Bennmaradós...

Lassan kezdem magam farkast kiáltó kisjuhásznak gondolni.
Áron ezúttal is a bennmaradást választotta, megértem, hogy neki még odabenn a legeslegjobb. És megértem, hogy készül, próbálgat, aztán esetleg meggondolja magát. Biztosan nem haszontalan a készülődése, legfeljebb már "csak" a kibújás marad a legvégére... Legalábbis ebben reménykedem. :)
Nagyon nehéz éjszakám volt, miután leálltak a fájások annyira gyengének éreztem magam, a kezemet sem tudtam ökölbe szorítani. Iszonyúan fájt a fejem, és nem bírtam megmozdulni sem. 4 körül már olyan vízióim voltak, hogy valahol lélegeztető géppel tartanak életben, megcsászároztak és nem tudok szoptatni.
Reggelre pedig betegnek éreztem magam. Örülök, hogy nem szültem most, nem tudtam volna. Hogy ez mi lehet? Vagy az oltás 9. napjára sikerült annyira megdolgozni az immunrendszeremet, hogy ez a kis feszítés már nem fért bele, vagy tényleg összeszedtem a gyerekektől amit lehetett, vagy Dani jelenlétével lekerült egy csomó fizikai teher rólam, amit úgy reagál le a szervezetem, hogy akkor most következik a kipurcanás. Mint amikor a nyaralás alatt kap szívinfarktust az ember.
Igazából mindegy is mi van a háttérben, a tények: ma még nem keltem fel... eddig. Egészen gyenge vagyok, fáj mindenem, és nem is látom, hogy javulna a helyzet. Aggódom, hogy a maradék pár napban sikerül-e megerősödni annyira, amennyire szükséges, és hogy ezt hogyan kellene jól csinálnom. A legtöbb, amit tehetek, hogy pihenek...
Jó főpróba ez mindannyiunknak, Mikolt elég nehezen viseli. Egész nap engem emleget, csak az ölemben jó, ha meglátja, hogy Hanna közelít hozzám, kiabál, és kitúrja az ölemből. Kicsit még, és nagyon ragaszkodik. Nagyon fáj a szívem miatta... Hanna pedig igazi nagylány módon fogja a történéseket, kaptam ma mesét, simogatást. Vele ezúttal könnyebb lesz. Dani pedig nagyszerűen helytáll kettőnk helyett is.
Köszönöm, hogy gondoltok ránk...