Ha ma nem sütött volna annyira, hogy az ebéd előtti fagyizásban csuromvizesre izzadjunk, gondolkodás nélkül összehajtogatom a kisikált medencét, egyben búcsút intve az idei nyárnak.
Dani már a hétvégén kérdezte, hogy mit gondolok, berekeszthetjük-e a starndhangulatot a kertünkben, aminek egyik velejárója, a kellemesebb, hogy be tudunk majd állni a garázsba az autóval.
Nem szívesen gondolkodtam el a felvetésen, inkább elhessegettem magamtól a zord téli képet, amit a kérdés festett a lelkiszemeim elé, pedig akkor már egy pár napja egészen sok jele volt annak, hogy vége van a nyárnak. Például a hűvös szelek. Dani örült neki, én meg rendesen kiborultam miatta...
Mindenesetre a medence maradt, bánatosan belesárgulva az algásodásba, félig betakarva, mert Áronunk a hűvösszelek ellenére is csobbanni vágyott, és amennyire tudta, lerángatta a kékleplet. Majd aztán hidegnek ítélve a fürdőt, inkább valami száraz játékot keresett magának.
Végül tegnap még csak settenkedve, de ma már teljes energiabedobással visszatért a nyár.
Kellett némi kozmetika, de a megújult strandunk magáért beszél. Csillogó, meg kék, meg fehér.
A lányok Zánkán nyaralnak, mi meg itthon. És miközben a melegvízű gumipacsáldában csúsztattam le százszor a két kicsit a hirtelenjött térdemcsúszdáról, a nagyonjódolgomra gondoltam, meg arra, hogy miért is nyafogok sokszor magamban, hogy milyen sokfelé kell sokmindent, és megsajnáltam mindenkit, aki épp nem a gyerekeivel lubickol.
Aztán fogtam a kiscsúszdát, a kertben állót, és betettem a medencébe. Hatcsillag.
Ez pedig Áron, bizonyítandó, hogy vannak sellőfiúk is.
Lelle pedig azért nincs a képen, mert ő megállás nélkül kőrözött a vízben.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar