Ismét borbélynál

Még meg tudom számolni az egy kezem ujjain, hányszor nyírtuk Áront.
Először picike volt még, de mert épp indulóban voltunk az öröknyárba, Viki a kis berregőjével letolta egy centisre az akkor még bababuksit.
Aztán Malajziában a nagyonnemszimpi kínaihoz jártunk, először még tűrte, hogy két perc alatt végigszaladjon a fején a vágó, de másodjára már komoly ellenállással volt a művelet iránt, végül pedig mielőtt hazajöttünk volna, beállítottam a kádba, és leborotváltam az akkor három centis "tincseket".
Nem mondom, hogy nem tetszett, bár a képeket visszanézve valóban volt benne némi bizarr, viszont ez volt az egyetlen módja a kurtításnak, és nem bántam meg. Hamar visszanőtt, ugyanolyan szöszire, mint volt, mit neki napsütés, vagy tél... és erős is, mint a drót, legalábbis a szülőkéhez, és a lányok selyemhajához képest mindenképp.
Mostanra újra legalább három centis lett a lobonc (ennél hosszabb még sosem volt, valószínűleg ez a mostani tűréshatár nálam), és kezdett szépen ránőni a fülecskékre, meg a nyakára is, így tegnap egy sokadik megbeszélés után elindultunk a fodrászatba, Viki barátnőmhöz. :)
Áronnal a következő párbeszédet futtattuk le sokadjára:
- Hova megyünk?
- Vikihez.
- És levágja a hajam?
- Igen.
- Hogy szép legyek?
- Igen.
- Jó. Nem akarom. Sírni fogok.
:) Persze lelkesen jött, sőt még a lépcsőn lefelé is végigzongoráztuk ugyanezt, de még akkor is sétált mellettem.
Beültünk a székbe, és onnan már nem volt ennyire egyszerű a dolog. Nem sírt, ahogy ígérte, hanem kiabált. Mikolt és Domonkos álltak mellette, figyelték a bánatát, Domika még el is sírta magát Áron helyett, pedig aztán szeret hajat vágatni.
Végül magam felé fordítottam, azzal, hogy bújjon hozzám, és elkezdtünk mesélni arról, ami azon a napon történt. Labdázásról, homokozóról, kutyáról.
Viki közben villámsebességgel berregett, már csak meg kellett fordítani a fejét.
A krokodil ollónál aztán megtört a jég, Áron figyelmesen megszemlélte az eszközt, aztán elmeséltük, hogy a krokodilmama a szájában tartja a gyerekeit, és nem eszi meg őket mégsem.
És kész is lett az új frizura, ami Áron szerint is csinos. :) Csinos jettem, mondogatta, Viki jevágta ajamat. Síjtam. Tette hozzá eddig mindig, pedig ez nem is igaz.
Most így fest a kisember, olyan más az arca ettől, mintha eltűnt volna a babássága. Azért ha becsukom a szemem, mert épp altatjuk egymást, még mindig icipici baba ő, de ha ránézek, már látom az ötévest is. Azért a füle puhasága mit sem változott. :)