Mondhatnék

Áron...
Tegnap ébredés után ül az ölemben, morzsolgatja a fülvebalómat (a legújabb fétistárgy, elalvásnál, ébredésnél, fáradtság esetén jelenleg ez kell neki...). Kérdezem tőle:
- Áronkám, mit kérsz uzsonnára?
- Cornflakest joghurttal...
Ül továbbra is, morzsolgat továbbra is, mered maga elé, majd kiveszi a cumiját, és hozzáteszi.
- Őőőő... inkább csokit.
Tele a pelenkája, kérem, menjünk, mossuk meg a popsiját, mert minden nap azzal indulunk neki a délelőttnek, hogy a termelés egy részét a pizsamanadrágjából ki kell mosni, gondolom, most megússzuk, ha sietünk.
- Nem megyek.
Mondja határozottan, és hiába a szép szó, a rábeszélés, a megvesztegetés (a szivacsos törlő a nagy sláger, a művelet alatt ezzel törölgeti a csempét, zömmel használ ha felajánlom neki, játszhat vele...), nem tágít. Sőt, idővel dühös is lesz, és kiabálni kezd.
Egyre kedvetlenebbül feszülünk egymásnak, míg végül győz a (pillanatnyilag még fennálló) erőfölényem, és becipelem a kakisfenekét a zuhanyzóba.
Természetesen torka szakadtából kiabál, de engedi, hogy levetkőztessem (természetesen már késő...), és betegyem a víz alá. Közben morgolódom, mutatom neki, hogy ismét mosőnővé avanzsáltam, és már nagyon nem szeretem ezt csinálni.
Ő odavágja a szivacsot, és még mindig sértődötten kiabál vissza:
- Mamaaaaa!!! Miéééért sírok???
És persze a legszebbet el is felejtettem... majdnem :)
Este a miágyunkban, miután Lelle elaludt, odafordultam Áronhoz, aki eddig a pillanatig elég vehemensen próbálta a tudtomra adni, jó volna, ha csak vele foglalkoznék. Picit elvesztve a humorérzékemet vettem a lendületet, de mikor megérkeztem a jobb oldalamra, Áron átfogta a nyakamat, megszorított és ezzel folytatta, suttogva:
- Mama, íííígy szeretlek.
:)Mit is mondhatnék még? :)