Soha nem írok róla... okkal. És ezzel gyaníthatóan sokan vagyunk így. Hogy az élet mozgatóját, azt a kivételest, aki nap mint nap azért küzd odakinn, hogy nekünk jó legyen itt bent, sosem említjük. Én sem... Miatta, érte.
Pedig annyira a részem, annyira a részünk, hogy talán jobban nem is lehetne. Hogy amikor hazaér, sosincs egy szava sem, hogy öt percet ad magának, hogy átöltöztesse magát, és a gondolatait is, és már itt van. A gyerekeivel, velem, velünk. Hogy általa minden nap család lehetünk. Tudom mennyit áldoz ezért, és szeretném, ha a napja több lenne, mint ez a két műszak. Ha lennének szabad órái, napjai, amivel azt tesz, amit csak akar. Bízom benne, hogy eljön az az idő.
Minden harmadik bejegyzés szólhatna róla... Arról, hogy minden este elkészíti a vacsorát, és minden reggel copfot csinál a lányoknak. Hogy minden hétvégén elvisz minket valamerre, hogy kiszakadjunk a mókuskerékből. Hogy igazi, igazi család vagyunk... Hogy igazi, valódi társak vagyunk.
Bárcsak adhatnék többet... Bárcsak beállhatnék abba a hadseregbe...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar