi, de azt hiszem ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy tudom mi az, amit biztosan visszautasít, így ezeket alapból nem is főzöm... mondjuk nálunk példul sosincs borsófőzelék, babfőzelék, ezekez inkább krémleves formájában adom, mert úgy nincs baj velük.

Ami ennél nagyobb kihívást jelent, az a vacsora. Még nem fejtettük meg, hogy mi az oka annak, hogy semmi, de semmi nem fogy el, három falat után csak nyüglődik, zsizseg. Hogy mennyire vagyunk kreatívak nem tudom, de a repertoár a tojástól a bébifőzelékig, a zabkásán át a virsliig, a süteményen keresztül a bármilyen kenyérig terjed... Nem vagyok egy mindenáronegyemegagyerekamiteléteszek, de tudom, hogy éhes, és ha nem lakik jól, akkor a fürdés után jön, hogy együnk valamit, amikor már olyan késő van, hogy leginkább a második álmot kéne már álmodnia, és nem enni...

Próbáltam már előbb a fürdés, és utána az evés felállást is, az eredmény ugyanaz. Mintha étkezőasztal averziója lenne.

No de a lényeg mindebből nem is az a kérdés, hogy hogyan vegyem rá, hogy mégis vacsoraidőben vacsorázzon... (bár erre vonatkozóan is remek lenne megoldást találni) mert ennél számomra sokkal nagyobb fejtörést okozott az, hogy Hanna ama bizonyos harmadik falat után sajtkukac módjára zsizseg, a lába rendszerint az asztalon, és két pillant múlva felpattan, elrohan, (erre Pali boztosan azt mondaná, hogy úgy működik, mint egy normális gyerek, és biztosan igaza is van... ezért szeretnek a gyerekek a nagyszülőkkel lenni :):)) amivel persze a többiek számára is azt jelzi, hogy szabad a móka. És ezt nagyon nehezen viseltem.

Jöttek szép sorra a klasszikus, előbb kérek, aztán morcosan nézek, aztán újra kérek, majd szankciókat helyezek kilátásba, és háromig számolok, nyomatékosítva a dolog komolyságát... És ha bármi használt volna, ez a poszt nem született volna meg. Semmi eredmény...

És nem vagyok rá büszke, sőt... tulajdonképpen nem értem, miért kellett idáig eljutnunk, de egy este annyira sok volt már, hogy három gyerekkel küzdünk, Hanna pedig beletojik mindabba, amit kérek, hogy felemeltem a hangom. Eléggé. Hannának elkerekedtek a szemei, és mozdulatlanul szívta magába a mondandómat. Közben lassítottam, csendesedtem, de a sokkhatás úgy tűnik megtette a magáét. Meglehetősen utálom, hogy ezzel értem el bármiféle változást, és nagyon remélem, hogy a fontos dolgok nem csak üvöltve mennek át, de azóta a következőképpen zajlik az asztaltól való elmenetel.

Mikor először mondta, olyan volt, mint egy dal. Elcsicseregte, mi pedig hüledezve néztünk össze. Nem is nekem mondta, hanem Daninak, és így hangzott:

- Papa, eleget ettem, jóllaktam, köszönöm a vacsorát, nem kérek többet.