Mikolt 4 éves

Az örök középső.
Ha erre gondolok, kicsit mindig megsajnálom.
Pedig nem nagyon van miért, illetve ha van is, az egyedül annak köszönhető, hogy még mindig rettenetesen egyedi, ahogyan módot talál a sérelmei kifejezésére.
Mindjárt megkövetem, de hogy a száraz tények is helyt kaphassanak, bocsánat a szóért, de Mimikénk egy kis genyó. Ha elfárad, ha éhes, ha épp azzal akar játszani, amivel a másik, ha szeretetre vágyik, akkor piszkál. Macerál, bosszant. Egészen addig, míg a másik fél teljesen ki nem készül.
Mimi nem viccel, a cél a totális megsemmisítés.
Még annak árán is, hogy ő is így jár.
Hát erre kell megoldást találnom, meglátnom, hogy mi az ok, mi az, amit közölni, kérni szeretne, és néha, olykor, ha megtalálom, annyira jó vele.
Kis woodstock girl, a rettenetesen egyedi ízlésvilágával, amiben keveredik a színkavalkád, és a csuparózsaszín a traktorral és a minifűrésszel. Lenyűgöző a kreativitása, ahogyan mesél, ahogy játszik, ahogyan szavakat alkot ha épp nem érti az igazit, vagy csak elfelejtette.
Szeretem hallgatni, ahogy az asztalnál ülve az ujjaival játszik egy komplett színházi előadást, mosolygok, de jajj nekem, hogyha épp nincs kedve igazat mondani... és Áron ellökése után simán a szemembe néz és aszongya:
- Mama. (lefelé a hangsúly, a pontra megérkezik az altja...) Ájon csak így ment ment a fal mellett és egyszejcsak bumm, lebuccolta az ajtót.
Áhhám.
Egyébként is a szélsőségek kislánya ő, vagy eszik, és akkor sokat, vagy nem, és akkor semmit. Ha épp angyal, akkor látni vélem a szárnyacskáit, és tény, ha a többi van soron hisztifronton, akár heteket is képes várni a sajátjával, és mondja is. Mama, látod én milyen jó vagyok. És látom.
Hogy aztán ő legyen a korona, a fejvakarásom, a tanácstalanságom, és a hitem, lesz ez jó, jobb.
Ő az, aki levágja a haját. De csak egy ilyen icikepicikét, látod? És ha kiakadok ezen, azt mondja, akor minek hagytam elől az ollót. Igaz.
Meg az is, aki biztosan leeszik magát, és azt mondja utána. Upsz, kicsit kibojujt.
Meg az, aki odagömbölyödik, és akkor lehet simogatni, de csak egy darabig.
Meg az, aki simán elvonul egy vendégségben, és fél órát magában nézegeti a könyveket. Amikor pedig megkérdezzük hol járt, vállat von és énekel. Hááát, a mesélős szobában.
Meg az, akinek a rendrakás értelmezhetetlen. Szerintem tényleg nem érti, mit várok tőle. Pedig már úgy is játszottuk, hogy mondtam, hogy mit, honnan, hova. Út közben megállt játszani.
Mimi, Mimó, Mimóci, Mimike, Mikolt, de leginkább Mimi.
- Mama, neked milyen színű a szemed?
Mert tudja, hogy. Az enyém az egyik zöjd, a másik bajna. Ez a zöld, ez meg a bajna. Neked meg csak zöld.
A legkedvencebbem a kukojica, az epej meg a kalács.
Szeretem a humorát, a kis táskás, felemás színű gombszemeit a rajzolt szemöldökkel, az altját, azt ahogy megy, a cérnalábacskákat, a macskaügyességét, ahogy fél a dörgéstől, és ahogy nemértve szereti az állatokat.
Szeretem ahogy rajzol. ahogy épít, ahogy kirakózik, ahogy fogja a kanalat.
És végül szeretem azt a kócos fejét, a kacifántos lelkét, ezt az alig 14 kilónyi 106 centis kisoroszlánt. Szőröstül, genyóságostul, végtelenül.