A hogyvagyokról címszavakban

Nagyon szerettem volna hazajönni.
Jó itthon, de így utólag odabenn a "börtönben" sem volt rossz.
Ha bejöhettek volna, lehet, hogy szombatig maradtunk volna.
Mert csak egy gyerekre kellett, hogy jusson.
Arra az egyre, aki innentől az utolsó a sorban. Tetszik vagy sem. Mondanom sem kell, nem...
Mert ő a legtürelmesebb, mert ő alszik a legtöbbet, mert ő a legcsendesebb.
Megrémültem...
A feladattól, mi lesz, ha egyedül maradok a hárommal.
Azt hittem, kettő után már olyan sokkal könnyebb alkalmazkodni a harmadikhoz.
...
Egy üres cső vagyok, amin átfolyik az energia. Valahonnan kapom és azonnal tovább is adom.
És ez így lesz, míg meg nem ismerem, meg nem szokom a nagycsaládos létet.
Érzelmileg hullámzom, hol elönt valami hihetetlen béke, erő, szeretet, hol sírhatnékom van, és pánikolok.
Tegnap este a cumikérdésen.
A lányok cumiznak.
Hannánál kínlódtam, Mikoltnál nem. Most megint kínlódom. Olyan szépen szopizik...
Különben pedig nem mindegy?
Három napos lesz... Az sok, vagy kevés? Csináljam a dolgom, vagy csak lebegjek még egy ideig?
Szeretnék mind a hárommal ugyanannyit, ugyanúgy.
Megint Feldmár jutott az eszembe.
Új gyerek érkezésével az addig működő már nem működik. Újra kell installálni. Mindannyiunknak.
Nekem először, hogy aztán segítsek a kicsiknek is, hogy el tudják fogadni, meg tudják szeretni az újat.
A helyzetet, a testvérüket, az új mamájukat.
A pocak lassan nő, a baba hamar és mellbevágóan váratlanul lesz a család része.
...
És mégis olyan gyönyörűséges, olyan kerek és olyan hihetetlenül a miénk, semmiért el nem cserélném...
Köszönöm............................................ nem könnyű most, de ettől lesz több.