Napok óta próbálok olyan képet csinálni, amin mind a három gyerek rajta van. Hogy miért gondoltam, hogy ez is csak egy beállítás, és kész...
Mondjuk így is iszonyú édesek... mért is szeretném ha mind fegyelmezetten a kamerába nézne és angyalian mosolyogna?... Na majd gyakorlom még a technikát...
Mikoltot is megmértük, ő 80 cm, és alig 10 kiló. Centire a korának megfelelő. :)
Kinyílt. Egyre többet van ébren, komoly arccal szemlélődik. Szeretem, ahogy a kék szemeivel fürkészi a távolságot, elmereng egy egy csíkos felület láttán. :)
Egyre jobban úgy érzem, hogy közeledünk.
Azt hiszem december 8-ánál kellene kezdenem. Amikor először éreztem, elindul. Ismerős érzések, amikkel barátkoztam egy ideje, mert bármilyen szép élmény is volt mindkét kicsi lány születése, egyben nagyon közeli is az élmény, a fájdalomé, a beláthatatlan időjé, amíg tényleg a kezemben foghattam őket. A három óra intenzív tízperces fájdogálás után abbamaradt a készülődés. Nem értettem, mitől, de elfogadtam, hogy minden szülés más, nem hasonlíthatom össze egyiket a másikkal. 10-én az orvos egy ujjnyira nyitott és felpuhulóban lévő méhszájat tapintott. A ctgn ennek semmi jele nem volt, de ezen nem lepődtem meg egyáltalán. Azzal jöttünk el, hogy ez lehet pár nap, de egy hét is akár. Bíztam benne, hogy a 17-ére megbeszélt újabb randevút Áron beelőzi.Szombaton délben nem voltam túl jól. Újra elindult valami, estére kifejezetten csendbenmaradós fájásokkal feküdtem le. 12-e volt, 12 hó. Tetszett volna... Aztán éjjel újra abbamaradtak a fájások, de ezúttal nagyon rosszul lettem fizikailag, gyengének, betegnek éreztem magam. Eltűnt az erőm és a bizodalmam magamban, hogy képes vagyok a világre segíteni Áront. A lányok állandó betegeskedése nem segített, hogy elhiggyem, nem leszek beteg...Vasárnap pihenőnap, 13-a, az első hó. Sok baba született akkor, nyilván ez is nyomás volt, de elengedtem, délutánra elmúlt a fájdalom a fejemből, az izületeimből, és kezdtem elhinni, hogy lesz erőm...Hétfőn a szokásos napunkat éltük, annyi könnyítéssel, hogy Dani velünk volt délig. Estére már minden a régi, megszokott menetében zajlott, így nyugodtan néztünk mindannyian a következő napok elébe, úgy volt, hogy Dani szerdától már szabadságra jön. Kedden reggel, amíg a lányokat öltöztettem, volt egy fájásszerű élményem, de mert már volt ilyen máskor is, nem is fogtam fel igazán. Reggeliztünk, Mari érkezett, hogy ne kelljen még emelgetnem, cipelnem, és hogy legyen velünk valaki, hátha. Még elmentünk csiribirire is, igaz, hogy csak a faluba, de még én vezettem, sőt mivel Mikolt egész délelőtt nagyon nyafogós hangulatában volt, őt is emeltem, szeretgettem, ringattam. A foglalkozás egy órája alatt három fájást számoltam, de az időt nem néztem. Kérdezték a régen látott ismerős anyukák, mikor szülök, viccelődtem, hogy ma, vagy holnap, vagy holnapután...Hazafelé már kezdett egyértelművé válni, hogy a fájások rendeződnek, nem múlnak, erősödnek is, otthon, míg Mari az ebédet készítette lefeküdtem. Jólesett. Próbáltam figyelni az órát, de nem tudtam megjegyezni, mennyi idő telik el. Volt 10 perces, volt öt perces is, ami kifejezetten más volt, mint eddig, hogy mindegyik nyomási ingerrel is járt, és ha álltam, sokkal intenzívebb volt.Szerettem volna Danit elérni, de nem vette fel a telefonját, mert le volt némítva. Mire végre észrevette, hogy keresem, már eltelt másfél két óra, kértem, ha teheti, vegye rövidebbre a mai napját, és induljon el haza. Nem voltam egészen biztos a dolgomban, mert idővel voltak kevésbé erős, és kevésbé sűrű időszakok is. De mert harmadik babánál nem lehet tudni, mi hogyan történik, mégis úgy döntöttünk, egy megbeszélés és elindul. Fél kettőkor állt fel a Váci úton, én pedig letettem a lányokat aludni. Fél háromkor ért haza, én pedig, miután Hanna végre elaludt, összeszedtem a maradék holmimat az emeleten és kicsit szkeptikusan, de elkezdtem felkészíteni magamat a kórházbamenetelre. Anyukám is megérkezett kicsivel három előtt, én közben lezuhanyoztam, hajat mostam, fájdogáltam, de sem nem sűrűbben, sem nem erősebben, mint addig. Fél négykor megjelet Hanna, így tőle még elköszöntünk, Mimi aludt. Ha Hanna tovább alszik, talán még maradok...A pékségnél megálltunk kiflit venni, aztán négykor Dani még beszélt munkaügyben egy fél órát, közben araszoltunk a Lágymányosi hídon a dugóban, én hat-nyolc perces fájásokat mértem, intenzívebbeket, mint addig, még telefonáltam párat, és már nagyon szerettem volna nyugiban egy zugban fészket építeni és befelé figyelni.A kórház előtt álltunk meg, mert Dani nem emlékezett rá, hogy azt kértem tőle, menjünk be a parkolóba, így még sétáltunk is egy "jót", közben pedig újabb fájások jöttek. A szülészet ajtaján felirat, Se ki, se be zárlat, influenza stb... Megriadtam... A szülészeten félhomály, teljes csend, már sötét volt kint, olyan érzésem volt, mintha éjszaka volna. Kedves szülésznő, nevetgélt Danival azon, hogy szülni jöttünk... Na ne mondja. Megvizsgált: 8cm, papírvékony méhszáj. Akkor most gyorsan kiveszem a kezemet, nehogy kiugorjon ez a gyerek... és hívom Erzsikét... Maga mindig ilyen mosolygós? Kérdezte... Azt hiszem, mintha mondták volna máskor is...Ctgre tettek, közben szóltam, vízben szülnék ha lehetne, bármit lehet. Vizet engedtek, míg a gép ketyegett. 16:40 volt. A fájásmérő alapján 4 percenként nem túl erős fájások jöttek sorban. Megkaptam a sreptoinjekciót is, kanül nélkül, hogy ne pazaroljunk, hamar meglesz ez a baba... 17 óra után nem sokkal megérkezett Siklós, és Erzsike, újabb vizsgálat, majd burokrepesztés. Vaskos ez a burok, azért nem repedt meg magától. Egyiküknél sem...Végre kádba mehettem, Siklós egy bögrével bejött, beszélgettünk, a fájások mintha elmúltak volna. Valamikor fél hat és háromnegyed hat között Dani odaadta az első adag homos bogyóimat, hogy segítsünk Áronnak, ha még kell. Most először éreztem, ahogy fordul egy baba, igyekszik lefelé, mindezt olyan finoman, ahogyan csak kívánni lehet. Fájás jött, közben mosolyoghatnékom volt, meghatódtam, milyen ügyes ez a kisfiú, mennyire tudja, mi a dolga... Fantasztikus volt. Bejött Erzsike, kaptam egy újabb adag homeos bogyót, meg egy kérdést, kell-e már nyomni. Régóta kell. Na akkor ha fájás jön, nyomjak. Nem jött. A kis buksit viszont már éreztem, próbáltam felkészülni, hogy fog ez fájni, biztosan, mégiscsak egy bébi igyekszik kifelé, de egyelőre nem tűnt reálisnak, hogy rosszabb is lehet.Végül egy fájás, amiről hosszasan nem emlékeznék meg a még gyermekvállalás előtt állókra való tekintettel, de hangos volt, kint volt a kis buksi, a következőnél már csak szuszognom kellett, és megszületett Áron csillag. 18:03 volt. Pocakra tették, betakarták, semmihez sem fogható, csodálatos érzés ez... Abban a pillanatban képes lettem volna még egy babát megszülni... Vagyis engedni megszületni. Nekem nem is volt dolgom, Áron tudta jól, mi miért következik úgy és éppen akkor, amikor eljött az ideje. Hosszan készült, de épp így volt jó. Nekem is... Nem sírt fel, Erzsike kérésére kiabált egyet, hogy én megnyugodjak, kismacska hangja van, mint Hannának volt. Dani elvágta a köldökzsinórt, Siklóssal takarókba bugyolálták, és nem vitték el. A lepény megszületése után kis felületi simogatás, majd gratuláció papának, nekem, és a stáb visszament dolgozni a rendelőbe. Minket pedig másfél órán át nem zaklattak, Áron mezítelenül, takaróba bugyolálva szopizott egy picit, nézelődött. A műszakváltás végén vitték csak el, hosszt nem, csak súlyt mértek, 3290 gramm volt. Hosszú, vékony, akárcsak a többiek, és ismerős arcú, de határozottan kisfiús. A gyerekágyas osztályon el kellett válnunk Danitól, aki hazament a lányokhoz, Áront pedig elvitték, (hűűű de nem szeretem ezt a részt...) én pedig egyedül maradtam egy fél órára... Kisebb technikai nehézségekbe ütközött az ismerősök azonnali értesítése, épp a születés után kikapcsolták a telefonjainkat, majd Dani véletlenül magával vitte az enyémet is. Egy fél óra múlva elmentem Áronért, aki békésen aludt a melegedőben. A gyerekorvos megvizsgálta, a vetkőztetés alatt egyet morgott, de a hangomra megnyugodott. Este szopizott, aludt, éjjel egy hosszabb szopi után 4-től reggel 10-ig nem sem mozdult. Azóta is csak egyszer hallatta a hangját, amikor pelenkáztam, egyébként pedig alszik, ritkán, de nagyon ügyesen eszik piciket, nézelődik. Nagycsalád lettünk, amiből nekem egyelőre a lányok hiánya ás Áron végtelen nyugalma jut. Szeretem...
Mikolt is felnőtt... A tekintete egészen más. Már egy pár héttel Áron érkezése előtt elkezdett erre készülni, és azóta is napról napra nagyobb. Még mindig kicsinek hívjuk, és ezen nem is szeretnék változtatni. Olyan pici még. És annyi mindent ért.
Reggel Áron nyekergett a nagyágyban, Hanna szaladt és talált egy cumit, amivel tegnap próbálkoztam. A szájába akarta adni, de Áron nem fogadta el. Aztán hosszú csend. A kisszobában öltöztettem Mikoltot, kérdem tőle, mi történik:
Hát így vagyunk. Áron pedig lassan nyílik, egyre többször látjuk már a szemeit is. Rengeteget szopizik, egy evésnél háromszor repetázik, közben nézelődik. A lányok 10 perc alatt rendezték le ezt a műveletet, ami azért volt könnyebb ennél a fél-háromnegyed órás elfoglaltságnál, mert Hanna észre sem vette, hogy időt töltök a szoptatással.
Kicsit a számokról...
Olyan szép pillanatok voltak a mai napban.
Amikor Hanna előhozta a saját maga által becsomagolt játékait, és mindenkinek adott egyet egyet, mielőtt a sajátjait megnézte volna...
Pár napja, szám szerint ha jól emlékszem három, észrevette a kezét, azóta ha a látóterébe kerül, figyelmesen nézegeti. Nő a szempillája, ha így folytatja, akkor a lányok nyomdokaiba lépve seprűi lesznek, fekete és sűrű. Ma délután pedig leesett a köldökcsonkja is, ezzel újabb lépést téve a csecsemőkor felé.
Amikor Mikolt született, és hazahoztuk, Hanna két hétig csupa mosoly, megértés, elfogadás volt. Mondtuk is egymásnak Danival, hogy lesz ennek még bőjtje. Lett is. Három hetes lett a kicsi, mire leesett Hnnának is, hogy nem lesz egyhamar vége a légy kicsit türelemmel időszaknak. Hisztik, földhözcsapódások, kezelhetetlen kirohanások váltogatták egymást egy darabig, aztán lecsillapodott a forgószél, szép lassan visszaállt, vagy inkább újrafogalmazódott a család. 
Egyre hosszabb, de a karcsú vagy hogyanmondjuk fiúsabban... formát tartja. Tegnap este megpróbáltuk megmérni, de csak egy szobai, nemtúlpontos mérlegünk van erre az esetre, amire papával, majd nélkül méricskélve végül nagyjából 3500, 3600 grammban egyeztünk meg. Ez mondjuk fél kiló plusz, de tulajdonképpen teljesen mindegy is, hiszen Áronunk eszik, amikor jónak látja, amennyit szeretne, és közben többször fejek is, mert kell. Így nem aggódom, tej van bőven, a picikénk pedig jóllakik, látjuk a sok mosolygásból, a pelusok tartalmából, és a nyugodtságából egyaránt.
2008. július 28-án délután a Nagymaminál voltunk. Hanna az udvaron szaladgált, én pedig a teraszon ültem, teljesen magamba fordulva, az sem zavart már, hogy a lemenő nap épp a szemembe sütött. Kis fájásokat éreztem, de nem nagyon törődtem velük, mert eddig is voltak, jöttek-mentek. Estére, hogy még legyen valami program, felmentünk a dédiékhez is, ide már Dani is velünk tartott. Kértem, nézze az órát, mert mintha kezdenének egyenletesebbé válni a fájások. És valóban, húsz percenként jöttek, nem túl erősen, de rendeződve.
Itthon a szokásos esti menetben Hanna mellé kucorodtam még, elaludtunk, és éjjel többször is az órára néztem, bízva benne, hogy megjegyzem, ha sűrűsödnének. Nem emlékszem pontosan, de 10-15 percenként mintha lettek volna… Aludni viszont tudtam tőlük, úgy mint eddig is, felszínesen, és mivel az első szülésnél az első fájás is nagyon éles volt, vártam. Fél hatkor ébredtem, mintha ez már olyasmi volna, pisiltem, és összekészítettem Hannának ruhát, magunknak a kórházba vivendő maradék apróságokat, aztán fél hét felé felkeltettem Danit is, aki hirtelen magához tért, és nem is akart visszaaludni. Bezzeg nekem ment volna. Hanna velünk aludt most is, ő békésen szuszogott.
Kilencre volt megbeszélve, hogy Pali Hannáért jön, addig a Mamát riasztottuk, hogy vegyen péksüteményt, mert semmi ennivalónk nem volt. Nyolc körül futott be, nekem akkor már 7-8 perces fájásaim voltak, de még mindig viselhetőek. Dani sürgetett, mert azt beszéltük meg, hogy 10 perceseknél már indulunk, de nekem nem volt mehetnékem. Meg akartam várni, míg Hanna felébred, hogy elmondjam neki, mi készül, le szerettem volna zuhanyozni is mielőtt elindulunk, így aztán mindenki idegein táncolva maradtunk. Kértem, bízzanak bennem, elindulok, ha itt az idő.
Hanna elment Palival, nekem lassan 5 percenként jöttek a fájások, már csendben kellett maradnom ilyenkor. Zuhanyoztam, közben újabb fájás jött, Dani nézte, amint a pocakomban Te, mégy lefelé… Megijedt, könyörgött, induljunk most, majd zuhanyozok ott… Felöltöztem, a Mama lekísért, és elindultunk. A városban dugó, a kórház környékén lezárva egy nagy rész, bombát találtak, és míg nem hatástalanítják, tilos a ki és bejárás a bomba egy kilométeres körzetében. Egy óra alatt értünk háztól házig, a kórházhoz kanyarodva rendőr állított meg, elsőre nem értette miért akarunk behajtani, nem engedett. Másodjára megértette: Szül a feleségem… Na akkor siessenek… 11:10-re értünk be a szülészetre.
Erzsike épp a szülőszobán volt, utólag kiderült, aznap előttünk már 13 szülés volt. Megvizsgált, 5cm méhszáj, elsimulva, nagyon jó jel. Azt mondta, ez más, mint az előző volt… Kérdeztem, van-e szabad szülőszoba, mondta, hogy nincs, de lesz. Megkérdeztem, szülhetek-e kádban, mire azt válaszolta, hogy akkor az alternatívba tesz bennünket.
Siklós is megvizsgált, kérdezte, gyorsan, vagy lassan szeretnék-e szülni, azt válaszoltam, hogy a maga tempójában jó lesz nekem, és remélem nem akar adni semmi. Kicsit felháborodott, és azt válaszolta, esze ágában sincs oxitocint bekötni. Nem csalódtam benne.
Már az alternatív szobában csinálták meg a ctg-t, minden rendben volt rajta, a fájások továbbra is elviselhetőek maradtak. Labdán ültem, szülőszéken, Dani tartott, de alapvetően vidámak voltunk, és beszélgettünk a fájások között. Egy óra múlva a doki újra megvizsgált, és megbeszéltük, hogy burkot repeszt, mert úgy kb. két órán belül megszülethetsz. Beleegyeztem, a méhszáj már 6 cm-s volt ekkor. Pisiltem, és a folyóson szembe jött, viccelődött, hogy kettőre legyen meg ez a baba, mert elzárják a vizet, áramot, gázt a bomba miatt. Viszont viccelődtem, hogy én nem szoktam gyorsan szülni. Azt felelte, hogy ez most egészen mááás. Ekkor dél volt. Dani reggel óta fél óránként adogatott felváltva kétféle lazító-, szülés segítő homeopátiát.
Vizet engedtek a kádba, és belemehettem. Nagyon jól esett, Dani a fájásokkor zuhanyozta a derekamat, hátamat, Erzsike is bejött néha, kérdezte, milyen dagonyászni és meghallgatta a szívhangot. Ekkor Siklós is bejött, kérdezte, hogy erősödnek-e a fájások. Mikor mondtam, hogy igen, akkor nevetve mondta, hogy “akkor csak ügyesen, mert nem szeretne varrni” Én meg megerősítettem, hogy azt én sem szeretném. Kérte, ha nyomási ingerem van, szóljak, majd kiment. Lett nemsokára. 13:45-kor Dani odaadta szokásos homeopátiát és mondta, hogy még kettőt ad, aztán megszületsz. Dani körül szólt a szülésznőtanulónak, aki mosolygott, és biztatott, az nagyon jó jel. Erzsike megvizsgált, 7cm-s méhszáj volt már, kérte, még várjak a nyomással. Nem nagyon tudtam.
Innentől az események felgyorsultak, a következő fájás iszonyú erővel, és nyomási ingerrel jött, nyolc percig tartott, és legalább három érte egymást. Addig nem volt igazán hangom, de ekkorra már nem bírtam tartani magamban. Négykézláb, támaszkodva, megszólalni sem tudtam, utólag sem Dani, sem én nem értettük, miért nem jött be senki a hangomra… pedig hallani lehetett szerintem. J Ekkor Dani még azt hitte viccelődésre van idő két fájás között és odasúgta, hogy ha nagyon elküldöm is őt melegebb éghajlatra, akkor is lesz még kisbabánk. Akkor látta, hogy komolyra fordult a helyzet, amikor egy mélyről jövő tekintet nézett rá és szóra sem méltatta…
Végül éreztem, ahogy jössz lefelé, lenyúltam ellenőrizni, hogy tényleg jól érzem-e, és a buksid már majdnem kint is volt. Mire Erzsike, meg Siklós, plusz Nóri a nővérke megérkeztek, a buksid teteje már kint volt. Fájás közben értek be, Erzsike kért, forduljak a hátamra… Nem volt egyszerű, ketten segítettek benne. Mikor végre le tudtam ülni, Erzsike megfogta a kis fejedet, kért, ne nyomjak, csak szuszogjak, mert nagyon gyorsan jössz kifelé. Ezt is tettem, bízva benne, hogy nem repedek. Elmúlt egy fájás, a következőnél kicsusszant a buksid, buborékokat csináltál a víz alatt, mi pedig Danival simogattuk a kis fejecskédet. A következő fájásnál Erzsike segített a válladnak, aztán már kint is voltál. Rám tettek azonnal, nagyon nagyon örültem neked. Édes voltál, teljesen lila, újszülött illatú, és felkiabáltál, aztán picit sírtál, de nem sokáig. Dani elvágta a köldökzsinórt, aztán elvettek, én pedig a lepényt kellett még megszüljem.
Miközben téged Danival méricskéltek odakinn (na jó, csak méricskéltek volna, ha jó lett volna a mérleg), Siklóssal megszültem a lepényt is, aztán megvizsgált, leporolta a kezét, és azt mondta: Végeztünk. Nagyon örültem, hogy ezúttal sem kellett varrni. Most annyira nem sérült semmim, hogy amikor a takarító néni, asszisztens hozta a tolószéket, belehuppantam, ő meg nevetett rajtam, hogy ez tényleg nem fáj nekem, ha így ugrálok a popsimon…
Mari Nagymama jött be elsőnek, Hanna már a Mamával volt. Mari hozta a fényképezőgépbe a kártyát, amit otthon felejtettünk, így sajnos arról, ahogy a kádban vagyunk nincs kép, de az első képek alig 50 percesen készültek Rólad.
Erzsike, és Siklós is azt mondták… megérdemeltünk egy ilyen gyors, könnyű szülést az előző után. Én azon sem változtatnék utólag sem, de nagyon jó, hogy van ilyenünk is.
