Azt hiszem december 8-ánál kellene kezdenem. Amikor először éreztem, elindul. Ismerős érzések, amikkel barátkoztam egy ideje, mert bármilyen szép élmény is volt mindkét kicsi lány születése, egyben nagyon közeli is az élmény, a fájdalomé, a beláthatatlan időjé, amíg tényleg a kezemben foghattam őket. A három óra intenzív tízperces fájdogálás után abbamaradt a készülődés. Nem értettem, mitől, de elfogadtam, hogy minden szülés más, nem hasonlíthatom össze egyiket a másikkal. 10-én az orvos egy ujjnyira nyitott és felpuhulóban lévő méhszájat tapintott. A ctgn ennek semmi jele nem volt, de ezen nem lepődtem meg egyáltalán. Azzal jöttünk el, hogy ez lehet pár nap, de egy hét is akár. Bíztam benne, hogy a 17-ére megbeszélt újabb randevút Áron beelőzi.Szombaton délben nem voltam túl jól. Újra elindult valami, estére kifejezetten csendbenmaradós fájásokkal feküdtem le. 12-e volt, 12 hó. Tetszett volna... Aztán éjjel újra abbamaradtak a fájások, de ezúttal nagyon rosszul lettem fizikailag, gyengének, betegnek éreztem magam. Eltűnt az erőm és a bizodalmam magamban, hogy képes vagyok a világre segíteni Áront. A lányok állandó betegeskedése nem segített, hogy elhiggyem, nem leszek beteg...Vasárnap pihenőnap, 13-a, az első hó. Sok baba született akkor, nyilván ez is nyomás volt, de elengedtem, délutánra elmúlt a fájdalom a fejemből, az izületeimből, és kezdtem elhinni, hogy lesz erőm...Hétfőn a szokásos napunkat éltük, annyi könnyítéssel, hogy Dani velünk volt délig. Estére már minden a régi, megszokott menetében zajlott, így nyugodtan néztünk mindannyian a következő napok elébe, úgy volt, hogy Dani szerdától már szabadságra jön. Kedden reggel, amíg a lányokat öltöztettem, volt egy fájásszerű élményem, de mert már volt ilyen máskor is, nem is fogtam fel igazán. Reggeliztünk, Mari érkezett, hogy ne kelljen még emelgetnem, cipelnem, és hogy legyen velünk valaki, hátha. Még elmentünk csiribirire is, igaz, hogy csak a faluba, de még én vezettem, sőt mivel Mikolt egész délelőtt nagyon nyafogós hangulatában volt, őt is emeltem, szeretgettem, ringattam. A foglalkozás egy órája alatt három fájást számoltam, de az időt nem néztem. Kérdezték a régen látott ismerős anyukák, mikor szülök, viccelődtem, hogy ma, vagy holnap, vagy holnapután...Hazafelé már kezdett egyértelművé válni, hogy a fájások rendeződnek, nem múlnak, erősödnek is, otthon, míg Mari az ebédet készítette lefeküdtem. Jólesett. Próbáltam figyelni az órát, de nem tudtam megjegyezni, mennyi idő telik el. Volt 10 perces, volt öt perces is, ami kifejezetten más volt, mint eddig, hogy mindegyik nyomási ingerrel is járt, és ha álltam, sokkal intenzívebb volt.Szerettem volna Danit elérni, de nem vette fel a telefonját, mert le volt némítva. Mire végre észrevette, hogy keresem, már eltelt másfél két óra, kértem, ha teheti, vegye rövidebbre a mai napját, és induljon el haza. Nem voltam egészen biztos a dolgomban, mert idővel voltak kevésbé erős, és kevésbé sűrű időszakok is. De mert harmadik babánál nem lehet tudni, mi hogyan történik, mégis úgy döntöttünk, egy megbeszélés és elindul. Fél kettőkor állt fel a Váci úton, én pedig letettem a lányokat aludni. Fél háromkor ért haza, én pedig, miután Hanna végre elaludt, összeszedtem a maradék holmimat az emeleten és kicsit szkeptikusan, de elkezdtem felkészíteni magamat a kórházbamenetelre. Anyukám is megérkezett kicsivel három előtt, én közben lezuhanyoztam, hajat mostam, fájdogáltam, de sem nem sűrűbben, sem nem erősebben, mint addig. Fél négykor megjelet Hanna, így tőle még elköszöntünk, Mimi aludt. Ha Hanna tovább alszik, talán még maradok...A pékségnél megálltunk kiflit venni, aztán négykor Dani még beszélt munkaügyben egy fél órát, közben araszoltunk a Lágymányosi hídon a dugóban, én hat-nyolc perces fájásokat mértem, intenzívebbeket, mint addig, még telefonáltam párat, és már nagyon szerettem volna nyugiban egy zugban fészket építeni és befelé figyelni.A kórház