A mi napunk

Ma hét éve, hogy ez a kép készült.
Visszakerestem, miket írtam az elmúlt három évben és arra jutottam, hogy...
1. Minden fontos részletet megemlítettem már arról a napról
2. Ezen a képen kívül mindegyik szívemnek kedves felkerült már
3. Sokkal jobban írtam anno, mint most :)
És persze az összes környékbeli posztot is visszaolvastam, és olyan nosztalgialázba kerültem tőlük, hogy alig bírtam abbahagyni... Mikolt első szülinapja, Hanna első szavai, Áron ultrahangos képe a 18. hétből... Izgalmas volt no...
4. Érdemes blogot írni
De hogy ne maradjon sztori nélkül ez a kép se, azon méláztam, vajon sikerült-e az elmúlt hat alkalommal emlékezetessé tennünk a nevem napját. Az első kettőre emlékszem, a többire nem... :) Pedig egészen biztosan megünnepeltük...
A másodikon Hannát vártam, egy arab étteremben vacsoráztunk a Lónyai utcában, beszélgettünk, tervezgettünk, mit sem sejtve az előttünk álló évek pörgéséről.
Az elsőt Olaszországban töltöttük, egészen véletlenül, mert Dani egy konferencián vett részt Stresaban a Lago Maggiore partján. Akkoriban még pszichológus körökben mozgott :).
Szeretem ezt a környéket, elvarázsolnak a hegyek és a tavak... (visszakeresetem néhány képet... gyerekek voltunk :):)))
Akkoriban volt egy nagy fordunk, ebben aludtunk egy éjszakát egy kempingben, hogy a július 24-ét valami igazán jó helyen tudjuk tölteni. (szeretem ezt az eklektikát is :))
Portofinot néztük ki, ahol viszont nem találtunk szállást, illetve dehogynem, csak annyi pénzbe került, hogy inkább sétáltunk egyet, aztán továbbálltunk.
A következő kisváros Santa Marherita Ligure, kicsit nagyobb, kicsit kevésbé csillogó, viszont gyöngyszem ez is, színes kis házakkal, csodás főtérrel, elképesztő yachtkikötővel, kicsit ugyan sok a turista... viszont a második próbálkozásunk szállásügyben sikerrel járt.
Egy angol nő vezette apartmanházban kaptunk szobát, néhányszáz méterre a parttól.
Szépen felöltöztünk, és lesétáltunk, hogy keressünk egy kis kockásterítős éttermet, ahol lehet halat enni, jó bort inni.
Meg is találtuk a helyünket, és gyakorlatilag minden vágyunk teljesült. Romantikus, gyertyafényes, sokat nevetős, sokat beszélgetős este volt, aminek a végén Dani előhúzott egy dobozt, benne pedig az ajándékom, egy igazi, nemteljesentitkonvágyott köves gyűrű.
Lekerekítve ezt a rózsaszín részt... levettem ami az ujjamon volt, és betettem a dobozba, a csodagyűrűm helyére, aztán elindultunk hazafelé.
Otthon aztán kicsit megsajnáltam a dobozban rekedt kis árvát, kértem Danit, adja ide, hátha az is elfér még az ujjamon. Dani csodálkozva nézett rám, miért őt kérdezem, nála nincs a doboz. Nekem biztosan nem volt zsebem, így hamar rádöbbentünk, hogy a gyűrűm, a dobozzal együtt ott maradt az étteremben.
Dani szó nélkül elvágtatott, én meg ott maradtam egyedül a csodagyűrűmmel, azon aggódva, hogy vajon meglesz-e még valaha a másik.
Jó sok idő telt el, mire hazaért... szerencsére dobozostul, benne sértetlenül az ékszerrel.
A kettő között pedig az történt, hogy Dani lihegve érkezett meg az étterembe, ahol már telt ház volt, és a néhai asztalunknál is ült egy párocska. Megkereste a pincérünket, elmondta neki, hogy mijáratban, majd közös erővel felvonultak az asztalunknál, ahol akkurátusan térdre borulva kutatták a földet az asztal alatt, mellett, székek között, ezzel nem kis feltűnést keltve az értetlenkedő vacsoravendégek körében. Sajnos hiába a kutatás, meg a négykézláb, a doboz nem került elő.
Aztán a pincér elviharzott, hátha a leszedett terítőben maradt a dolog, amit még jó eséllyel nem dobtak be sem a mosógépbe, de nem is rázogatták ki belőle a kincseket.
Dani ekközben a tér közepén álldogált, várta, hogy emberünk visszatérjen.
A vacsorázók még mindig értetlenül bámulták, hol az ajtóra, hol Danira néztek...
Kisvártatva visszatért a pincér, arcán mosoly, kezében a doboz, amit kinyitva a magasba tartott, diadalmasan prezentálva, hogy az ékszernek nincs bántódása, a történet vége happy end, mindenki visszatérhet a tányérjához. Azt hiszem volt némi óváció is, mindenesetre Dani és a pincérünk elégedetten váltak el egymástól.
Csak út közben gondolta végig, hogy vajon mit gondolthattak az emberek... szegény srác, nem volt mersze megkérni a lány kezét, és ráadásul olyan béna volt, hogy még a gyűrűt is elvesztette. :):)
Könnyesre nevettük magunkat aznap a részleteken, és azóta is, ha eszünkbe jut, nem bírjuk ki nevetés nélkül.
A gyűrű azóta ismeretlen helyen van... elvitték a mókusok :(