Kis Mikolt felfogta

Amikor Mikolt született, és hazahoztuk, Hanna két hétig csupa mosoly, megértés, elfogadás volt. Mondtuk is egymásnak Danival, hogy lesz ennek még bőjtje. Lett is. Három hetes lett a kicsi, mire leesett Hnnának is, hogy nem lesz egyhamar vége a légy kicsit türelemmel időszaknak. Hisztik, földhözcsapódások, kezelhetetlen kirohanások váltogatták egymást egy darabig, aztán lecsillapodott a forgószél, szép lassan visszaállt, vagy inkább újrafogalmazódott a család.
Mikolt már a szülést megelőzően is vette, hogy valami változik. Sokat kívánkozott kézbe, ölbe, rengeteget nyűgösködött az utolsó időkben, és nagyon sok türelem, és még annyiszor több szeretet kellett hozzá, hogy némi segítséget nyújthassak neki, ő pedig megnyugodhasson.
Amikor kórházba vonultam, Mikolt engedett, de az első és utolsó látogatás odabenn katasztrofálisra sikeredett. Amíg együtt voltunk, mosolygott, de amikor el kellett válnunk, kiborult. Amikor hazaértünk, láttam, hogy megnőtt, érzelmileg, fizikailag, dolgozik, feldolgoz, és valami nem stimmel. Nem kapcsolta és még most sem kapcsolja össze mindezt Áronnal, sosem bántotta, sohasem túrta ki mellőlem, nem akar az ölemben lenni, ha szopizik a legkisebb, mindez még meghatóbbá teszi számomra amit látok. Kis öreg, aki gondterhelten jár fel alá, és elemzi az eseményeket.Reggeltől estig nyűglődik, kiabál, mérgelődik. Persze itt a dackorszak eleje, és három fogat növeszt épp, sőt hasmenés is volt közben, de az új testvér mégis itt van velünk, nem lehet nem észrevenni mekkora változás ez mindenkinek.Mikolt a legnagyobb "vesztes", a legkisebb státusza elveszett, kapcsolódni még nem tud, és nem is olyan kisanyuka típus ő, mint Hanna. Vannak azért nagyon kedves közeledési törekvései Áron felé, imádom, ahogy a földre csüccsen, megütögeti maga mellett a helyet, jelezvén, ide tegyem Áront, mert fogni szeretné. Ma délben pedig, amikor Áron a fotelben ejtőzött, tüzetesen megvizsgálta, minden apró kis lukba benyúlt, ami épp nem volt betakarva rajta. Orr, fülecske. Az egyik kezet nem találta, kitakarta, megkereste. A szemével is egyre óvatosabb, de azért résen kell lennünk. Hagyom, amennyire tehetem, a kis dömper pedig örül neki.Egy szó, mint száz, kis Mikolt megértette, hogy a kis kék csomag a miénk, az övé is, itt marad, és nem könnyű neki. Szeretgetjük, engedjük, figyelünk rá, és ez sokszor még így sem elég... Csak várom, hogy könnyebb legyen neki, hogy újra annyit mosolyogjon, mint azelőtt, hogy a kis koboldunk végre hazaérjen...