A betegséges bezártság, a koránsötétedős, vacogós délutánok, a délelőtti hánygyerekvanmég folyamatos öltöztetés és ezzel párhuzamos egyrugós futószalagszöveg, hogy gyere, csináld, tegyed, add, indulj...
És akkor még nem is szóltam a maláj ismerősök kérdéseiről kishazánk időjárásával kapcsolatosan.
Mit is írhatnék nekik? Akik közül többen még az életben nem láttak, fogtak havat. Devi például fél a hidegtől...
Igy hát üzenem, hogy nagyon hiányzik a 12 óra napsütés. Meg a víz.
És végülis ennyi... :)
Mert ha őszintén válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy lennék-e most egy picit az egyenlítő szomszédságában, akkor azt felelném, nem.
És bármennyire is nehéz a télben a legeslegtöbb apróság, nem sokkal könnyebb az a fajta hőség sem, amiben mindig izzadt az arcom, ahová nem szívesen engedtem ki a gyerekeket, ahol öt perc után elfáradtunk, mert anniyra dolgozott a testünk. Hónapok kellettek hozzá, hogy valamelyest megszokjuk és tudom, ha most visszamennénk, kezdhetném előlről. :) Lelle talán nem :):) de neki papírja van a felmentésről.
De ettől még elegem van... Nagyon.
Viszont hamarosan itt a tavasz, és azt nem cserélném el semmire sem.
Addig pedig a jó meleg takaró alól nézegetjük a néha zuhogó, máskor olvadó havat, és ha úgy adódik, szanatóriumot csinálunk a teraszon a kölcsönszékekből, és csokis kekeszt eszegetünk, és fütyülünk a télre.
És ahol kiskecskék, és kisbárányok születnek, ott már nem lehet messze a tavasz, igaz?
Tidak ada komentar:
Posting Komentar