Hanna majdnem minden nap felidéz néhány mozzanatot, megdöbbentően tisztán és aprólékosan. Nemrég a laptopomon nyitva maradt a facebook, és egy fénykép láttán jutott eszébe egy sor emlék. Yu kistestvére volt rajta, de olyan szögből, ami alapján nem voltam benne biztos, hogy felismeri, ráadásul meg is nőtt az a kisfiú, a haja hosszabb lett jóval... és mégis. Azonnal sorolta az óvodás napjaik ezernyi apróságát, olyasmiket is, amikről eddig nem is beszélt.
Mikolt leginkább olyasmiket emleget, amik meghatározóak voltak látványban, mélyebb nyomokat hagytak benne, vagy épp Hanna emlékeit kántálja Hanna után. Ő például kérdezni szokott, hogy mikor megyünk vissza a fekete lépcsős házunkba, és mi lett a szürke autónkkal, mikor lesz megint a miénk. Neki a tér és az idő még nem teljesen tiszta fogalom, az érzései sokszor felülírják még a háromésféléves realitását is.
Leginkább a kapcsolatok azok, amik feledhetetlenül nyomot hagytak benne, ma is (és ez a héten már sokszor lezajlott párbeszéd ismétlése) végigkérdezte, hogy tél után a tavasz jön ugye, aztán pedig a nyár, és akkor jönnek majd a Bogiék. Akiknél majd lakni fogunk, és elmegyünk velük medencézni. :) És innen már nem lehet őt meggyőzni ennek képtelenségéről. Akkor sem, ha amúgy tudja, hogy Penang olyan messze van, hogy egy alvás kell a repülőn ahhoz, hogy eljussunk odáig. Mindegy. :)
Áronnak leginkább a teste emlékszik azt hiszem. A csípős íz a mai napig nem zavarja, ahogy a szénsavas innivaló sem bántja, és örömmel masírozik a kádba popsit mosni, ahogy ott tettük. Magától értetődő számára az angol szó, noha nem kedveli, ha ezen a nyelven beszélek bárkivel (Hanna néha kéri, hogy beszéljünk angolul...). De azt nem tudom, vajon otthonosan mozogna-e most is, ha arra kerülne a sor. Emlékezne-e az útra, ahogy a lakásból eljutottunk a bejáratig? Mit szólna a meleghez, a vízhez? Megismerné-e Devit, Yohanát... Nagyon kíváncsi lennék...
És akkor itt a legkisebb, aki, ha a pocakban töltött időt is számolom, még mindig többet élt ott, mint itt.
Mikor megérkeztünk, új időszámítás kezdődött. Megzavartuk, kétségtelen, és hogy ebből mennyi maradt és mennyit tudhatok be a mostani Lelle egyébként is folyamatos feljődésével járó újdonságainak, nem tudom. Hogyan aludna, szopizna-e, ha nem költözünk ennyit, ha kicsivel is több energiám marad csak rá, ha nem kellett volna megbirkóznia az új éghajlattal, szagokkal, ízekkel?
Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy év múlva repülőre ülünk mi ketten és elviszem, megmutatom neki a szülővárosát. Olyankor lejátszódik egy csomó jelenet, helyekkel, emberekkel, és figyelem ebben a filmben Lellike arcát, reakcióit. A vége mindig az, hogy Lelle igazi magyar gyerek, aki szereti a hűvöset, az ismerős nyelvet, a körülötte élő szeretteit, és cseppet sem bánja, hogy hazajövünk :).
És hogy ez miért jutott éppen most (is) az eszembe?...
Lelle nem igazán lelkesedik a tépszeren kívül semmi más ehetőért.
Vagyis mindenért lelkesedik, amit a szájába vehet, kivéve azt, ami ehető.
Az igazságosság és a történeti hűség kedvéért azért álljon itt, hogy az elmúlt napokban kicsit könyörületesebb volt a szopizást illetően, és este is, reggel is örömmel fogadta a javaslatot, sőt, evett is kitartóan. Olyan nagyon jó ez...
Nos a hozzátápláláshoz visszakanyarodva... még mindig az öt kanál a maximum, amit elfogad, pedig kitartóan próbálkozom. Nem mintha nem lenne kényelmes a járt út, de nem bánnám azt sem, ha kezdene beszivárogni valamiféle "nagylányos" kiegészítés is a jelenlegi kisbabás étrendbe. (Most a gluténről nem is értekeznék részletesen.) Mindeddig kénytelen voltam feladni és belátni, Lelle egyszer majd úgyis nekilát azt enni, amit mi is, eddig még legalábbis mindig így volt.
Mígnem ma ebédre anyukáméknál rizs volt.
Lelle egyfelől a csillogó ezüsttopánkája látványától nem tudott betelni az anyukám ölében (fektetni már régen nem lehet, igyekszünk megdöntve tartani, de hasból ül fel azonnal, mint egy kis erőművész és képes tartani magát segítség nélkül is... ha nekem lehetne ilyen hasizmom...), aztán pedig a (neméhesezagyerek? kérdezte édesanyám, mire én a tányéromból fel sem nézve, adjnekirizsthaszeretne, válaszoltam... a mamám pedig komolyan vette és megkínálta) rizs varázsolta el teljesen, amit anyukám az ujjával adogatott neki előbb egyesével, aztán sokasával, merthogy Lelle nemhogy nem köpte ki az ötödik szem után, de hihetetlenül ügyes volt és kitartó. Mire megettem az ebédemet, ez a kis csöpp bekebelezett vagy két nagy kanállal.
És akkor vigyoroghatnékom támadt.
Az én legkisebb gyermekem igazi kis ázsiai. :)
Rizst eszik a nagymamája kezéből, és lenyűgözi a nyugati lakkcipő csillogása. :):) Már csak a sötét haj és a vágott szem hiányzott a képről.
Born in KL.
Jutott eszembe, majd az asztalra hányva a kést-villát kiszaladtam a kameráért.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar