Szentendre

Azt terveztük, hogy elutazunk ebben a négy napban. Mikolt Áronnal nagy egyetértésben Malajziára szavazott.
Aztán mégis maradtunk.
A számtalan ok közül már választani sem tudnék, de a legjobb ebben mégiscsak az, hogy ötcsillagos a szállásunk :), mindenki a legjobb ágyban alszik, és ez azt hiszem az egyik legfontosabb tényező a jóérzésemben (amellett, hogy ezzel megspóroltam nagyjából három órányi pakolást az összes mi marad itthon stresszel együtt, és csak szőrmentén említve az éjszakai konyha előnyeit).
A programokat jó előre kitaláltuk, például holnapra egy teljes nap szabadságra megyünk. Kettesben. A gyerekeket közben a nagyszülők és Peti látja el mindennel, ez volt Petitől egyébként a születésnapi ajándékom... illetve egy bon, ami egy napra szóló távollétet biztosít nekem, reggeltől estig. Nagyon nagyon örülök neki :), és hogy Dani is épp ráér, már csak hab a tetejébe. Turisták leszünk, Budapesten. :)
Aztán azt is jól kitaláltuk, hogy a szombatot vendégségben töltjük majd, Dunapartozunk, hekkezünk, kacsákat nézünk, és jól lelassulunk.
A vasárnap általában a hétfőre hangolódással telik, de szeretnék még egy kis alcsútdobozi hóvirágmező nézést beiktatni, majd meglátjuk mekkora sikerrel.
A mai napra Hollókő volt a terv, de ezt kedden elvetettük, annyira messzire mégsem autóznánk... és akkor jött két nap teljes agonizálás, közben erősen felsejlettek a maláj élet sirámai, miszerint itt annyi mindent lehet csinálni, szemben az ott bejáratott két programmal... (amit amúgy a végéig nem untunk meg, és legalább nem volt kérdés, hová :)), és ha egyszer hazajövünk meg sem állok majd a csinálni-nézni-kipróbálni valók listájának gyártásával, majd megvalósításával.
Most mégis bajban voltunk... ne legyen nagyon messze, legyen gyerekbarát, de nekünk is legyen kikapcsolódás.
Még tegnap este hívtam Sáráékat, de végül ma reggel magunk maradtunk (Sáráékkal reméljük mihamarabb), két lehetőséggel. Alcsút vagy Szentendre délelőtt, és Vár vagy Visegrád délután. A forgatókönyv szerint minden gyerek alszik egy nagyot ebéd után, miközben A programból B programba szép simán átautózunk.
És hogy mégse maradjunk társaság híján, meginvitáltuk anyukámat, aki (láss csodát) bokros szünidei teendői ellenére kapta magát, és mire én összekészítettem mindent (egy napra sem olyan egyszerű nekem ez...), már az ajtóban álldigált menetre készen.
A Skanzen mellett voksolt a többség, így végül Szentendre felé vettük az irányt. Utoljára Mikolt volt baba, mikor ott jártunk, azóta megépült az új fogadóépület, szép is, jó is, de az ügymenet gördülékenysége kissé fapados... sajnos.
Pedig rettenetesen jól éreztük magunkat, a gyerekek bevették magukat egy udvarra, ahonnan nagyon nehezen indultunk tovább, csakis a malom kedvéért.
A rengeteg jó pont mellé azért három nagyon negatívat is begyűjtött a hely. Egy hatlovas nagy méretű szekér majdnem lesodort bennünket az útról, száguldva, kiabálta, hogy vigyük a babakocsit az útról, ahol egyébként gyerekes családok andalogtak a legnagyobb békében, akár elengedve a gyerekeket is, nem számítva forgalomra (járda nincs is, ez az egyetlen lehetőség egyik pontból a másikba jutni... nem is értem, hogyan gondolták ezt a lovasszáguldós dolgot). Mi hamar észrevettük ugyan, és félreugrottunk kocsistól, de egy kisgyereket, aki a motorjával a játszóról az útra gurult, majdnem elgázolt, és fékezés helyett még suhintott is egyet a lovainak...
Az étterem még mindig egy vicc. Ebédidőben egy kedves idős bácsi kért minket, fél óra múlva jöjjünk vissza, mert nincs hely, odabenn tömeg, és hiába vannak kint szabad padok, nem engedhet be. Négy kisgyerekkel igazán mókásnak tűnt nekiállni más lehetőséget keresni, mikor a parkon belül ez az egyetlen.
Mindenesetre elindultunk a kocsihoz a meglehetősen morcos kis bandánkkal (mind éhes és fáradt volt már...), és mikor kiértünk, szembesültünk egy legalább nyolcvan méteres sorral, akik mind a parkolásukat szerették volna rendezni. A bejárati sorompónál a bácsi elregélte, hogy majd a hetes ablaknál lehet fizetni annak idején... és tényleg. Ez az egy ablak áll mindenki rendelkezésre, érkezési sorrendben. Van ugyan még jópár, de mind zárva.
Nem úgy jutottunk ki végül, ahogy terveztük, mindenesetre nem álltuk végig a sort, és bár szerettünk volna fizetni, nem sikerült. A sorompó viszont két fürge autónyit nyitva van... pláne négy sivító gyerekkel.
És hogy a szépet is mindenképpen megemlítsem. A Skanzen nekem mindig élmény, szeretem a régi idők megelevenedő történeteit, a színes kavalkádot, a gyerekprogramokat, a mesterségek bemutatását, a friss kenyeret, a nagy malmot, a dombtetőn a kilátást. És azt hiszem ezzel a gyerekek is így voltak.
Ragyogó napsütést kaptunk, sapka nélküli meleggel, csíkos gyerekekkel :). Ez utóbbi most is nagyon praktikusnak bizonyult, és Vikinek külön köszönet Áron pulcsijáért, így őt is sokkal könnyebb volt szemmel tartani, mint eddig bármikor.
Ettünk nem messze a gyerekkoromból jól ismert Parola étteremben, olyan volt a kiszolgálás, mintha egy ismerősnél ebédeltünk volna, aztán pedig nekivágtunk az erdei útnak, hogy megnézzük a Visegrádi Fellegvárat.
A manók nem hozták ugyan a megbeszélt papírformát, a hátsó traktus ismét bebizonyította, hogy a Muppet Show két öregje sokkal kevésbé vicces jelenség, a kedvenc párbeszéd foszlányom:
- Jajjajj a szemembe süt a nap...
- Mimike... nem baj, jó az nekünk.
Vigasztalta Áron... aki egyébként azon hőzöngött, hogy nem éri el Mikolt fülét, amit Mimi felajánlott álombaringató birizgálásra. Mert az Áronnak kell... Mikolt meg egy tündér, és hagyta. Tényleg.
Nehezen álltam meg, hogy csendben maradjak, és ne zavarja Lellét és Hannát, akik viszont rendesen igyekeztek elaludni.
Visegrádon szemrevételeztük a Várat. Kívülről, mert mire odaértünk épp tíz perce aludtak, és Dani sem volt lelkes a bemenetelért, aztán lefelé egy játszóteret a domboldalban, majd a sípályát. Ez utóbbit meg is jegyeztük magunknak egy nagyon sokára elkövetkező síszezon színesítésére, majd visszatértünk a Szentendrére tartó útra, és már majdnem meg is érkeztünk, mikor szép sorban mind magához tért.
Így a nap végét is ott töltöttük ahol elkezdtük, ettünk egy süteményt a Szamosban (és közben megversenyeztettük a legarrogánsabb kiszolgálásért járó fődíjat (még mindig a Daubner vezet (illetve Dani kacarászott rajtam, hogy beállhatok a Muppet show-s sorba... és tény, hogy szúrósabb voltam ma a szokásosnál, de igazam is volt)), és megcsodáltuk az új sétálórészt, meg igyekeztünk mederben tartani a gyerekeinket, akiket a kutyák után leginkább az apró csetreszekkel teli pultok vonzottak.
Este hétre értünk haza, napsütött arccal, tele élményekkel, és sokáig tartó energiákkal. Szeretem ezeket a ritkán adódó, hosszú, családdal töltött napokat.
Azért nagy kő esett le a szívemről, hogy sikerült Mikoltot lebeszélni arról, hogy Malajziába menjünk kirándulni :):)