előtt álltunk meg, mert Dani nem emlékezett rá, hogy azt kértem tőle, menjünk be a parkolóba, így még sétáltunk is egy "jót", közben pedig újabb fájások jöttek. A szülészet ajtaján felirat, Se ki, se be zárlat, influenza stb... Megriadtam... A szülészeten félhomály, teljes csend, már sötét volt kint, olyan érzésem volt, mintha éjszaka volna. Kedves szülésznő, nevetgélt Danival azon, hogy szülni jöttünk... Na ne mondja. Megvizsgált: 8cm, papírvékony méhszáj. Akkor most gyorsan kiveszem a kezemet, nehogy kiugorjon ez a gyerek... és hívom Erzsikét... Maga mindig ilyen mosolygós? Kérdezte... Azt hiszem, mintha mondták volna máskor is...Ctgre tettek, közben szóltam, vízben szülnék ha lehetne, bármit lehet. Vizet engedtek, míg a gép ketyegett. 16:40 volt. A fájásmérő alapján 4 percenként nem túl erős fájások jöttek sorban. Megkaptam a sreptoinjekciót is, kanül nélkül, hogy ne pazaroljunk, hamar meglesz ez a baba... 17 óra után nem sokkal megérkezett Siklós, és Erzsike, újabb vizsgálat, majd burokrepesztés. Vaskos ez a burok, azért nem repedt meg magától. Egyiküknél sem...Végre kádba mehettem, Siklós egy bögrével bejött, beszélgettünk, a fájások mintha elmúltak volna. Valamikor fél hat és háromnegyed hat között Dani odaadta az első adag homos bogyóimat, hogy segítsünk Áronnak, ha még kell. Most először éreztem, ahogy fordul egy baba, igyekszik lefelé, mindezt olyan finoman, ahogyan csak kívánni lehet. Fájás jött, közben mosolyoghatnékom volt, meghatódtam, milyen ügyes ez a kisfiú, mennyire tudja, mi a dolga... Fantasztikus volt. Bejött Erzsike, kaptam egy újabb adag homeos bogyót, meg egy kérdést, kell-e már nyomni. Régóta kell. Na akkor ha fájás jön, nyomjak. Nem jött. A kis buksit viszont már éreztem, próbáltam felkészülni, hogy fog ez fájni, biztosan, mégiscsak egy bébi igyekszik kifelé, de egyelőre nem tűnt reálisnak, hogy rosszabb is lehet.Végül egy fájás, amiről hosszasan nem emlékeznék meg a még gyermekvállalás előtt állókra való tekintettel, de hangos volt, kint volt a kis buksi, a következőnél már csak szuszognom kellett, és megszületett Áron csillag. 18:03 volt. Pocakra tették, betakarták, semmihez sem fogható, csodálatos érzés ez... Abban a pillanatban képes lettem volna még egy babát megszülni... Vagyis engedni megszületni. Nekem nem is volt dolgom, Áron tudta jól, mi miért következik úgy és éppen akkor, amikor eljött az ideje. Hosszan készült, de épp így volt jó. Nekem is... Nem sírt fel, Erzsike kérésére kiabált egyet, hogy én megnyugodjak, kismacska hangja van, mint Hannának volt. Dani elvágta a köldökzsinórt, Siklóssal takarókba bugyolálták, és nem vitték el. A lepény megszületése után kis felületi simogatás, majd gratuláció papának, nekem, és a stáb visszament dolgozni a rendelőbe. Minket pedig másfél órán át nem zaklattak, Áron mezítelenül, takaróba bugyolálva szopizott egy picit, nézelődött. A műszakváltás végén vitték csak el, hosszt nem, csak súlyt mértek, 3290 gramm volt. Hosszú, vékony, akárcsak a többiek, és ismerős arcú, de határozottan kisfiús. A gyerekágyas osztályon el kellett válnunk Danitól, aki hazament a lányokhoz, Áront pedig elvitték, (hűűű de nem szeretem ezt a részt...) én pedig egyedül maradtam egy fél órára... Kisebb technikai nehézségekbe ütközött az ismerősök azonnali értesítése, épp a születés után kikapcsolták a telefonjainkat, majd Dani véletlenül magával vitte az enyémet is. Egy fél óra múlva elmentem Áronért, aki békésen aludt a melegedőben. A gyerekorvos megvizsgálta, a vetkőztetés alatt egyet morgott, de a hangomra megnyugodott. Este szopizott, aludt, éjjel egy hosszabb szopi után 4-től reggel 10-ig nem sem mozdult. Azóta is csak egyszer hallatta a hangját, amikor pelenkáztam, egyébként pedig alszik, ritkán, de nagyon ügyesen eszik piciket, nézelődik. Nagycsalád lettünk, amiből nekem egyelőre a lányok hiánya ás Áron végtelen nyugalma jut. Szeretem...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar