Dani pénteken ment utoljára dolgozni, szombattól két teljes hétig lógattuk a lábunkat.
Nagyon csendben írom csak, hogy mostanra néhány axióma megfogalmazódott bennem a nyaralás definíciójával kapcsolatban.
Négy gyerekes családokat külföldön sokat láttunk nyaralni, itthon sokkal kevesebbet. Nem hiszem, hogy felénk kevesebb a négygyerekes, azt viszont igen, hogy nálunk jóval kevesebbek tehetik meg, hogy olyan helyre menjenek kikapcsolódni, ahol egy hattagú család minden tagja megkapja azt, amire vágyik.
Pedig négy gyerek mellett pihentetőt nyaralni minimum akkor lehet, ha egy komplett személyzet figyeli a kicsinyek minden rezdülését.
Ennek hiányában legfeljebb máshol ismerkedünk az újdonságokkal, ami gyakran fárasztóbb, mint itthon lenni.
Magunkra vonatkoztatva eddig felülírta a racionalitást az idegenbe vágyódás, bár hárommal is "csak" szőrmentén nyaralgattunk Ázsiában... ugye.
Idén pedig úgy alakult, hogy ha megtehettük volna (és nem), akkor se mentünk volna sem messzire, sem magunkban, valahogy az egész éves mindenféle épp eléggé lefárasztott mindannyiunkat. Részemről pedig a csomagolás puszta gondolata is minden tekintetben hidegrázással párosult.
No erről ennyit, viszont persze én is azok közé tartozom, akik otthon a sajátban nem képesek lelazulni, annyira biztosan nem, hogy három napnál tovább bírnám a porszívóm nélkül. Micsoda hendikep...
A két hétnyi táncrend már jó korán kialakult a fejünkben, hála a ma oly divatos kuponos őrületnek. Így volt a Margitszigetre egy kisvonatozásra szóló papírunk, és egy három napos félpanziónk, de erről majd kicsit később.
Illetve az igazi nyaralást az idén egy Balatonozás jelentette, öt nap a barátokkal, négy felnőtt és hat gyerek főszereplésével.
Maradva a címben ígért témánál, következzenek az első hét eseményei időrendben. :)
Szombaton egy kollektív mesekönyvnézegetésnek álcázott, igazából lakásfelforgató látogatást tettünk Dunakeszin Blankáéknál. Miközben az autónkra felkerült a mindent elnyelő tetőbox (nagynagy köszönet Manónak és Sanyinak érte) mi pedig Manóval a gyerekszobában a földön ülve beszélgettünk, körülöttünk egyre nőtt a hegy, amit a gyerekek hordtak Blanka játékaiból. Gyakorlatilag mindent kipakoltak nagy egyetértésben. A képek már a nappaliban készültek, vacsora előtt, természetesen nyoma sincs a rendetlenségnek. Megfordult a fejemben, hogy játékmentesítem a nappalinkat. :)
Vasárnap egy hattagú családot fotóztam, a kutya sajnos otthon maradt, de ezzel együtt volt gyerek, család és még pocak is a csomagban, elképesztően jól mulattunk, és legalább ennyire el is fáradt(unk)am. Lesznek képek, amint bólint rá a tulajdonos. :)
Délután a Kopaszi gáton voltunk egy ikerpocakkal, a tulajdonosával, Aladárral, meg az Apjukkal. Majdnem esett is, de végül mégsem, azért én jól beöltöztettem az enyémeket, aminek csak annyi hozzáadott értéke lett végül, hogy a táskát nem kellett üresen vinni, mert Áron megbabonázódott a Duna partján és hamarosan meg kellett őt szabadítani deréktől lefelé majdminden ruhadarabtól. Begyalogolt a vízbe. Cipőben, hosszúnadrágban... Ha nem szólunk neki, most valahol a deltában keresné a kavicsokat szerintem.
Hétfőn a Margitszigeten voltunk, kipróbáltuk a kisvonatot... Szeretem, hogy itt minden olyan, mint ezer éve volt, szépek a virágok, lehet perecet kapni, a gyökerektől púpos a járda, rendületlen a bringóhintó biznisz, van japánkert és romok. Az egyetlen, ami gyerekkorom óta megújult, a kisállatkert. Hogy azt gondoltuk, hogy a vonatra mindkét végállomáson fel lehet szállni? Hiszen a legalsó sorban, a legapróbb betűkkel szerepel a kitétel, csak a Margit híd felőli oldalon. És hogy nem áll meg sehol a jószág, csak lassít? Tessék szép türelmesen végighallgatni a magyarangolt, hogy negyedikbéla... Kacarásztunk, mennyi hasonlóság van Malajzia, meg Magyarország között. Dani még azt is elsütötte, hogy tán a mi kis országunk is egzotikus. Szerintem inkább retro és akkor még trendi is voltam.
Mindenesetre a víztoronynál leugrottunk, mert a zsemléskisasszony is beszaladt valamiért, és míg én morgolódtam, mert Áron a vonatot elölről akarta megvizsgálni, pedig mondtam neki, hogy az nem jó ötlet, hogy miért nem hallgat rám?..., addig a gyerekek megtalálták a hintafát, és ügyesen fel meg lemásztak.
Aztán megnéztük az állatokat, és kicsit szomorkodtunk azon, hogy nincs ennek se gazdája, és végül megetettük a pónikat. Mikolt egy picit fel is bosszantotta az egyiket, aki megharapta cserébe. Oda a nagy lóbarátság egy időre... Mondjuk ki van írva, hogy a pónik harapnak, de akkor meg minek engedik őket csak úgy gyerekközelbe? Egyébként pedig itt is szóltam, itt Miminek, de ő se hall.
Ebédeltünk egy rakás német turista mellett, sültkolbászt krumplival meg almapaprikával, és vettünk pálcikásfagyit is, mert az meg jár. Nyertünk is egy bónuszt, amit csak valahol máshol lehet beváltani. Hanna Lellét hurcibálta, aki rátanult a tologatva lépegetésre, mivel én kézenfogva nem engedem sétálgatni csak tologatva, hát okosan kitalálta, hogy ha nincs kisszék, akkor jó lesz a testvérláb is.
Kedden odaadtuk a gyerekeket egy egész napra, váltott műszakban dolgoztak a nagyszülők, nagybácsik, és még aludtak is mind délután, míg mi turistáskodtunk a fővárosban, és fűben feküdtünk, és végre megint szerelmespárként voltunk. Erről pedig már volt egy poszt képekkel, kicsit alább.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar