Újra ovi...
A vasárnap délután, este már nem az önfeledt játékék, komolyan készül mindenki a hétre. Daninál ez nem újdonság, régóta úgy telnek ezek az órák, hogy érzem, félig már máshol van, a munkája foglalkoztatja...
Hanna is beállt a sorba, neki sem könnyű elbúcsúzni attól a három naptól, amit a mi védettségünk jelent.
Ma is elkeseredett, amikor felsejlett benne, hogy holnap ovi lesz. Sírva kérte, menjen Mikolt is, hogy ne legyen egyedül. Nagyon nem szereti, hogy nem ért, nem beszél. Persze egyre többet ért, és sokmindent igyekszem neki tanítgatni is, főképpen olyan praktikus dolgokat, hogy ne bánts, elég, vagy köszönöm.
Ennek ellenére teljesen megértem, hogy hiányzik neki a biztonság, és ezt Mimi személye megadhatná neki. De még nincs itt az ideje. Legkorábban áprilisban megy Mikolt, és még abban sem vagyok egészen biztos, hogy nem lesz korai. Ebben a történetben ketten vannak, de Mikoltté egy másik élet, nem kapcsolhatom össze Hannáéval, csak azért, mert Hanának esetleg könnyebb volna.
Mikolt viszont nagyon is értette, miről szólt Hanna pityergése, és tőle sosem látott gyengédséggel simogatta a nővére arcát, miközben azt hajtogatta:
- Ne félj Hanna, én ott leszek veled...
Kicsit megint megszakadt a szívem... Mert értem Hannát, és azt is tudom, Mimi nem tudja, mit jelent óvodásnak lenni. És mert tudom, Hanna akkor fejlődik a leggyorsabban, ha egyedül van, és azt is, hogy megérdemli, hogy legyen társa odabenn.
... és mert nincs olyan gyerek, aki igazi barátja lehetne... Mikolton kívül. És ez egy kicsit elszomorít.
Most jöttem ki tőle, feküdtünk egymás mellett, gondolkodott.
Nem könnyű most neki, de tudom, egyszer a hasznára válik majd ez a sok küzdelem.
És Aunti June is és Aunti Julie is szeretik, figyelnek rá. Egyszerűen meg kell tanulnia kommunikálni, hogy jobban érezze magát, ez pedig nem két nap alatt fog megtörténni. Bár tudám gyorsítani...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar