Csavargyár

Vidéken élni jó.
Meg házban és nagycsaládban is.
Még akkor is, ha a harmóniában töltött testvérpercek száma nem haladja meg a harcosokét.
Természetesen Áronról és Mikoltról szól a történet, akik amolyan kutya macska barátságban vannak általában, bár van némi javuló tendencia, legalábbis a cinkosságaik tekintetében. És persze álom volna azt gondolni, hogy egy két éves, meg egy háromésfél mindig mindent meg tud oldani marakodás, kiabálás, kakaskodás nélkül. Pláne, hogy még itt egy mégkisebb... meg időszakosan egy kicsivel nagyobb is.
Azért vannak nagyon szép pillanataik is, amiket kincsként őrzök, hogy az ínségesebb időkben elő lehessen kapni egyet egyet, és elmerülni a szépségében... Erre a mostani esetre azt hiszem írás nélkül is mindig emlékezni fogok.
Minden öltöztetés alkalmával hálás vagyok, hogy van egy saját udvarunk, ahová ki tudom tenni azt, aki már készen van, örülök, hogy nem sül rá a ruha, hogy nem visít (többnyire 10 perc után egyébként igen, amit sosem értettem, mert annyi érdekes dolog van odakinn, ha egyszer egyedül kiszabadulnék, eszembe sem jutna sivalkodni...) egy lépcsőházban, és hogy mikor mindenki készen van, nekem is jut még 15 másodperc elkészülni, nem feltétlenül kell mindenki előtt már magamra rántanom a télikabátot, hogy egyszerre lódulhassunk ki az ajtón.
Ma délben is a szokásos sorrendet tartottam, azzal a különbséggel, hogy most Lelle maradt utolsónak (sokszor ő az első, mert ő még nem nyafog ha öltöztetem, és szívesen elnézelődik odakint is), és mire Áron is, Mimi is készen lettek, megcsörrent a telefonom. Dani hívott, fontos is volt, meg azt gondoltam, ma igazán megérdemlem (születésnapja egyszer van az embernek egy évben), hogy meghallgassuk egymást, kieresztettem hát a nagyokat, én pedig lassan, de nekiláttam egy kézzel a maradék műveletnek.
Általában tényleg 10 perc a szintidő, ami után kiabálva jön valamelyik. Most szokatlanul nagy volt a csend. Amikor már kezd rossz érzésem lenni, de még nem tudom mitől... Aztán persze bevillant, és épp nyitottam a teraszajtót, már felöltözve, indulásra készen, hogy utánajárjak, miben sántikálnak ezek ketten, mikor csengettek.
Futva mentem a kapuhoz, hogy mielőbb végezzen a vizespostásebédes, és mehessek gyerekkeresőbe, lendülettel nyitottam, aztán lemerevedtem. A fülemen még mindig telefon, Dani a túlsó végén, velem szemben, abban a perspektívában, amiben amúgy sosem látom őket... a gyerekeim álltak, a negyedik szomszédban lakó nénivel. Visszahozta őket.
Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak nekik, Klárikának megköszöntem, a kis kópéknak pedig azt szajkóztam, hogy nagyon nagyon megijesztettek, és nagyon szomorú vagyok, mert bármi történhetett volna, és különben is tudják, hogy kimenni sohasem szabad, csak felnőttel...
Nem tudom, eljutott-e a fülükig, csak remélem.
A kaput mindig kulcsra zárjuk. Dani, amikor reggel Hannát viszi az oviba, automatikusan zár. Pár napja viszont mindig nyitva találtam, épp szólni akartam neki, ne hagyja úgy, mert Áronnak a kilincs már nem akadály, a kíváncsisága meg erős. Nem ellenőriztem, és ez hiba volt.
A teljes történetet több részletben sikerült csak rekonstruálni, de abból kiderült, hogy Mikolt jól tudja, hol lakunk, és azt is, hogy merre laknak a nagymamáék. Meg az is, hogy ha kell, kiállnak egymásért.
Az utolsó kockát Áron tette a helyére este, amikor azt mondta:
- Becsukódott a kapu és nem tudtam bejönni.
Vagyis valószínűleg kiment, a kapu rácsukódott, Mikolt pedig kinyitotta neki, hogy visszahozza (ezt Mimi adta hozzá a sztorihoz). Áronnak esze ágában se volt visszajönni, ezért Mimi is kívülre került és utána is becsukódott a széltől az a frányaság, és mert a csengőt nem érik még fel, visszajönni meg nem tudtak, elindultak segítségért a legközelebb lakó ismerőshöz, a nagymamához. Szerencsére út közben Klári néni megállította őket (ő lakik négy házzal feljebb), de nem azért, mert megismerte őket, hanem mert vidéki néni, akinek szemet szúr, ha egy 3 meg egy 2 éves szülők nélkül bandukol.
- Hát ti hová mentek?
- A nagymamához.
- És hol van az anyukátok?
- Otthon, teszi a dolgát.
- És tudja, hogy eljöttetek?
- Nem, de mi majd megoldjuk. - ez mind Mimi..
- Inkább elmegyek veletek haza. Hol laktok?
- Ott, a zöld kapunál.
Itt ismerte meg Klári néni őket.
- Na akkor hazaviszlek benneteket.
Áron:
- De én szaladgálni akarok...
És akkor még mentek egy picit felfelé, Klári néni zseniális pedagógiai érzékkel terelgette a két kis dacolómat, aztán hazajöttek...
Nem éreztem magam nagyon jól hogy őszinte legyek... Bármennyire forgalommentes a mi utcánk, ezer rémet láttam míg bekísértem őket a házig, ahol kaptam a kulcsot, és visszamenet bezártam a kiskaput. Aztán összeszedtem mindet, és elindultunk végre együtt. Út közben még megálltam Klári néninél, aki még mindig a kiskertet csinosítgatta, és kikérdeztem a részletekről... A fenti párbeszéd az ő interpretálása. Amit aztán elmesélt a szomszéd néninek, aki történetesen a nevelőapám nagynénje, így ma a nevelőapám azzal fogadott, hogy hallja, hogy világgá mentek a kicsik...
Vannak azért a vidéki létnek szépségei is. Klárika kifejezetten ezen szépségek között említhető.
Azt hiszem, a kilincset lecseréljük gombra, olyanra, amit nem tudnak kinyitni. Már nem bízom magunkban.