Nagyocska

Volt az a bizonyos kép hatunkról, ami olyan sok tetszésnyilvánításban részesült, hogy azóta minden nap visszajárok, és minden hangulatban megpróbálom kitalálni, mitől olyan népszerű.
Látom a magunk fáradtságát, a kócos hajunkat, a hirtelenjött pillanat mondjuk spontaneitását, és persze a történetet is, amiben kattant a masina zárja.
Szeretem, mert mind rajta vagyunk, és készült vagy egy tucat, mire mindenki jóarcot vágott, de ezen a képen egyvalaki mégsem néz farkasszemet az optikával.
Mert számára sokkal érdekesebbek a többiek, ahogy a Mama felkapja Áront és lehuppan, kiegészítve és egyben bezárva a sort.
Lelle.
Akinek ezen a képen épp olyan magasan van a feje, mint a nagyoknak, csak épp a lába nem olyan földigérő még. Mikor itthon először néztem meg a monitoron, hiányérzetem volt.
Egy kisbabát kerestem, de nem volt sehol.
Épp úgy, mint ahogy éjjel, a sötétben a karomban tartva minden alkalommal megdöbbenek, mikor a lépcsőfordulóba érve rásimul az a kevéske fény az arcára... kisbaba helyett egy kisgyerek van a karomban.
Aki ha látja, hogy a Papa a fél pár cipőjével tanácstalankodik, kihúzza a kiskosarat és kiveszi belőle a párját.
Aki alighogy elindulunk a húszperces körsétára, hogy megfuttassuk a többit, kéri, vegyük ki a babakocsiból, és miután tényleg kivesszük, hazáig sétál. Egyedül, a kezét nem engedi megfogni.
Aki a négyfogával megeszi a csirkeszárnyat, majdnem annyi idő alatt, mint a többiek.
Nagyocska lett.
Érti a humort, naponta kacagtat könnyesre a mimikájával, a gesztusaival, a játékaival.
És lassan belenő a testvér szerepbe, és elég jó látni, hogy mennyire élvezi, hogy neki jutott egy báty is.