Kettővel lejjebb

Van egy néptáncos bejegyzés :)
A video házi fogyasztásra alkalmas csak, kis segítséggel szolgál a kép a gyerekek felismeréséhez. :) A három kék-fehér a miénk :):)

Varázscica

Dani néha így hívja a lányokat. Van benne valami. :)
Közeleg a farsang, és bár már volt egy apróbb, de nagyon jólsikerült beöltözős vigadalom, az oviban még csak most pénteken lesz a jelmezes dínomdánom. Kimondottan örültem volna, ha sikerül tartani magunkat az eredeti tervhez, miszerint indiai lány lesz Hanna, de azt hiszem, ezt az előző alkalommal lelőttük annyira, hogy a mostani esemény újabb ötlet után kiáltott. Pedig iszonyú szépek a ruháikban, és jövőre már kicsi lesz Hannára a selyemkétrészes. (S. Anna, ha olvasod, kérlek kommenteld be nekem, hogy hogyan hívják ezt a szettet, köszi :))
Tombol mifelénk a tündérkorszak, miért is nem csodálkoztam rajta, hogy Hanna első ötlete ez volt. Persze ő igazi szárnyakat szeretne és csillámport is, amitől igazán tudna repkedni... Már karácsonyra is ezt kért, nekem pedig olyan nehezemre esik kiábrándítani... nem is teszem.
A tündérjelmez ötlettől kicsit megrémültem, mert egyrészt nem szerettem volna készen kapható (néhány elvetélt kereséstől eltekintve nem is foglalkoztam a témával hosszasan, elborzaszt a sok nylon cucc... ) dolgot venni, viszont azzal is tisztában voltam, hogy időm sem és ötletem sem lesz elég egy igazán igényes tündér kivitelezéséhez.
Hanna hamar beletörődött, és tovább gondolkodtunk. Előbb felmerült a tulipán, majd a hóvirág ötlete, végül a cica mellett döntött. Belátom, ha nem királylány valaki, akkor a legvalószínűbb, hogy cica, node varázscica nem sok lesz. :)
Egy dolog hiányzott az itthon fellelhető kiegészítőkhöz, egy tütü. :) Visszatértünk az egy hete félretett problematikához. :) Nekiestem az internetnek, és szembejött egy nemisigazán tütü, de majdnemmégis szoknya.
A szoknya tegnap megérkezett, Hanna alig akarta levenni...
Összeállt végül a cicakép, már csak füleket kellett szerkeszteni, meg farkincát.
A végállomás gyér kínálatú röltexében vettünk filc anyagot, nem volt szürke, de sebaj, mert végül így lett tökéletes a dolog.
Rózsaszín és bézs a füle és a farkacskája a szürke cicának, és még jutott egy egy filcmasni a négy lábacskára is. Egy kész, további három várja az éjszakát az elkészüléssel.
A füleket össze sem ragasztottam, két kis luk került rájuk és egy gumit fűztem bele, amikkel a kis copfokba lehet rögzíteni, így alváshoz sem kell levennie, és nem nyomja a buksit sem a hajfárral. Még egy kicsit finomhangolnom kell majd holnap, hogy látszódjék rendesen.
Szerintem szép :)
Holnap élesben. :)

Tütűűűű

No és persze ha már a röltexben jártunk, vettem tüllt is (csak egy hirtelenrózsaszín volt, sebaj :)), és elkészült a tütü fele. :) A popsi részén még üres, úgy látszik kell az a két méter. Mikoltnak gondoltam holnapra, aki lebeszélhetetlen a sellő jelmezről, pedig finoman említettem neki, hogy azzal igencsak bajban leszek. Egyelőre kitartó, és a tütüt még csak messziről szemlélte, bezzeg Áron... :)
Lelle se nagy rajongó, azért fotózni hagyta magát... egy darabig.

Életre kelt kapcsolatok

Hányszor írtam már, hogy milyen csapnivaló kapcsolattartó vagyok...
Pedig, ha jobban belegondolok, a leginkább az tölt fel, ha alkothatok... mégpedig kapcsolatokat. Abból is főképpen a csoportok érdekelnek, azok a találkozások, amikből hosszú távon működő csapatok születnek.
Észrevétlenül készülnek ezek az alkotások, és sokszor túlélik az én hanyagságomat is, szerencsére.
A blogolás számomra egyik legnagyszerűbb része is ez a fajta csapatépítés. Megvan a logikája a vonzásoknak nyilván, de tény, hogy idővel a rejtett vagy nyílt egymásratalálások nálam valós találkozásokért kiáltanak.
Szeretem ezeket a közös pillanatokat, és hálás vagyok azoknak, akiket a valóságban is megölelhettem már.
Most szombaton egy egészen különlegesre sikeredett vendégség volt minálunk. A különlegessége abban rejlett, hogy míg abban teljesen biztos voltam, hogy mi lányok örülünk majd egymásnak, és abban is bíztam, hogy a fiúknak sem lesz feszélyező egymás társasága, a gyerekekkel kapcsolatban nem számítottam semmire, vagy legalábbis velük kapcsolatban nagy kíváncsiság volt bennem, hogy hogyan lesznek majd egymás között.
Lenyűgöző volt, ahogy kilencen ebben a nem túl nagy alsó térben egymásra találtak már az első pillanatoktól kezdve. A két legkisebb persze még nem kapcsolódott ezer százalékon a többiekhez, de ők ketten is annyira kedvesek és szépek voltak együtt, hogy még elnézegettem volna őket egy jóideig. :) Ahogy Zéti megsimogatta Lellét, vagy ahogy Lelle barátkozott Zétény nadrágján a fényes gombokkal.
A maradék hét műalkotás pedig minden képzeletemet felülmúlva ragyogott együtt, ez a hat kicsi lány olyan mély barátságokra jellemző közös nyelven muzsikált, hogy összesen 16 képet készítettem, a fennmaradó időben pedig hol lopva, hol élesben figyeltem őket, ahogy alkottak egy ragasztós füzetbe, játszottak cicást, vagy jártak fent szobáról szobára egy kupacban. Áron pedig mindenhova követte őket, fülig érő mosollyal, és egy cseppet sem kilógva a sok lány társaságában. Szonjával azt hiszem egészen szoros barátságot kötött. :)
De nem is folytatom, szerintem a képek magukért beszélnek...
Nagyon örülök, hogy végül sikerült ez a találkozás, köszönöm nektek lányok!!!

Technikai szünet

Kis kényszerpihenőre ment a számítógépem, emiatt a héten elmaradnak a bejegyzések...
Remélem hamarosan új életre kel, és visszaáll a rend. Meglehetősen hiányzik az online világ, azért mindemellett a tavaszillatban még ez is hiányérzet is jobban viselhető.

Amikor megrendül a cyberbizalom

Ma egy helyen azt állították, a gépem agyhalott...
Ez az információ olyan heves érzelmi hullámokat generált bennem, amin magam is meglepődtem, aztán egy kis idő elteltével (amit nagyon tudatosan adtam magamnak, egyébként a hév bizonyára messzire, vagy mélyre taszított volna... ha engedek neki) beláttam, ez is épp olyan veszteség, mint akármelyik, így semmi csodálkozni valóm nincs, hogy elsőre a nemhiszemel, aztán nagyon gyorsan a düh állapotában találtam magam.
Még azon melegében végigfutott rajtam, hogy vajon nagyon visszatetsző-e ez a düh és a kétségbeesésem, és hogy mennyivel emelkedettebben is lehetne reagálni mindarra, amit elveszettnek kell hinnem, és nem tudtam válaszolni erre. Egyrészt természetesen szeretném azt hinni, hogy az életem teljes az online világ nélkül is, másrészt pedig nem csak erről van szó.
Azon a gépen van, volt az összes képem, gyakorlatilag az elmúlt másfél év dokumentációja, minden Lellével kapcsolatos emlékem, és voltam annyira meggondolatlan, hogy nem készült semmiről biztonsági másolat.
Semmiről... Hát normális vagyok én? Ha igazán fontosak nekem ezek az apróságok, akkor hogy történhetett, hogy a meglévő, bár nagyon nem szeretem külső hordozóra nem mentettem 2011 áprilisa óta semmit?...
Dani nekilátott megoldás után kutatni, és mégha van is, lesz is, olcsó biztosan nem lesz...
És addig is egy gépet használunk, ami nem volna baj, ha nem tíz percekre futnánk össze naponta Danival, akinél ez az egy általában van.
Így aztán az online világ korlátos, élén a bloggal, és a kapcsolattartás ezen formáival, illetve még mindig összeszorult szívvel várom az elkövetkező napokat, amikor kiderül majd, vajon tényleg meg kell-e birkóznom azzal a gyásszal, amit a képek elvesztése jelent. És még az sem vigasztal, hogy a picasán a legkedvesebbek fent vannak.
Persze ma is tanultam valamit, azt nem mondanám, hogy öröm volt...

Éjszaka

Még mindig nem a legjobbkedvű barátom, pedig gyakran randevúzunk... Aludnom kellene.
Amiért most mégis írok, az annak a kétségbeesésnek köszönhető, ami nem múlik... sőt.
A gépről semmi új info, Dani elvitte egy helyre (ami nem a Kürt, de hasonlóan jó gárda, picit olcsóbbak, és ha nekik nem megy, akkor továbbküldik a Kürtbe...), és most gyomorösszeszorítva, lélegzetvisszafolytva várom az ítéletet.
A jó hír, hogy a külső winchesteren 2011 áprilisig megvan az összes kép, és a lustaságomnak köszönhetően egy nyolc gigás és egy egy gigás kártya tele volt, amit most két órája Dani gépére mentegetek éppen, hogy legalább legyen mit használnom... persze egyelőre még mindig csak egy helyen vannak így a képek, holnap lesz a napja a másolat készítésének, ma már nincs erőm hozzá.
Mindenesetre jó hír, hogy tavaly szeptember végétől vannak képek ezeken a kártyákon, de a legkedvesebbek sajnos nincsenek már meg (többek között a négy gyerek fehérben kép sem :((((), mert azokat feltöltöttem a gépemre és le is töröltem a kártyámról...
Viszont volt egy pont, amikor azt hittem, elsírom magam. Ma délelőtt a Vadasparkban voltunk a gyerekekkel, és hogy ne kelljen törölnöm, négy kártyát használtam, cserélgetve a már megtelteket. Most viszont nem találtam az egyiket, amin többek között Hanna farsangja is volt, meg a balett előadás... Kétszer néztem végig mindent, és sehol sem volt. :(
Végül az íróasztal kupija alatt meglett, de még most is remeg a kezem...
Ha egyszer hazaér a gépem, azt hiszem négy helyre mentek mindent, és ha lesz rá erőm, a legfontosabbakat kiválogatom, és külön tárolom.
Vagy mostantól csak a legjobbakat teszem el, mert ekkora veszteséget még egyszer nem szeretnék feldolgozni...
Dani azt mondta, a legbiztosabb még mindig a kőtábla. Akkor holnaptól ez következik...
Mindenesetre egy könyv nagyon nagyon érik már. Legalább egy fotókönyv, gyerekenként. Hogy azzal mi történhet, le sem írom. Víz már volt...
Megyek aludni.

Mondom Mikoltnak,

figyelj csak, tudnál mosolyogni?
Tudott...
Mondjuk teljesen igaza van, rossz volt a kér(d)és.

Hanna dilemmája

Kicsi Hanna az autóban mélázva sóhajt...
- Mama, én nem is tudom, ki legyen a feleségem...
- Hannuskám... hát mégis, mit gondolsz?
- Jajj Mama, én nem tudom, minden felnőtt olyan csodaszép.
Deszeretem azt a csipkeszerű lelkét.
Vagy úgy... végigfuttatom magamban a nap eseményeit, hátha találok benne valami árulkodót, miért jutott ez eszébe éppen most, mikor úgy hittem, az ödipális konfliktus nála kimaradt. Az esküvői album sokat forog a kezében, nagy is, szép is, cseppet sem csodálkoznék, ha a tündérek után megjelennének a menyasszonyok is Hanna fantáziáiban. Azért nem hagy nyugodni ez a kihez megy majd feleségül kérdés...
- Hanna, kihez szeretnél feleségül menni?
Nagy csend, sóhaj.
- Nem is tudom... majd kitaláljuk.
Mosolygok, annyira édes, ahogy a kisgyerek kobakjában még mi nagy és okos felnőttekként mellette vagyunk minden döntésében, és olyan megható egyben ez a nagy nagy bizalom a részéről.
- Szerintem majd olyan valakit válassz, akit nagyon szeretsz, és aki téged is nagyon szeret.
Kacarászik, majd kiböki...
- Akkor a Peti lesz az.
Még szélesebb a mosolyom, teljesen releváns a válasza. De a kisördög nem hagy nyugton, megkérdezem még...
- Nem a Papa?
Újabb kacagás, olyan szívből jövően huncut.
- Neeem, a Papának már volt esküvője.
- És akkor már nem lehet neki mégegy?
- Nem, mert akkor nagyon sok tortát kellene ennie.
Jó ha tudja mindenki...

Kórházban a gépem

De legalábbis egy rehabilitációs osztályon... ráadásul csak az agya, mert a teste idehaza várja az újraegyesülést. Meglehetősen bizarr dolog ez, látni és tudni, hogy semmiresejó most.
Dani tegnap elvitte ide, ma pedig rájuktelefonált információgyűjtési szándékkal.
A jó hír az volt, hogy nem reménytelen a dolog, a rossz a háromjegyű szám, amit megemlítettek, mint honorárium.
Dani alkudozott, végül lett belőle egy elfogadhatóbb kétjegyű, annak fejében, hogy nem sietnek vele... Nem bánom, így is nagy az az ér.
Viszont előkotortuk a garázsban álló ezeréves szekrényből a szintén ezeréves asztali gépet, aki kissé rossz néven vette, hogy háborgatjuk csendes magányában, de legalább működik, ha nem is villámsebességgel és nem is zökkenőmentesen. Picike ablak a világra.. és olyan nosztalgikus lett tőle a hangulatom, mert eszembe jutottak a maláj esték, a mozdulat, amint kidobom az usb kábelt az ablakon, a végén a Rómeóként kapaszkodó mobil internettel...
Mennyivel jobb egy ilyen öreg csont a semminél.
A fütyörésző jókedvem mögött azért komoly munka folyik, mert nem úgy megy az errefelé, hogy csak úgy örülünk annak amit kapunk...
Igyekszem tanulni a vélt veszteségből is, és örülni annak, ami a jelen, a szívemben a múlt minden fontos apró mozzanatának emlékével. Na ez már öröm.

Két és fél nap szalmaság

Tegnap majdnem az összes gyerek sorra került a gépem előtt.
Egy új pontját fedeztem fel a lakásnak, hála a kora tavaszi fényeknek, és a nagy nagy ablaknak a nappalinkban, némi derítéssel (amit zsonglőrként próbálkozva rakosgattam míg meg nem találtam a megfelelő szöget (a lábammal egyensúlyozva a lapot, a másikon igyekeztem minél kevésbé billegni, miközben a gyerekek nevetgéltek rajtam, amitől nekem is nevetnem kellett... :) úgy meg elég nehéz kitartani a gépet. Igazán mókás dolog ez... :) egészen puha képeket lehetett róluk csinálni.
Mármint azokról, akik ezt hagyták is, Mikolt nem sorolható a jó modell kategóriájába, bár ő igazán eredeti arcait mutatja, ha lencsevégre kerül. Megunhatatlan.
A dokumentálás oka (legalábbis részben :)) Dani háromnapos kiruccanása.
Gondoltam, ha már ilyen sokáig nem látjuk, legalább legyen pár legfrissebb kópia a gyerekekről, míg nem látja őket újra élőben.
Nem vagyok nagy rajongója a Papanélküli napoknak, sok szempontból jobb amikor velünk tölti legalább az estéket. :) És azt hiszem, a gyerekek is így vannak ezzel. Hanna számolja az alvásokat, Mikolt olyan Mimisen a laptopját hiányolja. :)
Emlegetünk Papa, és igyekszünk minden percet tartalmasan tölteni. :) Ma délelőtt pl. a Millenáris játszóterén voltunk, kacsákat néztünk, ahogy korcsolyáztak a még mindig befagyott tavon, és közben élveztük a tavaszi (egyébként elég erős) szél illatát.
Áron azóta is emlegeti a játszót, ha tehetné, azonnal indulna vissza.
Hanna sünit és nyuszit rajzolt az oviban, mindkettő eredeti, Hannásan izgalmas alkotás.
Lelle reggel elég nyafkán kelt, megint a pocakja fájhatott, de a hathatós segítségemmel megszabadult a bántó beltartalomtól, azóta vigyorog, és alszik... vagy a hátamon cipelődik, és nézelődik lelkesen.
Mikolt csak szimplán hozza a formáját és folyamatosan kalácsot kér. :) Meg civakodik, és hangoskodik. Hogy egy kis eufemizmussal éljek...

Áron hintázik

Áron hosszú ideig nem ült hintában.
Kornél kérése volt, hogy amíg stabilan nem jár és nem kezd el beszélni, ne nagyon hintáztassam. Leginkább egyáltalán ne. Mert a hinta olyan reflexeket vált ki egy piciből, amik amúgy korai életszakaszban relevánsak, egy csecsemő bizonyos életkora után viszont már inkább el kell, hogy tűnjenek, a hinta pedig nem segíti ezt, sőt. Pláne, ha olyan érzékeny idegrendszerű gyerekről van szó, mint Áron, akinél voltak apró, de mégis ordító jelek.
A hintába ültetve egyébként a kapaszkodás reflexe kerül elő, szép példája ennek, amikor az aprócska gyerek mereven tartja előre a lábait, az egész teste megfeszül a váltásokkor.
Amikor már szépen szaladt, és épp kint éltünk a trópusokon, bezárva a négy fal és a zsebkendőnyi paradicsomunk aranykalickájába, Áron előszeretettel lengedezett a babahintában, a fal volt az egyik akadály, ami miatt inkább egy szolid altatásra alkalmas tárgy volt ez, mint extrém energialevezető.
Hanna a levegő és a víz szerelmese, ha hintázik, csak az égben érzi jól magát. Áron óvatosabb, olyannyira, hogy bár a növekedésével egyenes arányban egyre jobban élvezi a magasságot, a hintán a mai napig van egy bizonyos tempó, amit elvisel, azon túl nem érzi biztonságban magát.
Ma azt kérte, lökjem magasra. Szokta ezt kérni, de minden alkalommal hangosan szól, hogy elééég, ha elértük a tűréshatárt. Ami nem túl magas.
De ma másként történt.
Magasra löktem. Nem szólt. Amikor megállt a hintája, újra kérte, magasra lökjem. Újabb kör. Összeszorította a szemeit, kapaszkodott nagyon (ez az, ami egyáltalán nem jó...), de akarta. Hátborzongató volt látni, mennyire igyekszik legyőzni a félelmét, beleereszkedni a végtelen bizonytalanba. Eleinte azt gondoltam, szólni fog. Kérdeztem is, hogy: - Áron, jó így?
Remegő hangú volt a válasz, de egyértelmű: - Igen.
Majd hozzá is tette: - Nem félek mama.
Legalább fél órán keresztül játszotta ezt a bátorság próbát, egyre magabiztosabban, de azért hosszú történeteket nem iktatott közbe. Mindenesetre csak utólag esett le, hogy mennyire abszurd volt ez az egy mondat, amit mégis megosztott a nagy lengedezés közepette:
- Mama, levágta a polip a csúnya hajamat.
Honnan vette?...
- De miért Áron?
A remegő tónus végig jellemezte a kis koncentráció megosztást:
- Meeert, mert, mert , mert levágta.
Ennyiben maradtunk.
A képeket nézegetve már nem látni a félelmet az arcán, de ezek nagyjából a negyvenedik perc után készültek.
Csak akkor mertem kimenni a látóteréből a kameráért... és vettem észre, hogy én végig kapaszkodtam. A levegőbe... helyette.

Hull a pelyhes

A korlátozott lehetőségeim miatt megmutatni ugyan nem tudom, de tegnap előtt felfedeztük az első hóvirágokat a kertben. Ezt a télvégi saras, hideg időt ugyan nem kedvelem, de a virágok nyílása feledteti az amúgy búskomor szürkeséget, és nem utolsó sorban reményt is ad, nincs már messze a játszóterezős időszak.
Erre ma reggel, még nem is láttam a csík szemeimmel, Hanna azzal fogadott, hogy:
- Mama, a télnek nagyon vicces, hogy csak szórja a zsákjából a havat.
Egy pillanatra lemerevedtem, és rajta ragadt a hirtelen kinyílt tekintetem a teraszajtón.
Mitagadás, szép a látvány, és ha mindez január elején történne, most alig férnék a bőrömbe (és hozzáteszem, azzal sincs igazából nagy baj, hogy február végén még nem járkálunk rövidujjúban), azért a kifelé bambulásba keveredett némi mélabú, és megsajnáltam a hóvirágokat is. Jólesne egy kicsivel több napsütés... olyan gyorsan hozzá tudok szokni a reggeli fénycsíkokhoz a nappaliban.
Gyakorlatilag Magyarország lassan a hideg országa képét festi számomra, és alig hihető, hogy lesz itt is meleg.
Mindenesetre ma feladunk pár levelet Malajziába, és megírjuk, hogy szép, hosszú ez a tél minálunk.

Elmaradt a beharangozó

Pedig mérföldkő és egyben az egyik legizgalmasabb fázis az első egy évben, valamint negyedszerre is hátborzongatóan izgalmas, olyan szőnyegszéli drukkolással teli. Lelle kúszik.
No jó, még csak kúszogat, de ez akkor is olyan megható.
Az igyekezet, a báj, ahogy ezt is elképesztő nőcisséggel oldj meg, a legtöbbször végül keresztbe tett lábakkal. :)
A legcsodásabb az egészbe az a papírforma, amit a legkisebbünk mozgás terén produkál. Hamár mással hadilábon is állunk, erre a területre egy aprócska panasz se lehet. :)
És persze ha nem éri el két próbálkozásra a hőn áhított dolgot, akkor átvált. Vagy négykézlábra, akkor viszont messzebbre is került egyúttal, vagy gurulásba, ami még mindig a leghatékonyabb.
Ja és a dátum február 25. szombat, déli fél egy.
Képet holnap hozok...

Mostanában

Mostanában ritkán találkozunk. Dani és én. Nap közben zömmel váltjuk egymást, mikor ő jön és megyek, és fordítva.
Dani hajnalban kel, ötkor.
Én hajnalban fekszem, kettő körül.
De van három óra, amit együtt töltünk. Csendben, mellettünk egy egy gyerek.
Szeretem ezt a három órát, akkor is, ha nem emlékszem egyetlen percére sem...
Ma délelőtt, míg a három nagyobb a nagyszülőknél wellnessezett, a legkisebb pedig napfürdőben szuszogott, végre volt másfél óránk egymásnak.
Azt kértem, a 37. születésnapomat ünnepeljük meg három teljes nappal. Kettesben.
Vágom a centit.

Csavargyár

Vidéken élni jó.
Meg házban és nagycsaládban is.
Még akkor is, ha a harmóniában töltött testvérpercek száma nem haladja meg a harcosokét.
Természetesen Áronról és Mikoltról szól a történet, akik amolyan kutya macska barátságban vannak általában, bár van némi javuló tendencia, legalábbis a cinkosságaik tekintetében. És persze álom volna azt gondolni, hogy egy két éves, meg egy háromésfél mindig mindent meg tud oldani marakodás, kiabálás, kakaskodás nélkül. Pláne, hogy még itt egy mégkisebb... meg időszakosan egy kicsivel nagyobb is.
Azért vannak nagyon szép pillanataik is, amiket kincsként őrzök, hogy az ínségesebb időkben elő lehessen kapni egyet egyet, és elmerülni a szépségében... Erre a mostani esetre azt hiszem írás nélkül is mindig emlékezni fogok.
Minden öltöztetés alkalmával hálás vagyok, hogy van egy saját udvarunk, ahová ki tudom tenni azt, aki már készen van, örülök, hogy nem sül rá a ruha, hogy nem visít (többnyire 10 perc után egyébként igen, amit sosem értettem, mert annyi érdekes dolog van odakinn, ha egyszer egyedül kiszabadulnék, eszembe sem jutna sivalkodni...) egy lépcsőházban, és hogy mikor mindenki készen van, nekem is jut még 15 másodperc elkészülni, nem feltétlenül kell mindenki előtt már magamra rántanom a télikabátot, hogy egyszerre lódulhassunk ki az ajtón.
Ma délben is a szokásos sorrendet tartottam, azzal a különbséggel, hogy most Lelle maradt utolsónak (sokszor ő az első, mert ő még nem nyafog ha öltöztetem, és szívesen elnézelődik odakint is), és mire Áron is, Mimi is készen lettek, megcsörrent a telefonom. Dani hívott, fontos is volt, meg azt gondoltam, ma igazán megérdemlem (születésnapja egyszer van az embernek egy évben), hogy meghallgassuk egymást, kieresztettem hát a nagyokat, én pedig lassan, de nekiláttam egy kézzel a maradék műveletnek.
Általában tényleg 10 perc a szintidő, ami után kiabálva jön valamelyik. Most szokatlanul nagy volt a csend. Amikor már kezd rossz érzésem lenni, de még nem tudom mitől... Aztán persze bevillant, és épp nyitottam a teraszajtót, már felöltözve, indulásra készen, hogy utánajárjak, miben sántikálnak ezek ketten, mikor csengettek.
Futva mentem a kapuhoz, hogy mielőbb végezzen a vizespostásebédes, és mehessek gyerekkeresőbe, lendülettel nyitottam, aztán lemerevedtem. A fülemen még mindig telefon, Dani a túlsó végén, velem szemben, abban a perspektívában, amiben amúgy sosem látom őket... a gyerekeim álltak, a negyedik szomszédban lakó nénivel. Visszahozta őket.
Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak nekik, Klárikának megköszöntem, a kis kópéknak pedig azt szajkóztam, hogy nagyon nagyon megijesztettek, és nagyon szomorú vagyok, mert bármi történhetett volna, és különben is tudják, hogy kimenni sohasem szabad, csak felnőttel...
Nem tudom, eljutott-e a fülükig, csak remélem.
A kaput mindig kulcsra zárjuk. Dani, amikor reggel Hannát viszi az oviba, automatikusan zár. Pár napja viszont mindig nyitva találtam, épp szólni akartam neki, ne hagyja úgy, mert Áronnak a kilincs már nem akadály, a kíváncsisága meg erős. Nem ellenőriztem, és ez hiba volt.
A teljes történetet több részletben sikerült csak rekonstruálni, de abból kiderült, hogy Mikolt jól tudja, hol lakunk, és azt is, hogy merre laknak a nagymamáék. Meg az is, hogy ha kell, kiállnak egymásért.
Az utolsó kockát Áron tette a helyére este, amikor azt mondta:
- Becsukódott a kapu és nem tudtam bejönni.
Vagyis valószínűleg kiment, a kapu rácsukódott, Mikolt pedig kinyitotta neki, hogy visszahozza (ezt Mimi adta hozzá a sztorihoz). Áronnak esze ágában se volt visszajönni, ezért Mimi is kívülre került és utána is becsukódott a széltől az a frányaság, és mert a csengőt nem érik még fel, visszajönni meg nem tudtak, elindultak segítségért a legközelebb lakó ismerőshöz, a nagymamához. Szerencsére út közben Klári néni megállította őket (ő lakik négy házzal feljebb), de nem azért, mert megismerte őket, hanem mert vidéki néni, akinek szemet szúr, ha egy 3 meg egy 2 éves szülők nélkül bandukol.
- Hát ti hová mentek?
- A nagymamához.
- És hol van az anyukátok?
- Otthon, teszi a dolgát.
- És tudja, hogy eljöttetek?
- Nem, de mi majd megoldjuk. - ez mind Mimi..
- Inkább elmegyek veletek haza. Hol laktok?
- Ott, a zöld kapunál.
Itt ismerte meg Klári néni őket.
- Na akkor hazaviszlek benneteket.
Áron:
- De én szaladgálni akarok...
És akkor még mentek egy picit felfelé, Klári néni zseniális pedagógiai érzékkel terelgette a két kis dacolómat, aztán hazajöttek...
Nem éreztem magam nagyon jól hogy őszinte legyek... Bármennyire forgalommentes a mi utcánk, ezer rémet láttam míg bekísértem őket a házig, ahol kaptam a kulcsot, és visszamenet bezártam a kiskaput. Aztán összeszedtem mindet, és elindultunk végre együtt. Út közben még megálltam Klári néninél, aki még mindig a kiskertet csinosítgatta, és kikérdeztem a részletekről... A fenti párbeszéd az ő interpretálása. Amit aztán elmesélt a szomszéd néninek, aki történetesen a nevelőapám nagynénje, így ma a nevelőapám azzal fogadott, hogy hallja, hogy világgá mentek a kicsik...
Vannak azért a vidéki létnek szépségei is. Klárika kifejezetten ezen szépségek között említhető.
Azt hiszem, a kilincset lecseréljük gombra, olyanra, amit nem tudnak kinyitni. Már nem bízom magunkban.

Kettő, Harmincöt, Nyolcvannégy

Valahogy nem akarózik megírnom ezt a bejegyzést. Nem mintha zavarna a születésnapom, neadjisten a korom (bár Manóval vasárnap jól megbeszéltük, hogy manapság nem nagyon szeretünk a tükör előtt forgolódni, fel is merült bennem, hogy vagy többet kellene aludnom, vagy el kellene kezdenem sminkelni magam, de egyikre sincs sok esély... így marad a tükörellenségeskedés), inkább úgy van ez, hogy attól lesz születésnap, hogy mások örülnek. :)
Én aznap a csavargóimmal voltam elfoglalva, meg a napi teendőkkel, és örültem, hogy annyian felköszöntöttek az fbn, itt is köszönöm, nagyon jó volt néhány pillanatra elemelkedni az átlagtennivalók ragacsos masszájától.
Este pici családi körben ünnepeltünk, gyertyás tortával, ami mind elfogyott, annyira finom volt. Nem én sütöttem, arra nem vállalkoztam :)
Azért a március mindig kiváltságos helyen van a szívemben. A saját dátumom láttán elönt valami nyugodt melegség, aztán szeretem felköszönteni a mamámat (ami az idén jól elmaradt... ejjj), és szeretem, hogy a dédi nem tudja, végülis másodikán vagy harmadikán született. Két dokumentum van, mindkettő másról tanúskodik. Neki a harmadikát szavazta meg a család, nem tudom, miatta vagy sem, de jó, hogy valaki ilyen közel van hozzám...
Aztán van egy keresztlányom is, akiről még csak találgattuk nemrég, hogy vajon melyik napot választja majd. Annyira tisztán emlékszem Manó hívására, mikor kiderült, nem Blanka választ, hanem az orvosa, és Manóban felmerült a másodika is, mint opció, de végül negyedike lett Blanka napja. Mennyire izgultam aznap, hogy vártuk ezt a kicsi lányt, aki valóban megfoghatatlanul picike volt, és rettenetesen szerettem volna megölelni, elringatni, de helyette csak néztem őket, és meghatott, hogy végül teljesült ez a kívánság is, és Manónak is megszületett a kis csodája.
És hogy róla se feledkezzünk el, kilencedikén meg neki gyújtanánk gyertyákat, ha jönne :)
Gyerekkorunkban mindig együtt ünnepeltük a hármunk szülinapját, mert még Márton is halak, csak ő az elejéről...
Van is egy nagyon kedves kép rólunk, majd holnap megkeresem, és beteszem ide...
Vasárnap délután nálunk gyűlt össze a nagycsalád, hogy köszöntsük akiket illett.
Kikerült a gép a kezemből és készült rólam is kép, olyan nehezen találom a helyem kamera nélkül... :) azért a tortázásra visszakértem, viszont jó volt visszanézni azokat a pillanatokat, amikben most az egyszer teljesen jelen voltam. Nem rossz :).
Blanka kapott egy futóbringát, és mint anno Áron, ő is nagyon nagyon lelkesen keringett körbe körbe a lakásban, olyan jó volt látni az örömét, és nem kevésbé a harcos tekintetét, amivel védte a sajátját, mikor az enyémek közeledtek felé. :)
A dédit is megajándékoztuk, bár gyanítom, neki a legnagyobb ajándék, ha láthatja az összes gyerekét, unokáját, dédunokáját egy halomban. Néha elgondolkodom, vajon nekem lesznek-e ilyen kerek pillanataim 84 évesen. Szeretném.
Ami engem illet, valami olyat kaptam, amire már nagyon régóta vágytam, és amihez még nőnöm kell, megtalálni a helyet és az időt, de lelkes szolgálója leszek, annyi bizonyos. Egy varrógéppel lepett meg a család, és egyelőre nem is tudom felfogni, hogy van egy ilyen a házban. (Ma már dolgozott is, Hanna balettos zsákját szabtam át és csinosítgattam egy kicsit, sajnos csak majdnem lett készen, valamiért egy óra után beadta a kulcsot, és olyat produkált, amire egyelőre nem találom a magyarázatot... varrógépbarátok segítség!!! Mennyire jó a kezemet használni... )
A varrógép körítése ezúttal legalább annyira megható volt, mint maga a szerkezet. Dani egy nagy dobozba rakta, amit nem akart, vagy tudott becsomagolni. Én valamerre jártam épp, mikor Mari és Pali nálunk állomásoztak, és közösen gyakorlatilag egy kulcsos ládát dekoráltak a dobozra. Minden gyerek rajzolt valamit (a kulcsos része sajnos lemaradt a képről... pedig tökjó), és bár a kezükön a nyomok beszéltek, a titkot egyikük sem árulta el, még a legkisebb sem, pedig kellett várniuk több mint egy napot, hogy elmondhassák, mivel készültek.
Mint ahogy arról sem szóltak egy szót sem, hogy Palival egy egy virágtündért gyártottak, pedig ez igazán izgalmas elfoglaltság lehetett, hiszen ragasztani, vágni és színezni is kellett hozzá. Fantasztikusak... a gyerekek pláne, de nem különben Pali és a virágtündérek.
Meg az egész család, úgy, ahogy van. :) Mondtam már párszor, mennyire szeretem ezeket a délutánokat. Manó kedves, még akkor is, ha keveredik bele őszinte fájdalom is. Sőt...

Ismét borbélynál

Még meg tudom számolni az egy kezem ujjain, hányszor nyírtuk Áront.
Először picike volt még, de mert épp indulóban voltunk az öröknyárba, Viki a kis berregőjével letolta egy centisre az akkor még bababuksit.
Aztán Malajziában a nagyonnemszimpi kínaihoz jártunk, először még tűrte, hogy két perc alatt végigszaladjon a fején a vágó, de másodjára már komoly ellenállással volt a művelet iránt, végül pedig mielőtt hazajöttünk volna, beállítottam a kádba, és leborotváltam az akkor három centis "tincseket".
Nem mondom, hogy nem tetszett, bár a képeket visszanézve valóban volt benne némi bizarr, viszont ez volt az egyetlen módja a kurtításnak, és nem bántam meg. Hamar visszanőtt, ugyanolyan szöszire, mint volt, mit neki napsütés, vagy tél... és erős is, mint a drót, legalábbis a szülőkéhez, és a lányok selyemhajához képest mindenképp.
Mostanra újra legalább három centis lett a lobonc (ennél hosszabb még sosem volt, valószínűleg ez a mostani tűréshatár nálam), és kezdett szépen ránőni a fülecskékre, meg a nyakára is, így tegnap egy sokadik megbeszélés után elindultunk a fodrászatba, Viki barátnőmhöz. :)
Áronnal a következő párbeszédet futtattuk le sokadjára:
- Hova megyünk?
- Vikihez.
- És levágja a hajam?
- Igen.
- Hogy szép legyek?
- Igen.
- Jó. Nem akarom. Sírni fogok.
:) Persze lelkesen jött, sőt még a lépcsőn lefelé is végigzongoráztuk ugyanezt, de még akkor is sétált mellettem.
Beültünk a székbe, és onnan már nem volt ennyire egyszerű a dolog. Nem sírt, ahogy ígérte, hanem kiabált. Mikolt és Domonkos álltak mellette, figyelték a bánatát, Domika még el is sírta magát Áron helyett, pedig aztán szeret hajat vágatni.
Végül magam felé fordítottam, azzal, hogy bújjon hozzám, és elkezdtünk mesélni arról, ami azon a napon történt. Labdázásról, homokozóról, kutyáról.
Viki közben villámsebességgel berregett, már csak meg kellett fordítani a fejét.
A krokodil ollónál aztán megtört a jég, Áron figyelmesen megszemlélte az eszközt, aztán elmeséltük, hogy a krokodilmama a szájában tartja a gyerekeit, és nem eszi meg őket mégsem.
És kész is lett az új frizura, ami Áron szerint is csinos. :) Csinos jettem, mondogatta, Viki jevágta ajamat. Síjtam. Tette hozzá eddig mindig, pedig ez nem is igaz.
Most így fest a kisember, olyan más az arca ettől, mintha eltűnt volna a babássága. Azért ha becsukom a szemem, mert épp altatjuk egymást, még mindig icipici baba ő, de ha ránézek, már látom az ötévest is. Azért a füle puhasága mit sem változott. :)

Ezmegaz

Van egy szülinapos bejegyzés hárommal lejjebb:)
Ide meg beteszem Hannazsákját.
Mert végül anyukám megvarrta azt a fél fület, mi hiányzott. Én meg bosszankodtam rajta, hogy miért nem örülhettem igazán :(.
A gép azt csinálja, hogy vagy eltépi a felső cérnát, vagy beráncolja alulra. És hiába állítgattam azon a csavaros izén, amivel elvileg az erőssége szabályozható, jó nem lett. Van ötletetek, mi baja lehet?
A legbosszantóbb, hogy majdnem készen lettem mikor mindenféle állítás nélkül egyszer csak megbolondult, először arra gondoltam túl vastag lett a fül, de végül már két szimpla anyagot sem volt hajlandó összevarrni.
Szomorú vagyok...
Pedig a zsák szerintem jó lett, és Hanna is örült neki. :)

Lellemanó 8 hónapos

Vissza kellene olvasnom a nagyok 8 hónapos bejegyzéseit, mert annyira erős a dejavu bennem egy mondattal kapcsolatban, ami úgy hangzik, egy hónap alatt babából kisgyerek lett. Most épp Lelle.
Tegnap vendégeink voltak, Laci kérdezte, milyen Lelle, nekem pedig el kellett gondolkodnom. Mert olyan vegyesen ismerős, mindegyikből van benne egy picike, és mégis más. Leírhatatlanul változatos, és semmi csak rá jellemző nem jutott eszebe hirtelen. Egyszerűen csak Lelle :)
Anyukám szerint MiniMimi, erős akarattal, életvidámsággal, függetlenséggel.
Van benne valami, bár mind igazi erős egyéniségek, akaratért nem kell újra sorba állniuk...
Külsőre határozottan Áron, a mozgékonysága sokszor juttatja eszembe a pici Hannát. A mosolya, a vigyorisága pedig Mikoltot idézi.
Számokban: 72cm, gramm és nulla fogú.
A szeme kék, a haja pedig selyem :) Hogy milyen színű, fogalmam sincs, olyan miféle szőke talán.
A szopizásnak végleg hátat fordított, szerettem volna kitartóbb lenni, de ő döntött. Már nincs erőm fejni, ő pedig legalább olyan bensőségesen simogatja a cumisüvegre húzott frottírzoknit, mintha a világ minden kincse ebben csoportosulna.
A szilárd ételekre kifejezetten nyitott, mára már bárki eszik a környezetében, azonnal rátámad, nagyokat nyel, és kerekre nyitja a szemeit. Sokat és kitartóan eszik, nem mohó, de minden elfogy, rendszerint több, mint amennyit gondolnék. Lassan elkezdhetnék újra főzni, és adhatnám neki is azt, amit mi eszünk... kivéve azokat, amiket még nem ehet :)
Két hete megkapta Hanna székét a háttámlával, és már igazán nagyosan ül velünk egy asztalnál.
Mikor először ettünk hatosban, mosolyogtam rajta, hogy Dani minden gyereknél mondott valamit, most pedig olyan természetes volt, hogy immár négy gyerekünk gazdagítja a vacsoraasztalt.
Az alvások szépen elsimultak, ritkán eszembe jut, mennyit sírt esténként, mennyit sétáltunk vele a kongóan csendes házban, hányszor változtattunk helyszínt, csak mert neki úgy volt jó. Vagy sehogy.
Mikor megissza a vacsorát, és békésen elalszik mellettem, mindig meghatódom. Olyan puha és illatos ilyenkor, olyan nagyon jó ez a csendesség, és béke, nem hittem, hogy ilyen hamar elkövetkezik ez. Sokszor a kezemet fogja álmában, vagy hozzám bújik, és ha egyiket sem, akkor rendszerint orrba csap. :) De ezt legalább csendben teszi, így elnézem.
Nappal most épp kettőt alszik, ha szerencsém van, akkor a második részben fedi a nagyok sziesztáját. Ha lent alszik, akkor a kiságyban, a nagy medvével, amit Árontól vett kölcsön (ma már Áron benyújtotta az igényét rá... nem gondoltam volna, hogy ragaszkodik hozzá...), és a paplannal, a feje alatt a szoptatós párna. Kis rituálé, és ha minden stimmel öt másodperc kell az elalváshoz.
Kezdi kommunikációra használni a hangját. A nemtetszést legújabb verzióban egy éles sikkantással jelzi, ami nagyon vicces, nevetünk is rajta, ez meg neki tetszik. A komfort hat főnél kezdődik, ha legalább ennyien vagyunk körülötte, akkor békésen játszik, látszólag ügyet sem vetve a jelenlévőkre... de amint csökken a létszám, görbül a szájacska, és kezdődik a panaszkodás. Kivéve, ha valaki fel nem veszi, és mostanság legjobb, ha a közelben vagyok.
A nagykönyv szerint megkezdődött a nyolc hónaposokra jellemző szorongás is, nem mehetek pár centinél messzebbre, a látóteréből kikerülni végzetes, de mindezt csak akkor produkálja, ha itthon vagyok. Ha Dani, vagy az anyukám van jelen, ennyire nem éles a reakciója. És persze, amint meglát, senki nem jó, aki addig elfogadható volt. Szeretem :)
Tűri a nagyok zaját, az esetleges atrocitásokat is elviseli, szeret a testvérek között lenni, figyelni, ahogy játszanak, és a mozgás finomodásával elérkezett a kapcsolódás ideje is.
Kúszik, eddig csak pár centit haladt ezzel a technikával, ma figyeltem ahogy küzd, és meg kell mondjam, elérzékenyültem a kitartó igyekezeten, ahogy haladt lassan, de biztosan a cél felé. Tanulni lehetne tőle ezt a fókuszált figyelmet.
A mozgása egyébként is szívemet melengető, és hogy a kúszás is bekerült a repertoárba, végképp megnyugodtam. Négykézláb egyik kezét felemeli, úgy játszik, hosszan... vagyis a támaszaira nem lehet panasz. A mászás egyelőre nem érdekli, ha haladni akar, akkor hasra vetődik, és kommandózik célirányosan. Még mindig gurul is, de már sokkal ritkábban. Négykézláb kinyújtja a térdét, egészen feltolja a popsiját. Hanna csinálta ezt ekkorka korában. :)
A kádban már nem marad meg a kis fekvőkében, így nemrég végleg elbúcsúztattuk, azóta pár centis vízben fürdik, hason fekve, támaszkodva. Eleinte bele-beleengedte az arcát, de mostanra biztosan pancsol, prüszkölés, nyelés nélkül. Leírva riasztóbb, mint életben, egyszerűen hiszek benne, hogy a víz nem ellenség, hanem egy izgalmas, és tanulható közeg.
Nagy cumi és lábrajongó, szereti a nagy, lapozható könyveket, a szőnyeg rojtjait, a cetlit, a duplot, a labdát, a zenélő bárányt, a paplant és a cumisüveget. Ha a szemébe süt a nap, vagy fúj a szél, ha zörög a varrógép, vagy túl nagy a hideg, ha meg akarom törölni az orrát, vagy elfogy az ennivaló... és ha kikerülök a képből... nos akkor megmutatja, hogy ő is az ezerszínből válogat.

Szentendre

Azt terveztük, hogy elutazunk ebben a négy napban. Mikolt Áronnal nagy egyetértésben Malajziára szavazott.
Aztán mégis maradtunk.
A számtalan ok közül már választani sem tudnék, de a legjobb ebben mégiscsak az, hogy ötcsillagos a szállásunk :), mindenki a legjobb ágyban alszik, és ez azt hiszem az egyik legfontosabb tényező a jóérzésemben (amellett, hogy ezzel megspóroltam nagyjából három órányi pakolást az összes mi marad itthon stresszel együtt, és csak szőrmentén említve az éjszakai konyha előnyeit).
A programokat jó előre kitaláltuk, például holnapra egy teljes nap szabadságra megyünk. Kettesben. A gyerekeket közben a nagyszülők és Peti látja el mindennel, ez volt Petitől egyébként a születésnapi ajándékom... illetve egy bon, ami egy napra szóló távollétet biztosít nekem, reggeltől estig. Nagyon nagyon örülök neki :), és hogy Dani is épp ráér, már csak hab a tetejébe. Turisták leszünk, Budapesten. :)
Aztán azt is jól kitaláltuk, hogy a szombatot vendégségben töltjük majd, Dunapartozunk, hekkezünk, kacsákat nézünk, és jól lelassulunk.
A vasárnap általában a hétfőre hangolódással telik, de szeretnék még egy kis alcsútdobozi hóvirágmező nézést beiktatni, majd meglátjuk mekkora sikerrel.
A mai napra Hollókő volt a terv, de ezt kedden elvetettük, annyira messzire mégsem autóznánk... és akkor jött két nap teljes agonizálás, közben erősen felsejlettek a maláj élet sirámai, miszerint itt annyi mindent lehet csinálni, szemben az ott bejáratott két programmal... (amit amúgy a végéig nem untunk meg, és legalább nem volt kérdés, hová :)), és ha egyszer hazajövünk meg sem állok majd a csinálni-nézni-kipróbálni valók listájának gyártásával, majd megvalósításával.
Most mégis bajban voltunk... ne legyen nagyon messze, legyen gyerekbarát, de nekünk is legyen kikapcsolódás.
Még tegnap este hívtam Sáráékat, de végül ma reggel magunk maradtunk (Sáráékkal reméljük mihamarabb), két lehetőséggel. Alcsút vagy Szentendre délelőtt, és Vár vagy Visegrád délután. A forgatókönyv szerint minden gyerek alszik egy nagyot ebéd után, miközben A programból B programba szép simán átautózunk.
És hogy mégse maradjunk társaság híján, meginvitáltuk anyukámat, aki (láss csodát) bokros szünidei teendői ellenére kapta magát, és mire én összekészítettem mindent (egy napra sem olyan egyszerű nekem ez...), már az ajtóban álldigált menetre készen.
A Skanzen mellett voksolt a többség, így végül Szentendre felé vettük az irányt. Utoljára Mikolt volt baba, mikor ott jártunk, azóta megépült az új fogadóépület, szép is, jó is, de az ügymenet gördülékenysége kissé fapados... sajnos.
Pedig rettenetesen jól éreztük magunkat, a gyerekek bevették magukat egy udvarra, ahonnan nagyon nehezen indultunk tovább, csakis a malom kedvéért.
A rengeteg jó pont mellé azért három nagyon negatívat is begyűjtött a hely. Egy hatlovas nagy méretű szekér majdnem lesodort bennünket az útról, száguldva, kiabálta, hogy vigyük a babakocsit az útról, ahol egyébként gyerekes családok andalogtak a legnagyobb békében, akár elengedve a gyerekeket is, nem számítva forgalomra (járda nincs is, ez az egyetlen lehetőség egyik pontból a másikba jutni... nem is értem, hogyan gondolták ezt a lovasszáguldós dolgot). Mi hamar észrevettük ugyan, és félreugrottunk kocsistól, de egy kisgyereket, aki a motorjával a játszóról az útra gurult, majdnem elgázolt, és fékezés helyett még suhintott is egyet a lovainak...
Az étterem még mindig egy vicc. Ebédidőben egy kedves idős bácsi kért minket, fél óra múlva jöjjünk vissza, mert nincs hely, odabenn tömeg, és hiába vannak kint szabad padok, nem engedhet be. Négy kisgyerekkel igazán mókásnak tűnt nekiállni más lehetőséget keresni, mikor a parkon belül ez az egyetlen.
Mindenesetre elindultunk a kocsihoz a meglehetősen morcos kis bandánkkal (mind éhes és fáradt volt már...), és mikor kiértünk, szembesültünk egy legalább nyolcvan méteres sorral, akik mind a parkolásukat szerették volna rendezni. A bejárati sorompónál a bácsi elregélte, hogy majd a hetes ablaknál lehet fizetni annak idején... és tényleg. Ez az egy ablak áll mindenki rendelkezésre, érkezési sorrendben. Van ugyan még jópár, de mind zárva.
Nem úgy jutottunk ki végül, ahogy terveztük, mindenesetre nem álltuk végig a sort, és bár szerettünk volna fizetni, nem sikerült. A sorompó viszont két fürge autónyit nyitva van... pláne négy sivító gyerekkel.
És hogy a szépet is mindenképpen megemlítsem. A Skanzen nekem mindig élmény, szeretem a régi idők megelevenedő történeteit, a színes kavalkádot, a gyerekprogramokat, a mesterségek bemutatását, a friss kenyeret, a nagy malmot, a dombtetőn a kilátást. És azt hiszem ezzel a gyerekek is így voltak.
Ragyogó napsütést kaptunk, sapka nélküli meleggel, csíkos gyerekekkel :). Ez utóbbi most is nagyon praktikusnak bizonyult, és Vikinek külön köszönet Áron pulcsijáért, így őt is sokkal könnyebb volt szemmel tartani, mint eddig bármikor.
Ettünk nem messze a gyerekkoromból jól ismert Parola étteremben, olyan volt a kiszolgálás, mintha egy ismerősnél ebédeltünk volna, aztán pedig nekivágtunk az erdei útnak, hogy megnézzük a Visegrádi Fellegvárat.
A manók nem hozták ugyan a megbeszélt papírformát, a hátsó traktus ismét bebizonyította, hogy a Muppet Show két öregje sokkal kevésbé vicces jelenség, a kedvenc párbeszéd foszlányom:
- Jajjajj a szemembe süt a nap...
- Mimike... nem baj, jó az nekünk.
Vigasztalta Áron... aki egyébként azon hőzöngött, hogy nem éri el Mikolt fülét, amit Mimi felajánlott álombaringató birizgálásra. Mert az Áronnak kell... Mikolt meg egy tündér, és hagyta. Tényleg.
Nehezen álltam meg, hogy csendben maradjak, és ne zavarja Lellét és Hannát, akik viszont rendesen igyekeztek elaludni.
Visegrádon szemrevételeztük a Várat. Kívülről, mert mire odaértünk épp tíz perce aludtak, és Dani sem volt lelkes a bemenetelért, aztán lefelé egy játszóteret a domboldalban, majd a sípályát. Ez utóbbit meg is jegyeztük magunknak egy nagyon sokára elkövetkező síszezon színesítésére, majd visszatértünk a Szentendrére tartó útra, és már majdnem meg is érkeztünk, mikor szép sorban mind magához tért.
Így a nap végét is ott töltöttük ahol elkezdtük, ettünk egy süteményt a Szamosban (és közben megversenyeztettük a legarrogánsabb kiszolgálásért járó fődíjat (még mindig a Daubner vezet (illetve Dani kacarászott rajtam, hogy beállhatok a Muppet show-s sorba... és tény, hogy szúrósabb voltam ma a szokásosnál, de igazam is volt)), és megcsodáltuk az új sétálórészt, meg igyekeztünk mederben tartani a gyerekeinket, akiket a kutyák után leginkább az apró csetreszekkel teli pultok vonzottak.
Este hétre értünk haza, napsütött arccal, tele élményekkel, és sokáig tartó energiákkal. Szeretem ezeket a ritkán adódó, hosszú, családdal töltött napokat.
Azért nagy kő esett le a szívemről, hogy sikerült Mikoltot lebeszélni arról, hogy Malajziába menjünk kirándulni :):)

2:22

Örömmel újságolom, hogy az egész napos gyógykúra, és a rengeteg alvás eredményeképpen Lelle látványosan javul.
Ami apropót ad a hajnali posztolásra az az, hogy még mindig fent vagyunk. Ő, meg én...
Valami nagyon fontos dolga lehet, mert hiába látni a szemein, hogy fáradt, aludni mégsem akar.
Vagyis volt egy ilyen pillanat egy órával ezelőtt, amikor levettem a pizsamát, kapott egy nyugikúpot, és a szőnyegre fektettem...
De nehogy elbízzam magam tíz perc után dolgavégeztével kipattant a szeméből az álom, és azóta pörög, játszik, és akárhányszor ránézek, mosolyog. Néha ugyan lankad a nagy pillarebesgetés, de nem hosszan... Várom, mikor jön el a pihenés ideje. Mondjuk jó látni, hogy sokkal jobban van.
2:42 Alszik... a képeregény utolsó kockája , mielőtt felkerült volna a pelus, a pizsu meg a hálózsák. Az utolsó simításokat már csukott szemmel tűrte. Akkor most megvacsorázom, és elképzelem, milyen volna nagyot aludni és reggel gyógyultan kelni.
Hja... Daninak fáj a feje, meg a tüdeje. Most mondta. Ebben a házban már hangosan örülni sem lehet? ...
Hétfőre akkor is mindenki egészséges lesz.
(kisbetű... a nagy unatkozásban megírtam Lelle félévesét...)

Napocska

Egy évvel ezelőtt, mikor semmi nem volt jó (nekem sem :):)), sehogy ne volt jó, örökké kézben kellett lennie, és folyamatosan nyafogott, nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen bejegyzést fogok írni.
Pedig mondogattam magamnak, akkor is, mint most Lellével kapcsolatban, hogy egy év, és sokkal könnyebb lesz. Hogy ennyivel, ezt csak szerettem volna.
Áron márpedig egy igazi kis napocska lett.
Egy örökké ragyogó, brilliáns humorú, édes, szeretetteli kis felhőcske. Hacsak ránézek jobb kedvem kerekedik, hát még ha beszél is... egyszerűen nem tudunk mosoly nélkül elmenni mellette, pedig vannak ma is nehezebb pillanatok, amikor amolyan vagány fiú módjára szór szét, ver le, önt ki. Nos olyankor figyelmeztetem magam, mielőtt osztanám az okosságot, FIÚ.
És bár a lányok mellett dömpernek tűnik, ha fiúk közé keveredünk látom, mennyire finom, mennyire nem érti még a tesztoszteron csoportra gyakorolt hatásait.
Csak figyel és igyekszik kapcsolódni, nekem pedig a szívem nehéz olyankor, mert látom, kap még ő néhányat, mire megtanulja, hogyan használja jól az adottságait. Azokból jutott Áronunknak szépen, és őszintén szólva nem bánom, ha nem a lányokon gyakorlatozik... még így sem mindig elég kooperatív... Mikolttal pedig két kiskakas.
Node visszakanyarodva napsugár lényéhez... Úgy szeretem, ahogy játszik, mostanában sokszor két figurát vesz a kezébe és beszél velük, megállapodnak, gyakran pedig oviba mennek.
Ha nem figyelek, gyakran azon kapom magam, hogy nem tudom eldönteni, Mikoltot, vagy Őt hallottam-e, annyira választékosan, szépen, tisztán beszél. Talán tisztábban is, mint Mimi.
A minap az udvarra menet rendre utasította a kisebbik nővérét... Mimi hagyjál békén, ki akarok menni, nem látod?...
Ma az autóban egymás mellett ültek leghátul, és mint két kisöreg heccelték egymást.
Mimi ne énekelj. Mimi énelek. Mimi figyelj! Mimi, képzeld el :):)
Mikolt nem értett minden szót, és kiabálva kérdezgette: Tessék? :):) Nagyon viccesek voltak, ahogy egyre hangosabban mondta mindkettő a magáét.
A tessék, a köszönöm, a bocsi gyakorlatilag hétköznaposak felénk Áron szájából. Igazi úr, ahogy állt Mariéknál az ajtóban, és nagy szemekkel magyarázta, Nem vagyok útban. :)
Tegnap éjjel álmában megkérdezett: tessék?, majd aludt is tovább. Deszeretem.
Ahogy az illatos fejét is ébredés után, olyan, mintha ráömlött volna valami finom parfüm. Danival folyton találgatjuk, mi lehet az oka, de nem jöttünk még rá.
Folyton mosolyog, folyton csillog a szeme, folyton figyel. Akkora kincs most ez az őszinte jósága, hogy nem győzöm raktározni... meg reménykedem, hátha ilyen marad. :)
A képekhez némi kiegészítő lábjegyzet...
Nagy nehezen sikerült beszereznem egy fiús hálózsákot. Eddig Mikolt hajdani rózsaszínjét hordta, a mivel csak Daninak volt baja, vagy legalábbis megjegyezte, hogy majd annak idején, mikor Áron egy súlycsoporttal felette áll majd, vegyük elő ezeket a hálózsákos képeket, hogy legyen fegyver a meggyengült apai kézben. Értettem a tréfát, meg benne a célzást, lett is kék, autós...
De Áron naponta használ el egy pizsit, különböző okokból minden napra jut nekem kézzelmosás... mára elfogyott a készlet. Helyette Mikolt egyik már kinőtt darabját kapta. Dani öltöztette, én már csak a végeredményt láttam.
Áron büszkén újságolta, mikor megérkezett a mesélős szobába: Józsaszín hájózsákom uan. :)
Ennyit a pillanatnyi nemi sztereotípiákról...
A két utolsó pedig nekem fontos két kép, a kéztartása, ami annyira Áronos, és amit Kornél olyan nagyon szeretne nem látni. A feszülő, szorosan egymáshoz illesztett ujjacskák, és a befelé fordított hüvelyk amik jelzik, Áronunk buksijában még mindig munkálnak azok a csecsemőkori reflexek, amiknek már nem lenne dolguk. Hát majd dolgozunk ellenük... Viszont ami meg nagyon édes, hogy etet. :) Mama tessék, cukoj. A szavak végét felfelé kunkorítva.
És miután megetet, megy a lányokhoz is.
Csak mert ma este nem kapott zsályás kakukkfüvest... inkább eljátszotta, hogy ő ad.
És mind megettük. :)

Napocska reggel

Csak mert mindig elvarázsol, ha reggel végre besüt a nap. Szeretem ezt a beeső fényt, ahogy még szőkébbek, még kékebbek lesznek tőle a gyerekek. :)
Csendes, nyugis, meseolvasós reggelünk volt, a gyógyultak örömével kezdtük a hetet. Míg Hanna babázott, Lelle az étkezőasztalon, Mikolt pedig még odafenn aludt, megtárgyaltuk Áronnal a világ dolgait. Eklektikus válogatás, a tündéres és az autós könyv bűvöletében. Na és a rózsaszín pizsama :):)... ebben a fényárban nem is tűnt csajosnak :).

Ilyen ez a tél...

Mára lett elég belőle...
A betegséges bezártság, a koránsötétedős, vacogós délutánok, a délelőtti hánygyerekvanmég folyamatos öltöztetés és ezzel párhuzamos egyrugós futószalagszöveg, hogy gyere, csináld, tegyed, add, indulj...
És akkor még nem is szóltam a maláj ismerősök kérdéseiről kishazánk időjárásával kapcsolatosan.
Mit is írhatnék nekik? Akik közül többen még az életben nem láttak, fogtak havat. Devi például fél a hidegtől...
Igy hát üzenem, hogy nagyon hiányzik a 12 óra napsütés. Meg a víz.
És végülis ennyi... :)
Mert ha őszintén válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy lennék-e most egy picit az egyenlítő szomszédságában, akkor azt felelném, nem.
És bármennyire is nehéz a télben a legeslegtöbb apróság, nem sokkal könnyebb az a fajta hőség sem, amiben mindig izzadt az arcom, ahová nem szívesen engedtem ki a gyerekeket, ahol öt perc után elfáradtunk, mert anniyra dolgozott a testünk. Hónapok kellettek hozzá, hogy valamelyest megszokjuk és tudom, ha most visszamennénk, kezdhetném előlről. :) Lelle talán nem :):) de neki papírja van a felmentésről.
De ettől még elegem van... Nagyon.
Viszont hamarosan itt a tavasz, és azt nem cserélném el semmire sem.
Addig pedig a jó meleg takaró alól nézegetjük a néha zuhogó, máskor olvadó havat, és ha úgy adódik, szanatóriumot csinálunk a teraszon a kölcsönszékekből, és csokis kekeszt eszegetünk, és fütyülünk a télre.
És ahol kiskecskék, és kisbárányok születnek, ott már nem lehet messze a tavasz, igaz?

A rizs, a cipő, meg az édesanyám

Néha elgondolkodom (csak mert írói válságban vagyok, még lenne téma... csak valahogy nem áll rá a kezem a billentyűzetre a napokban, de talán lassan újra összeszokunk), hogy vajon a kicsik mennyire, mire emlékeznek a tavalyi évünkből.
Hanna majdnem minden nap felidéz néhány mozzanatot, megdöbbentően tisztán és aprólékosan. Nemrég a laptopomon nyitva maradt a facebook, és egy fénykép láttán jutott eszébe egy sor emlék. Yu kistestvére volt rajta, de olyan szögből, ami alapján nem voltam benne biztos, hogy felismeri, ráadásul meg is nőtt az a kisfiú, a haja hosszabb lett jóval... és mégis. Azonnal sorolta az óvodás napjaik ezernyi apróságát, olyasmiket is, amikről eddig nem is beszélt.
Mikolt leginkább olyasmiket emleget, amik meghatározóak voltak látványban, mélyebb nyomokat hagytak benne, vagy épp Hanna emlékeit kántálja Hanna után. Ő például kérdezni szokott, hogy mikor megyünk vissza a fekete lépcsős házunkba, és mi lett a szürke autónkkal, mikor lesz megint a miénk. Neki a tér és az idő még nem teljesen tiszta fogalom, az érzései sokszor felülírják még a háromésféléves realitását is.
Leginkább a kapcsolatok azok, amik feledhetetlenül nyomot hagytak benne, ma is (és ez a héten már sokszor lezajlott párbeszéd ismétlése) végigkérdezte, hogy tél után a tavasz jön ugye, aztán pedig a nyár, és akkor jönnek majd a Bogiék. Akiknél majd lakni fogunk, és elmegyünk velük medencézni. :) És innen már nem lehet őt meggyőzni ennek képtelenségéről. Akkor sem, ha amúgy tudja, hogy Penang olyan messze van, hogy egy alvás kell a repülőn ahhoz, hogy eljussunk odáig. Mindegy. :)
Áronnak leginkább a teste emlékszik azt hiszem. A csípős íz a mai napig nem zavarja, ahogy a szénsavas innivaló sem bántja, és örömmel masírozik a kádba popsit mosni, ahogy ott tettük. Magától értetődő számára az angol szó, noha nem kedveli, ha ezen a nyelven beszélek bárkivel (Hanna néha kéri, hogy beszéljünk angolul...). De azt nem tudom, vajon otthonosan mozogna-e most is, ha arra kerülne a sor. Emlékezne-e az útra, ahogy a lakásból eljutottunk a bejáratig? Mit szólna a meleghez, a vízhez? Megismerné-e Devit, Yohanát... Nagyon kíváncsi lennék...
És akkor itt a legkisebb, aki, ha a pocakban töltött időt is számolom, még mindig többet élt ott, mint itt.
Mikor megérkeztünk, új időszámítás kezdődött. Megzavartuk, kétségtelen, és hogy ebből mennyi maradt és mennyit tudhatok be a mostani Lelle egyébként is folyamatos feljődésével járó újdonságainak, nem tudom. Hogyan aludna, szopizna-e, ha nem költözünk ennyit, ha kicsivel is több energiám marad csak rá, ha nem kellett volna megbirkóznia az új éghajlattal, szagokkal, ízekkel?
Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy év múlva repülőre ülünk mi ketten és elviszem, megmutatom neki a szülővárosát. Olyankor lejátszódik egy csomó jelenet, helyekkel, emberekkel, és figyelem ebben a filmben Lellike arcát, reakcióit. A vége mindig az, hogy Lelle igazi magyar gyerek, aki szereti a hűvöset, az ismerős nyelvet, a körülötte élő szeretteit, és cseppet sem bánja, hogy hazajövünk :).
És hogy ez miért jutott éppen most (is) az eszembe?...
Lelle nem igazán lelkesedik a tépszeren kívül semmi más ehetőért.
Vagyis mindenért lelkesedik, amit a szájába vehet, kivéve azt, ami ehető.
Az igazságosság és a történeti hűség kedvéért azért álljon itt, hogy az elmúlt napokban kicsit könyörületesebb volt a szopizást illetően, és este is, reggel is örömmel fogadta a javaslatot, sőt, evett is kitartóan. Olyan nagyon jó ez...
Nos a hozzátápláláshoz visszakanyarodva... még mindig az öt kanál a maximum, amit elfogad, pedig kitartóan próbálkozom. Nem mintha nem lenne kényelmes a járt út, de nem bánnám azt sem, ha kezdene beszivárogni valamiféle "nagylányos" kiegészítés is a jelenlegi kisbabás étrendbe. (Most a gluténről nem is értekeznék részletesen.) Mindeddig kénytelen voltam feladni és belátni, Lelle egyszer majd úgyis nekilát azt enni, amit mi is, eddig még legalábbis mindig így volt.
Mígnem ma ebédre anyukáméknál rizs volt.
Lelle egyfelől a csillogó ezüsttopánkája látványától nem tudott betelni az anyukám ölében (fektetni már régen nem lehet, igyekszünk megdöntve tartani, de hasból ül fel azonnal, mint egy kis erőművész és képes tartani magát segítség nélkül is... ha nekem lehetne ilyen hasizmom...), aztán pedig a (neméhesezagyerek? kérdezte édesanyám, mire én a tányéromból fel sem nézve, adjnekirizsthaszeretne, válaszoltam... a mamám pedig komolyan vette és megkínálta) rizs varázsolta el teljesen, amit anyukám az ujjával adogatott neki előbb egyesével, aztán sokasával, merthogy Lelle nemhogy nem köpte ki az ötödik szem után, de hihetetlenül ügyes volt és kitartó. Mire megettem az ebédemet, ez a kis csöpp bekebelezett vagy két nagy kanállal.
És akkor vigyoroghatnékom támadt.
Az én legkisebb gyermekem igazi kis ázsiai. :)
Rizst eszik a nagymamája kezéből, és lenyűgözi a nyugati lakkcipő csillogása. :):) Már csak a sötét haj és a vágott szem hiányzott a képről.
Born in KL.
Jutott eszembe, majd az asztalra hányva a kést-villát kiszaladtam a kameráért.

Ez az egyszem fiú

Míg csak lányaim voltak, tartottam tőle, hogy egyszer majd beköltözik hozzánk egy kis rombolda, és szétzilálja a rózsaszín harmóniát, a finomságot, eltörli az összes jól bejáratott szabályunkat, amik a lányos családunkra szabottak voltak.
Aztán előbb csak a pocakomba költözött, de a félelmeim nem múltak el, sőt. A játszótéren néztem a tomboló, száguldozó, hangoskodó fiúkat, és reménykedtem, az enyém kedves lesz, simulékony, udvarias, és miközben ezen aggodalmaskodtam, ki is nevettem magam, mert a lányokból kiindulva nekem inkább egy jóeleven, jóerős akaratúra kellett számítanom... meghát milyen is legyen egy fiú, ha nem eleven, zajos, felfedezni vágyó, örökmozgó?
Szépen lassan megéreztem, hogy Áron valóban fiú, előbb csak a pocakban élő kisfiam ereje nyűgözött le, aztán a félelmeim elmúltával a kíváncsiság maradt, hogyan fogok majd megbirkózni ezzel a fiús világal, hogyan terelgetem majd őt a lányok között, milyen lesz majd, amikor már nem egy nemtelen kisangyalképmás fekszik köztünk, hanem megérkezik az igazi FIÚ.
Nagyon sokáig nem váratott magára, már kezdettől fogva rá-rácsodálkoztam, mennyire más ő, milyen sok sztereotípia érvényesül a mindennapjainkban, és mennyire nem múlik rajtam az, hogy ő miként kezeli a helyzeteket, milyen attitűddel viszonyul a világhoz.
Az evésen keresztül az alvásig, a játékválasztásától a kommunikációs stílusáig merő ellentéte a kis rózsaszínjeinknek.
De annyira szerethető, hogy tulajdonképpen nincs is más dolgom, minthogy élvezem az erejét, amit persze olykor meg is kell fékezni, de többnyire mosolyfakasztóan jó.
Nyilván a nővérei miatt azért Áron kicsit másképp fiú, mint akinek bátyókat adott a sors, de ennek okán kitüntetett is, hiszen ő mindig első marad a sok között.
Hogy jól érzi-e magát a helyén, az azt hiszem elég egyértelmű, és leszámítva a sokgyerekességünkből fakadó örökös konfliktushelyzeteket, amikben Áron még nem képes a kompromisszumos megoldásokra, így sokszor keveredik hangos vitákba, néha verekedésbe is (zömmel a másik kiskakassal...), a napsugár léte mit sem változott, míg van akinek nem ilyen örömteli a léte (erről majd később). És hogy néhány példával is alátámasszam Áron fiús másságát, íme a múlt heti termés néhány legszebb darabja.
Dani sokszor mondja a lányokank, ha valamitől tartanak, megijednek, vagy csak úgy is:
- Látjátok, itt a kardom, ezzel foglak benneteket megvédeni mindig.
A lányok ilyenkor hálás szemmel nézik az egyetlent, de egészen másképp, mint az öccsük. Áron, aki szintén áhitattal figyelte a színelőadást, ragyogó arccal kapta elő a saját képzeletbelijét, és büszkén mutatta:
- Nézd, papa, nekem is van kardom!
Minden este ugyanaz a szett költözik velünk az ágyba. A cumi és az itató mellé egy piros autó is dukál. Kemény is, sokszor el is veszítjük, de estére mégis kell, így minden nap megkeressük, és ha nem is mindig ugyanaz a piros, autónak kell lennie. :) Ismeri már a részeit, a különböző típusokat, és legszívesebben mindenhol tartana egyet belőlük. Nagy ritkán a mackó, vagy a nyuszi foglal helyet a másik kezében, de mégha ebben a kegyben is részesülnek, ez nem tart sokáig... míg az autót gyakran egész éjjel szorongatja. :)
Nos a félelmeim régen elmúltak, gyarkran szembesülök a rombolással, mára a könyveink zöme "viseletes", és a lányok rajzai is bánják, ha Áron a közelükbe kerül, megtanuljuk lassan a fiúnk természetét. Mert ugyanakkor Áron igazi úriember is, és egy picit teljesülhetett is a kívánságom, mert ő az, aki mindig, mindent megköszön, bocsánatot kér, és visszakérdez: Tessék?. Vele egyelőre mindent meg lehet beszélni, hajlik a kompromisszumra, ha azt én ajánlom.
A minap az éjszaka közepén szólalt meg álmában:
- Tessék?
Aztán aludt tovább.

Ruhaböngészde reboot

Kedves érintettek, érdeklődők, kisgyerekesek, Mind!
Volt egyszer egy minivállalkozás, ami a fenti néven, sokatoknak kedves volt. Nekem nagyon.
A maláj kiruccanással bezártam a kapukat, mostanra viszont ismét bizsereg bennem a vágy, hogy kicsit másképp, kicsit kisebben, de valamennyire életre keltsem.
Ha van kedvetek, nézzetek be ide, vagy ide, vagy mindkét helyre, írjatok, mondjátok el a véleményeteket, aztán meglátom, hogyan tovább...
Mindenesetre nagyon köszönöm az összes hozzászólást amott, és szeretettel várlak Benneteket.
Kinga

Mondhatnék

Áron...
Tegnap ébredés után ül az ölemben, morzsolgatja a fülvebalómat (a legújabb fétistárgy, elalvásnál, ébredésnél, fáradtság esetén jelenleg ez kell neki...). Kérdezem tőle:
- Áronkám, mit kérsz uzsonnára?
- Cornflakest joghurttal...
Ül továbbra is, morzsolgat továbbra is, mered maga elé, majd kiveszi a cumiját, és hozzáteszi.
- Őőőő... inkább csokit.
Tele a pelenkája, kérem, menjünk, mossuk meg a popsiját, mert minden nap azzal indulunk neki a délelőttnek, hogy a termelés egy részét a pizsamanadrágjából ki kell mosni, gondolom, most megússzuk, ha sietünk.
- Nem megyek.
Mondja határozottan, és hiába a szép szó, a rábeszélés, a megvesztegetés (a szivacsos törlő a nagy sláger, a művelet alatt ezzel törölgeti a csempét, zömmel használ ha felajánlom neki, játszhat vele...), nem tágít. Sőt, idővel dühös is lesz, és kiabálni kezd.
Egyre kedvetlenebbül feszülünk egymásnak, míg végül győz a (pillanatnyilag még fennálló) erőfölényem, és becipelem a kakisfenekét a zuhanyzóba.
Természetesen torka szakadtából kiabál, de engedi, hogy levetkőztessem (természetesen már késő...), és betegyem a víz alá. Közben morgolódom, mutatom neki, hogy ismét mosőnővé avanzsáltam, és már nagyon nem szeretem ezt csinálni.
Ő odavágja a szivacsot, és még mindig sértődötten kiabál vissza:
- Mamaaaaa!!! Miéééért sírok???
És persze a legszebbet el is felejtettem... majdnem :)
Este a miágyunkban, miután Lelle elaludt, odafordultam Áronhoz, aki eddig a pillanatig elég vehemensen próbálta a tudtomra adni, jó volna, ha csak vele foglalkoznék. Picit elvesztve a humorérzékemet vettem a lendületet, de mikor megérkeztem a jobb oldalamra, Áron átfogta a nyakamat, megszorított és ezzel folytatta, suttogva:
- Mama, íííígy szeretlek.
:)Mit is mondhatnék még? :)

Enyhébb szellők fújdogálnak

Nagyjából egy hete kezdődött, de akkor visszafogtam a jólesően felszabadult sóhajomat, mert hiszen nem lehet nekem olyan szerencsém, hogy a dolgok, ráadásul egycsapásra a könnyebb felé vegyék az irányt.
Pedig lehetnék már olyan dörzsölt, hogy tudjam, a legkisebbeknél egy biztos igazság van, jelesül, mire megszokna az ember egy rendet, az fel is borul. Persze ez inkább a negatív irányba mutató változásokra volt igaz eleddig, legalábbis inkább akkor értem tetten, mikor a tendencia úgy mozdult, hogy az aktuálisnál hirtelen nehezebb lett az élet.
Ez mondjuk rólam szól, lehetne ez másként, és ez a mostani erre is jó, hogy örüljek, észrevettem azt is, hogy most jobb, mint valaha. :):)
Lelle az oka, aki ebben az elmúlt egy hétben a következőkkel kényeztet el:
1. Este a miágyunkban szopizva!!! kezdi a vacsorát, majd átvált cumisüvegre, és mire befejezi, el is alszik. Mellettem!!! szuszog egész éjjel, tarkítva soksok evéssel (de mitbánomén, ha nem kell ezért a vízszintesből függőlegesbe váltanom), majd reggel kilenc és fél tíz között kel. Mosolyogva kurjantgat, amint meglát...
Szemben az eddigi trenddel, ami úgy festett, hogy a vacsora hangos kiabálással ért véget, ciciről hallani sem akart, és legalább öt törzshelye volt éjjel, megspékelve néhány naponta a többórás éjjeli-hajnali dorbézolással.
2. ... ez a mosoly végigkíséri az összes találkozásunkat a nap folyamán. Ahányszor csak meglát, széles és néha hangos nevetéssel adja tudtomra, mégiscsak megérte ez a hat hónapnyi zombiság. Így:
Szemben azzal, hogy eddig valahányszor meglátott, mindig legörbült a szája, így tudatva velem, hogy a legjobb lenne azonnal a bőröm alá bújva visszatérni a kellemes szimbiózisba. Bármennyire is hízelgő volt ez, mégiscsak szívesen cserélem le erre a mosolyra... pléne, hogy a szimbiózisra való törekvés nem veszett a múlt homályába, csak megváltozott. Például idegenfélelem formájúvá transzformálódott.
3. Míg el nem fárad (napjában kétszer), vagy meg nem éhezik (random időközönként) játszik a szőnyegén, forog, gurul, játékokat vizsgál, szájba vesz, rág, ráz. Figyeli a nagyokat, kommentálja az eseményeket, énekel velük, és berreg, cuppog naphosszat.
Szemben az eddigi kétperces határral, ennyi volt a szintidő, míg szívesen maradt egyedül.
Mikor elfárad, megéhezik, szól. :) Már nem artikulálatlanul, hanem számomra felismerhetően megkülönböztetett sírással, kiabálással.
Ráadásképpen pedig itt az evésmumusunk... aminek lassan úgy tűnik integethetünk, mert távozóban van. Egyre többször sikerül megszoptatnom, nincs ellenállás, sőt, inkább akkor reklamál, ha nincs elég tej. Olyankor a jól bevált tápszer nyer, de ma végre jelentős előrelépést tett a szilárd ételek megismerésének eleddig oly rögös útján.
125 grammnyi cukkini főzelék fogyott el, és ha lett volna még, biztosan nem utasította volna vissza.
Mekkora öröm volt tátogó szájacskát látni, zippzár helyett! :)

Három és fél

Nem szoktunk feledik születésnapot ünnepelni. Csak az első feledik olyan nagyszabású, hogy emlegetjük, de még azt sem köszöntjük.
Egy hete történt, hogy Danival pár félmondat váltása után mégis úgy döntöttünk, ezt a mostanit kivételesen emlékezetessé tesszük Mikoltnak.
Nem írtam Mimiről egy ideje, aminek részben az az oka, hogy mióta fülbevalós lett, gyakorlatilag teljesen hátat fordítva addigi önmagának egy merő rejély. Hogy szépen fogalmazzak.
Illetve egyáltalán nem az, hanem sokkal inkább mutatja a gyermekarcát, azt, aki küzd a középső státusza ellen, aki szeretne végre középpontban lenni, aki most fogta fel a lényegét annak, hogy nagycsaládban élni... nem egyszerű.
Amikor megszületett, az első élményem vele kapcsolatban az volt, hű de hangos. A második nagyon markáns pillanat, mikor a kórházban egy napos korában elaludt evés után, én pedig rohantam zuhanyozni, és a lelki szemeimmel láttam, hogy abban a pillanatban ébredt fel, mikor én kiléptem az ajtón, kapkodva, rohanva mosakodtam, majd vágtáztam vissza, ő pedig éppolyan békésen aludt, mint három perccel azelőtt. Elképzelhetetlenül könnyű baba volt, és már nagyon hamar megértettem, melyik sírása mit jelent, ha pedig megtettük amit kért, vége is volt a kesergésnek.
Igazi könnyű baba volt, és maradt kismanóként is ilyen kiszámítható, megbízhatóan jól működő, mosolygós.
Nagyon hamar kapott kistestvért, aminek a nehézségei elől Hanna óvó szárnyai alá menekült, és ez a szövetség minden döccenőnél a rendelkezésére állt. Nekünk ezekben a hónapokban is épp olyan könnyű volt vele, mint azelőtt, még akkor is, ha épp dackorszakában, vagy az igazi kisördög fázisaiban volt. Tudtuk, ő az, aki ha álmos alszik, ha éhes eszik, a többit pedig kezeljük. Kis egyéniség volt ő mindig, aki mint egy kiscica, akkor hagyta magát szeretni, amikor neki tetszett, ha pedig nem, hát senkit nem engedett közel magához. Elfogadtuk hogy ilyen öntörvényű, akiről gyakorlatilag lepergett a szó, a kérést meg sem hallotta, a büntetés mit sem használt az ő esetében. Sokszor éreztem, hogy megfejthetetlen, akármennyire is könnyű kielégíteni az alapvető szükségleteit, a mélyben egy fantasztikusan színes, összetett, kiismerhetetlen lélek lakozik.
Malajziában aztán ő volt az, aki visszaadta Hannának a hitét a világban, támaszt nyújtott, gyakorlatilag habozás nélkül vonult csatasorba, mert úgy érezte, szükség van rá. Akkor láttam először, hogy képes maga elé helyezni mást, és természetesen Hanna volt ez a más. Ő volt az egyetlen példakép, az a személy, akinek a kérését habozás nélkül teljesítette, és volt idő, amikor az út hozzá Hannán keresztül vezetett.
Hazaérve a szövetséges óvodás lett, míg Mikolt itthon maradt, picit lefokozva, kicsit felmentve, de mindenképpen más szerepben, mint addig. Áronnal hamar egymásra találtak, és bár képesek hosszan is eljátszani a legnagyobb békében, ők ketten mégis igazi két kiskakas. Érdekes ezt látni, mert annak ellenére, hogy sokszor kell kimenekítenem egyiküket vagy másikukat a testvérharag tűzéből, rengeteg közös titkuk van, sok olyan játékban partnerei egymásnak, amiket Hanna már nem szívesen játszik.
Mikolt létezése az örök hullámzásról szól. Vannak könnyebb és nehezebb időszakok, amelyknek sem bevezetője sem lecsengése nincs, egyik nap úgy kel, hogy angyalgúnyába bújik és ez tart egy ideig, míg egy nap aztán arra ébredünk, hogy Mimikénk ördögfiókává vált az éj leple alatt.
Az utolsó nagy fordulat a fülbevalójával egyidőben ért ide.
Valószínűleg már maga a lukasztás is ennek az átváltozásnak a része volt, de mint mindig, most sem vettem észre a fordulatot. Azt hiszem nem is lehet...
Az a Mimi, aki látszólag fittyet hányt a hangos szóra, akiről leperegett minden, aki úgy élte meg az érzelmeit, hogy mi úgy hittük el sem jutnak hozzá azok a történések, amik másokból érzelmeket váltottak ki, egycsapásra tomboló hurrikánná változott.
Sír, ha bánatos, ha megbántjuk, ha megbántják, és a legváltozatosabb módokon adja tudtunkra, most jött el az idő, hogy ő legyen a középpontban.
Gyakorlatilag nem visel el semmiféle komromisszumot, ha az azzal jár, hogy ő legyen a második, de leginkább azokra a helyzetekre igaz ez, amikor ő lenne a középső. Olyan szép szimbolikus mozzanatokban is megjelenik az ellanállas, mint pl. a kádban elfoglalt helyére (eddig ő ült középen, most hallani sem akar erről), vagy az úttesten való átkeléskor, amikor nem hajlandó középre kerülni. Ha öltözünk, hangosan kiabál, hogy legyen két első inkább, és amikor alvásra kerül a sor, hozzá kell menni először.
Az első napokban annyira nem volt egyértelmű, hogy mi a cél, hogy úgy éreztem, mintha mázsás súlyokat cipelnék. Mert hiába kérdeztem, kértem, próbáltam közel kerülni hozzá, az egyenes út sosem vezetett célra. Csak ha már kikiabálta magát, csak ha már erőszakkal megöleltem, miközben ő vergődve küzdött minden ellen, amit tettem, hagyta végre, hogy beszéljek, szeressem, oldjam a kínlódást.
Az eddig ki nem fejezett érzelmek robbanva kerültek a felszínre, az arca az ezerszínű még színesebbé vált, de még soha nem láttam ennyire ziláltnak, elveszettnek, kicsinek.
Egy hete ismét fordult a kocka, Mimi az egyik este a dédinél egy babát öltöztetett, én pedig indulni szerettem volna. Automatikusan kértem, kezdjen el öltözni, de már a mondat közben bevillant, hiába pakolgatom a szavakat, haszna nem sok lesz. És miközben mondtam tovább a mondókámat és lefuttattam ennek hiábavalóságát fejben, Mikolt hangja messziről megérkezett hozzám. Mindjárt Mama, előbb felöltöztetem a babát. Megmerevedett a pillanat, olyan régen fordult elő velünk, hogy bármilyen reakció érkezett a kérésemre.
És tényleg felöltöztette és jött, és mikor kértem, hogy miután kivittük a kocsihoz, adja oda dédinek, odakinn újabb kérés nélkül adta át.
Akkor tudtam, valami változott. Hogy a hetekig tartó, kilátástalannak tűnő küzdelem, legfőképpen magammal megérte...
Aznap egyedül vetkőzött a fürdés előtt.
Azóta pedig minden nap a kilencedik születésnapját emlegeti, és még éjjel is képes pontos leírást adni az emeletes tortájáról, amin eper és banán és barack és meggy és szilva... lesz. Hogy a születésnap óhaja összefügg-e azzal, hogy tudja, utána mehet majd oviba, nem tudom, ezt a kettőt sosem kapcsolja össze. Viszont annyira élő a vágy ezekben a történetekben a kizárólagos szeretetünkre, hogy úgy döntöttünk, valahogyan kiemeljük őt a középsőségének elnyomása alól. A legjobbkor jött a háromésfeledik születésnap.
A papa választott neki ruhát, csuparózsaszín lett a kistündér, és délben együtt indultunk matricáskönyv keresőbe, amilyen a Jujinak is van, és amivel pénteken nem sikerült mélyebb barátságot kötnie, mert úgy rohantunk...
Lett könyv is, ami még szép is, és volt pici torta csupagyümölccses (amiről csak a gyümölcs fogyott) és három és fél gyertyával, sőt még virág is jutott. Délben Jutka nagymamával, este Mariékkal "ünnepeltünk".
Már a délutáni alvás előtt azzal jött felfelé a lépcsőn... Mama, olyan jó szülinapom volt.
Remélem sikerült egy kicsit töltenünk a szeretetzsákjába. Nekem mindenképpen tanulnom kell, hogy mindegyikükre jusson minden nap annyi, amennyivel a tankjuk nem ürül, hanem változatlanul teli mindenkor. Legalábbis többnyire.