Kicsik

Lelle úgy reklamál (mondanám, hogy hisztizik, de az olyan erősnek hat, pedig igen... vagy inkább meglehetősen intenzív az érzelemkifejezése azokban a helyzetekben, amikor az itt és mostban nem történik az, aminek szerinte történnie kellene), hogy földhöz vágja magát. Hátra. Úgy, hogy lehetőleg a feje is koppanjon.
És még csak 14 hónapos...
Áron.
Volt már olyan délután, amikor egyedül aludt el. Egyébként még mindig simogatja a karomat. Meg udvarol, persze csak én olvadok el tőle, neki ez simán önös érdek. De mikor azt mondja, hogy:
- Mama, ne menj el, veled akarok még aludni egy picikét.
Elég jó úton haladunk afelé, hogy megértsem, mitől engedik el olyan nehezen az anyák a fiaikat...
Ülünk az autóban (:):)), Mikolt és Áron beszélgetnek.
A szerepjátékok és a fantáziavilág keveredése a beszélgetésük, mostanában nagyon intenzíven a mesevilágukban élve kommunikálnak, deszeretem ezt a korszakot amikor teljesen magától értetődően váltanak a valóság meg a saját világaik között.
Ráadásul mindig mind a kettő azonnal benne is van a játékban, veszik a lapot, és hömpölyögnek közösen. Csodás.
Szóval ülünk az autóban, ezek ketten meg nyomják:
- Ájon, most menjél fel a lépcsőn.
- De nem mejek, mejt sötét van fönt.
- Jójó, akkor kapcsolok neked lámpát.
- Jó.
- Tessék, menjél be, ott bent van a boszojkány. De jó boszojkány, feküdj le mellé, és majd jövök hozzád.
- De nem fog bántani?
- Nem, menjél, feküdjél le mellé.
- És simogathatom a kezét?