Kettő, Harmincöt, Nyolcvannégy

Valahogy nem akarózik megírnom ezt a bejegyzést. Nem mintha zavarna a születésnapom, neadjisten a korom (bár Manóval vasárnap jól megbeszéltük, hogy manapság nem nagyon szeretünk a tükör előtt forgolódni, fel is merült bennem, hogy vagy többet kellene aludnom, vagy el kellene kezdenem sminkelni magam, de egyikre sincs sok esély... így marad a tükörellenségeskedés), inkább úgy van ez, hogy attól lesz születésnap, hogy mások örülnek. :)
Én aznap a csavargóimmal voltam elfoglalva, meg a napi teendőkkel, és örültem, hogy annyian felköszöntöttek az fbn, itt is köszönöm, nagyon jó volt néhány pillanatra elemelkedni az átlagtennivalók ragacsos masszájától.
Este pici családi körben ünnepeltünk, gyertyás tortával, ami mind elfogyott, annyira finom volt. Nem én sütöttem, arra nem vállalkoztam :)
Azért a március mindig kiváltságos helyen van a szívemben. A saját dátumom láttán elönt valami nyugodt melegség, aztán szeretem felköszönteni a mamámat (ami az idén jól elmaradt... ejjj), és szeretem, hogy a dédi nem tudja, végülis másodikán vagy harmadikán született. Két dokumentum van, mindkettő másról tanúskodik. Neki a harmadikát szavazta meg a család, nem tudom, miatta vagy sem, de jó, hogy valaki ilyen közel van hozzám...
Aztán van egy keresztlányom is, akiről még csak találgattuk nemrég, hogy vajon melyik napot választja majd. Annyira tisztán emlékszem Manó hívására, mikor kiderült, nem Blanka választ, hanem az orvosa, és Manóban felmerült a másodika is, mint opció, de végül negyedike lett Blanka napja. Mennyire izgultam aznap, hogy vártuk ezt a kicsi lányt, aki valóban megfoghatatlanul picike volt, és rettenetesen szerettem volna megölelni, elringatni, de helyette csak néztem őket, és meghatott, hogy végül teljesült ez a kívánság is, és Manónak is megszületett a kis csodája.
És hogy róla se feledkezzünk el, kilencedikén meg neki gyújtanánk gyertyákat, ha jönne :)
Gyerekkorunkban mindig együtt ünnepeltük a hármunk szülinapját, mert még Márton is halak, csak ő az elejéről...
Van is egy nagyon kedves kép rólunk, majd holnap megkeresem, és beteszem ide...
Vasárnap délután nálunk gyűlt össze a nagycsalád, hogy köszöntsük akiket illett.
Kikerült a gép a kezemből és készült rólam is kép, olyan nehezen találom a helyem kamera nélkül... :) azért a tortázásra visszakértem, viszont jó volt visszanézni azokat a pillanatokat, amikben most az egyszer teljesen jelen voltam. Nem rossz :).
Blanka kapott egy futóbringát, és mint anno Áron, ő is nagyon nagyon lelkesen keringett körbe körbe a lakásban, olyan jó volt látni az örömét, és nem kevésbé a harcos tekintetét, amivel védte a sajátját, mikor az enyémek közeledtek felé. :)
A dédit is megajándékoztuk, bár gyanítom, neki a legnagyobb ajándék, ha láthatja az összes gyerekét, unokáját, dédunokáját egy halomban. Néha elgondolkodom, vajon nekem lesznek-e ilyen kerek pillanataim 84 évesen. Szeretném.
Ami engem illet, valami olyat kaptam, amire már nagyon régóta vágytam, és amihez még nőnöm kell, megtalálni a helyet és az időt, de lelkes szolgálója leszek, annyi bizonyos. Egy varrógéppel lepett meg a család, és egyelőre nem is tudom felfogni, hogy van egy ilyen a házban. (Ma már dolgozott is, Hanna balettos zsákját szabtam át és csinosítgattam egy kicsit, sajnos csak majdnem lett készen, valamiért egy óra után beadta a kulcsot, és olyat produkált, amire egyelőre nem találom a magyarázatot... varrógépbarátok segítség!!! Mennyire jó a kezemet használni... )
A varrógép körítése ezúttal legalább annyira megható volt, mint maga a szerkezet. Dani egy nagy dobozba rakta, amit nem akart, vagy tudott becsomagolni. Én valamerre jártam épp, mikor Mari és Pali nálunk állomásoztak, és közösen gyakorlatilag egy kulcsos ládát dekoráltak a dobozra. Minden gyerek rajzolt valamit (a kulcsos része sajnos lemaradt a képről... pedig tökjó), és bár a kezükön a nyomok beszéltek, a titkot egyikük sem árulta el, még a legkisebb sem, pedig kellett várniuk több mint egy napot, hogy elmondhassák, mivel készültek.
Mint ahogy arról sem szóltak egy szót sem, hogy Palival egy egy virágtündért gyártottak, pedig ez igazán izgalmas elfoglaltság lehetett, hiszen ragasztani, vágni és színezni is kellett hozzá. Fantasztikusak... a gyerekek pláne, de nem különben Pali és a virágtündérek.
Meg az egész család, úgy, ahogy van. :) Mondtam már párszor, mennyire szeretem ezeket a délutánokat. Manó kedves, még akkor is, ha keveredik bele őszinte fájdalom is. Sőt...