Ma egy helyen azt állították, a gépem agyhalott...
Ez az információ olyan heves érzelmi hullámokat generált bennem, amin magam is meglepődtem, aztán egy kis idő elteltével (amit nagyon tudatosan adtam magamnak, egyébként a hév bizonyára messzire, vagy mélyre taszított volna... ha engedek neki) beláttam, ez is épp olyan veszteség, mint akármelyik, így semmi csodálkozni valóm nincs, hogy elsőre a nemhiszemel, aztán nagyon gyorsan a düh állapotában találtam magam.
Még azon melegében végigfutott rajtam, hogy vajon nagyon visszatetsző-e ez a düh és a kétségbeesésem, és hogy mennyivel emelkedettebben is lehetne reagálni mindarra, amit elveszettnek kell hinnem, és nem tudtam válaszolni erre. Egyrészt természetesen szeretném azt hinni, hogy az életem teljes az online világ nélkül is, másrészt pedig nem csak erről van szó.
Azon a gépen van, volt az összes képem, gyakorlatilag az elmúlt másfél év dokumentációja, minden Lellével kapcsolatos emlékem, és voltam annyira meggondolatlan, hogy nem készült semmiről biztonsági másolat.
Semmiről... Hát normális vagyok én? Ha igazán fontosak nekem ezek az apróságok, akkor hogy történhetett, hogy a meglévő, bár nagyon nem szeretem külső hordozóra nem mentettem 2011 áprilisa óta semmit?...
Dani nekilátott megoldás után kutatni, és mégha van is, lesz is, olcsó biztosan nem lesz...
És addig is egy gépet használunk, ami nem volna baj, ha nem tíz percekre futnánk össze naponta Danival, akinél ez az egy általában van.
Így aztán az online világ korlátos, élén a bloggal, és a kapcsolattartás ezen formáival, illetve még mindig összeszorult szívvel várom az elkövetkező napokat, amikor kiderül majd, vajon tényleg meg kell-e birkóznom azzal a gyásszal, amit a képek elvesztése jelent. És még az sem vigasztal, hogy a picasán a legkedvesebbek fent vannak.
Persze ma is tanultam valamit, azt nem mondanám, hogy öröm volt...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar