Pakolgattam, mikor a lányok jöttek kuncogva a lépcsőn, azzal, hogy a Papa azt mondta, hogy Bugyiba megyünk.
Mitagadás, mikor a leveleim között valamikor tavasszal megláttam ezt az amúgy fantasztikus ajánlatot, az első gondolatom az volt, több mint vicces azt válaszolni a holvoltatoknyaralni kérdésekre, Bugyiban. Vagy Bugyin, de ez már csak szőrszálhasogatás.
Sőt, mikor Danival elindultunk, hogy a
honlap után élőben is szemrevételezzük a helyet, mielőtt kifizetnénk egy csomó pénzt, azon kuncogtam, hogy milyen frappáns volna, ha helyiségtábla helyett egy méretes alsónemű lenne a város határában.
Nos a szemrevételezés után határozottan az volt az érzésünk, kicsit alulbecsültük ezt a helyet, bár maga a kastélyszálló a városon kívül, egy vadregényes akácos erdő szélén épült, ahonnan még pár száz métert kellett volna autózni ahhoz, hogy azt a bizonyos táblát elérjük.
A recepción nyitottak voltak a hatfős családunk extra igényeire is, a legszimpatikusabb pedig az volt, hogy őszintén nem ajánlották a hétvégéket, mert mindegyik esküvőtől hangosnak ígérkezett.
Így alakult, hogy már március végén tudtuk, Bugyi lesz az első úticél, és bíztunk benne, hogy a csend, és a nagy udvar ad majd elegendő ingert a gyerekeknek is.
Nem csalódtam. Sőt.
Három napra mentünk, szerda délben indultunk, és péntek délután már itthon is voltunk, de ez alatt az alig 50 óra alatt annyi minden történt, hogy az felért egy egész héttel. Persze lehetett volna ezt egy kicsit lazábbra is venni, és még egy csomó dolog ki is maradt, vagy szívesen időztem volna többet ott, ahol épp jártunk, mindenesetre unatkozni nem unatkoztunk, és valószínűleg nem ez volt az utolsó látogatásunk itt.
Az egyik nagy előnye kisgyerekekkel, hogy közel van, és mégis annyira más, mint ahol mi élünk, hogy néha az volt az érzésem, mintha az ország másik végében volnánk. A szállásunk az én mércémmel ötcsillagos volt, ügyeltek arra, hogy hamár kevesen vagyunk szállóvendégek, ne egy kupacba tegyenek mindenkit, hanem megadják a lehetőségét a pihenésnek. Sem alattunk, sem mellettünk nem volt senki, és ennek valószínűleg nemcsak én örültem. :)
A szobánkban egy franciaágy, egy kihúzható kétszemélyes kanapé és egy rácsoságy, valamint egy szimplaágy+a róla leszedett szivacs mellett még bőven maradt hely a bőröndnek is, sőt annyi hely maradt üresen, hogy a gyerekek focizhattak is odabennt. Pedig ez egy sima négy férőhelyes szoba volt, nem is lakosztály. A fürdőbe is befértünk mind a hatan egyszerre. :)
Programok tekintetében maga a kastély parkja is nyújt elég ingert egy vagy két délután erejéig. Van kavicsos fa játszó, nagy füves kert rohangálni, kis tó halakkal, híddal, kavicsos parttal, vízimalommal, egy kis baromfiudvar kacsákkal, birkával, csacsikkal, lovakkal, egy galambokkal teli dúc, és egy beszélő arapapagáj, hogy csak azt említsem, ami az eszembe jut hirtelen.
A kiszolgálás szenzációs volt, a pincér gyakorlatilag hamar családtaggá avanzsált, amihez nyilván az is kellett, hogy minden evésnél mi voltunk egyedül a svédasztalos teremben. Ezzel együtt az az érzésem, hogy ha többen lettek volna, akkor is hasonlóan jó lett volna nekünk.
Szerdán a délutáni alvás után értünk le, az udvarban kóricáltunk, állatokat etettünk, játszottunk, aztán bementünk a városba is. És itt következzen Bugyi megkövetése. Gyönyörűen rendbentartott kisváros Bugyi, ahol a fontos épületek mind felújításra kerültek, de a házak portája is olyan szép és rendezett, hogy az mármár egy osztrák faluéval vetekszik.
Rátaláltunk a játszótérre is, ami nemrégiben lett készen, elképesztő no. A leginkább pedig az volt az, hogy mikor Mikolt fennhangon kiabált, hogy dolga van, kissé zavarba jöttem, majd szaladtunk egy kört és a kerítésen kívül (ahol egyébként két nagy füves focipályán rúgták a bőrt olyan szakértelemmel, hogy Dani ottragadt nézni) találtunk egy kis házat, benne női és férfimosdó, wc papírral, de ez hagyján... szappannal és tiszta törölközővel. Így megy ez arrafelé.
Fergeteges vacsora után egy kis tánc következett, majd bebizonyosodott, hogy Hanna igazán, ösztönösen falmászó. A nagy kemencén ugyanis két sorban, neki fejmagasságban kerek zománc díszítés volt körben. Egy darabig az ülőrészen mentek körbe, aztán Hanna meglátta a zöldeket. A fal felé fordult, rátapadt és a fogást kereste. :):)
Csütörtökön délelőtt indult a lovaskocsi program, fél órát ígértek, a gyerekek pedig alig várták, hogy megérkezzen a hintó. Nem gondoltam volna, hogy ekkora élmény lesz mindannyiunknak, még akkor sem, mikor végre sikerült megnyugtatni Lellét, aki kikelt magából, amint elindultak a lovak, majd az ölemben annyira lelazult, hogy rezzenéstelenül ült végig. Az út elején a betonon kopogott a nyolcpatkó, aztán befordultunk az akácos erdőbe. Már maga az akácos is egy élmény, mindezt lovakkal, néha egy egy tanyával megspékelve a homokos utakon... Szívem szerint mentem volna mégegy kört. A gyerekek közben kikérdezték a kocsist, a félóra végén tudtuk, hogy Tamás, hol lakik, vannak-e lovai, és hogy a két csődör testvérek, apáról.
Az út bűvöltében lebegtem még, mikor a gyerekek már az állatokat etették újra, Dani pedig felvetette, menjünk a csúszdázós helyre a közeli tóhoz.
Lógott már az eső lába, és el sem tudtam képzelni, hogy vizezni fogunk, de ha ma nem, akkor csak másnap, és hátha még jobban elromlik az idő...
A recepción az ajánlattal járó Rukkel tó kuponjait becserélték a
Ráckevei termálstrand belépőire, mondván kisgyerekekkel ilyen időben jobb lesz nekünk ott.
Ebéd előtt érkeztünk egy kicsivel, (szívem szerint még a Duna parton is sétáltam volna egyet, még sosem jártunk Ráckevén...), a gyerekek első dolga lett volna mindent kipróbálni. Nem voltak sokan, de még így is elég nehezen találtuk meg a helyünket.
A strand nemrég egy felújításon esett át, a recepció és a belső tér tiszta, szép, igényes, a külső nem kevésbé, az egyetlen dolog, amin változtatnék, hogy kevés a medencékhez közeli zöld terület, illetve a fekvőhely is. Ugyan van egy kis kacsás tó a medencék tőszomszédságában, ahonnan a kacsák átjártak a melegvízbe is, de oda nem volt kedvünk letelepedni.
Utólag derült ki számomra, hogy a medencéktől kicsit távolabb van egy nagy park, lángosozóval, játszótérrel... De mert ezt nem tudtuk, a négycsillagos szálloda vízre néző teraszán ettünk, nem olcsón, nem túl jót.
Ezt az apróságot leszámítva a gyerekek tobzódtak a melegvízben (majdnem harminc fok), és néha a hideg vizesben is megmártóztak. Van icipici víz is, kifejezetten babáknak, Lelle is nagyokat kacagva élvezte a víz adta szabadságot. Elképesztő volt, ahogy elsőre vette a karúszó jelentését, és a hátán lebegett. :)
Ebéd után meg is érkezett az eső, Áron és Lelle elaludtak az étterem teraszán, Áron két összetolt széken szuszogott egy másfél órát. A lányok visszavágytak a vízbe, az ebédet leszámítva szerintem netto öt órát voltak bent. Csúszhattak is, bár ehhez külön karszalag kellett volna, az ügyelő látva, hogy rengetegen vagyunk, megengedte, hogy csússzanak enélkül is. Újabb pluszpont.
Nehezen indultunk el, akkor is csak egy fagyi ígéretével voltak hajlandóak kikerülni a vízből.
Hazafelé végigkocsokáztunk a félszigeten, és újabb terveket szőttünk, hiszen még nem volt elég program erre az egy napra. Szóba került Kecskemét, de hamar beláttuk, messze van, így inkább csak féligcéltalanul autóztunk, hátha a lányok elalszanak egy kicsit.
Kiskunlacházán, egy kereszteződésben tábla hirdette, mozi lesz este, a Madagaszkárt játszották, hattól. Volt még egy fél óránk megtalálni a mozit, ami a helyi művelődési házon belül üzemelt. Nem tudtunk elszakadni a spontán gondolattól, aminek a megvalósítása számtalan buktatót ígért, de nem minden nap megy az ember amolyan igazi vidéki moziba. :)
Mérlegeltünk, közben vacsorát vettünk Lellének, aztán visszakanyarodtunk, megegyezve, hogy a film felét én, a másikat Dani vállalja azokkal a gyerekekkel, akik nem bírják a másfél órát odabennt.
A jegyvásárlós sor kanyargott a bejáratnál, szerintem minden gyereket idehoztak erre a jeles alkalomra. Még jutott nekünk is, és nemsokára már csengettek is, mehetünk be. :)
Olyan nosztalgikus érzés volt a nagy, lejtős, lépcsős, függönyös termet látni, és mert Lelle is egészen lázba jött a sok lépcsőtől, úgy döntöttem, míg csendben bírja, bent maradunk mi is.
Másfél órát mászkált, közben talált magának egy velekorút, akit szintén nem akartak kint hagyni gondolom, az utolsó fél órát pedig azzal töltötte, hogy a pénztárcámból pakolt ki, majd be öt darab fémpénzt. Szenzációs. :)
A film vége előtt 10 perccel Áron egy sorral előrébb keresett magának helyet,a lányok végig tátott szájjal figyeltek, a felhajtott, korddal húzott székek tetején. :)
Mikoltnak, csakúgy, mint Áronnak ez volt az első moziélménye, azt hiszem ennél szebben nem is lehetett volna bevezetni ezt a jellegű élményt.
Nyolcra otthon voltunk, ismét egyedül az egész étteremben, ahol Bálint pincérünk már várt bennünket, és vacsora közben sztorikat mesélt hasonló moziélményeiről... ahogy a tulajdonos bácsi minden előadás előtt végigjárta a sorokat az illatosító sprayvel, csak ezután lehetett bemenni. :)
Nagyot aludtunk, olyan leosztásban, amiről azt gondoltam, az otthoni fejlesztések előkészítésének is jót tett, Lelle mellettem egy rácsosban, Áron pedig egymaga a szimpla szivacson.
Pénteken reggeli után gyorsan összepakoltunk, mert egy lovaglásra vártak bennünket a közeli
Pasa tanyán. Hanna vágyott rá, hogy lovazhasson, és ez is egy olyan lehetőségnek ígérkezett, amit nem lehetett kihagyni.
Egy igazi lovastanyán jártunk, tornácos házzal, bónuszként pedig Mimi legnagyobb örömére simogatható apró cicákkal. Míg Hanna lovagolt, Mikolt és Áron a cicákat nyúzták. :) Itt is szívesen időztem volna hosszabban, leszámítva a rettenetesen szemtelen legyeket (az autókba költözött vagy ötven, miután nyitva felejtettük az ajtókat), meg a rekkenő hőséget.
Gondolatban hálás voltam az ötletért, hogy előző nap mentünk vizezni, így nem égtek le a gyerekek.
Délben indultunk újra útnak, és a legpraktikusabb megoldást választva hazajöttünk ebédelni. :) Alig egy óra volt az út.
