De legalábbis egy rehabilitációs osztályon... ráadásul csak az agya, mert a teste idehaza várja az újraegyesülést. Meglehetősen bizarr dolog ez, látni és tudni, hogy semmiresejó most.
Dani tegnap elvitte ide, ma pedig rájuktelefonált információgyűjtési szándékkal.
A jó hír az volt, hogy nem reménytelen a dolog, a rossz a háromjegyű szám, amit megemlítettek, mint honorárium.
Dani alkudozott, végül lett belőle egy elfogadhatóbb kétjegyű, annak fejében, hogy nem sietnek vele... Nem bánom, így is nagy az az ér.
Viszont előkotortuk a garázsban álló ezeréves szekrényből a szintén ezeréves asztali gépet, aki kissé rossz néven vette, hogy háborgatjuk csendes magányában, de legalább működik, ha nem is villámsebességgel és nem is zökkenőmentesen. Picike ablak a világra.. és olyan nosztalgikus lett tőle a hangulatom, mert eszembe jutottak a maláj esték, a mozdulat, amint kidobom az usb kábelt az ablakon, a végén a Rómeóként kapaszkodó mobil internettel...
Mennyivel jobb egy ilyen öreg csont a semminél.
A fütyörésző jókedvem mögött azért komoly munka folyik, mert nem úgy megy az errefelé, hogy csak úgy örülünk annak amit kapunk...
Igyekszem tanulni a vélt veszteségből is, és örülni annak, ami a jelen, a szívemben a múlt minden fontos apró mozzanatának emlékével. Na ez már öröm.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar