És eljött az ötödik nap

A mikor kinek mi a dolga zűrzavar mintha kicsit csökkenne minden nappal. Három gyerekkel egyelőre két felnőttnek kell lennie ahhoz, hogy elkerüljük a nagyobb súrlódásokat, bármelyikük teljes kiborulását, vagy hogy a környezet viszonylagos állandóságát biztosítani tudjuk. Azaz kevesen vagyunk ha csak mi vagyunk... Így aztán sokszor jön valaki, aki segít, és remélem idővel öttagúként is fogunk tudni normálisan (egyéb teendőket is ellátva, mint eddig, pl. ennivaló készítése, minimális rend megteremtése) funkcionálni.
Tegnap végre felkerült egy kis polc a kiságy végére, hogy valami pakolóhelyem legyen, amire az éjszakai műszak kellékei kerülhetnek. (nem mintha Áron egy másodpercet is töltött volna eddig a fentemlítettben, de az a vízióm, hogy nappal az ő, és a többiek nyugalma érdekében, míg ki nem találom, hogy az alsó szinten hol legyen a helye, ide teszem, és még a légzésfigyelőt is beüzemelem... na ezért van kiságy a nagyágy mellett) Még egy hősugárzót is sikerült beszereznünk, ami elengedhetetlen feltétele volt a fürdetésnek, ugyanis Áron még nem fürdött idehaza, mert megfagyott volna.
Ezek mellett a minimál projektek mellett már csak apró öröm, hogy lehetett havat lapátolni, míg Áron Dani kezében nézelődött odabentről, Mikolt pedig velem és Palival kint nyekergett (üvöltött, ahogy tudott... minden évszakváltás ilyen heves érzelmeket vált ki belőle), Hanna pedig nyúzott, adjam oda neki a lapátot...
Már egyszer megéltük, hogy változtunk egy hatalmasat, most mégis van, hogy tehetetlennek érzem magam, és nem tudok jól reagálni a nagyobbakra.
Hanna tegnap reggel folyós hasmenést produkált, fájt a pocakja is, ami miatt diétára fogtuk, bár étvágya nem nagyon volt. Nagyon hamar elfáradt így, és az amúgy is nehezen kezelhető hisztijeiből az átlagnál is többet produkált, pedig ezeket már lecsengettük rég... Ismerős, de nehéz. Neki a leginkább...
Nála az a jellemző, hogy egyáltalán nem hallja ha mondok valamit, nem reagál, nem válaszol. Bárki jön, azonnal meséltet, nem tűri, hogy két szót váltsunk. Kiborul minden apróságon, és mert természetesen kimondott oka sincs, segíteni is nehéz neki. Ha megpróbálom, nem hagy. Szeretgetni ilyenkor őt nem lehet... Úgyhogy próbálok neki én is mesélni, amennyit csak lehet, és elfogadni, hogy míg én csendesen beszélek hozzá, ő kiabál.
Este jó. Az estéket amúgy is szeretem, ha van időm, igyekszem mindegyikükkel egy kis saját időt lopni. Ha érzi, hogy csak az övé vagyok, egészen megváltozik... hát persze.... Ha éjjel jön, megölelhetem, ha elalszik, fogom a kezét, hozzámbújik, kisbaba. Ilyenkor megnyugszik, és ez olyan jó. Nagyon szeretnék hamar túllendülni ezen a szakaszon, nem lehet könnyű neki másodjára is trónfosztottnak lenni. És hagyom, hogy nappal is cumizzon...
Mikolt is felnőtt... A tekintete egészen más. Már egy pár héttel Áron érkezése előtt elkezdett erre készülni, és azóta is napról napra nagyobb. Még mindig kicsinek hívjuk, és ezen nem is szeretnék változtatni. Olyan pici még. És annyi mindent ért.
Ő sokkal jobban ki tudja fejezni, ha valami bántja, egyértelmű, és a megoldás is egyértelmű nála. Ha nem azt kapja, amit akar, megsértődik, így őt inkább engedni kell, ha azt szeretném, jól legyen. Nem egyszerű, mert pl. le akarja venni Áronról a kissapkát, majd visszaadni. :) És ezt még finoman nem tudja. Vagy azt akarja, hogy Áron szopizzon, és addig nyomja a kis buksit, amíg az nem engedelmeskedik.
Egyébként pedig folyamatosan sírdogál, cumizik, nem találja a helyét. És mert nem beszél, vele kevesebbet kommunikálunk. Vagy máshogy, mégis érzem a középsőségét.
Ma reggel be tudtam menni hozzá, amikor ébredt. Csak ketten voltunk, mert Hanna már lent reggelizett. Olyan jó volt látni, hogy örül a reggelnek, annak, hogy kettesben vagyunk. :) megölelgettem, bújt, ahogy szokott, és egy kicsit talán visszatért a régi egységünk. Igyekszem ebből minél többet, látom, mennyire kell ez mindkettőnknek.
Hogy hogyan fogadják a legkisebbet?
Hanna tegnap fürdetésnél a sarkunkban segédkezett. Mindennek részese szeretett volna lenn, nézte, ahogy készül a víz a kiskádban, ahogy vetkőztetjük a cseppet:
- Áron nagyon szép kisfiú.
Tényleg kis formás. És kisfiús. Dani tegnap látta először igazán kicsomagolva, meg is lepődött, milyen hosszú mindene.
Reggel Áron nyekergett a nagyágyban, Hanna szaladt és talált egy cumit, amivel tegnap próbálkoztam. A szájába akarta adni, de Áron nem fogadta el. Aztán hosszú csend. A kisszobában öltöztettem Mikoltot, kérdem tőle, mi történik:
- Nem kérte a cumit, de megfogta a kezemet.
Amikor átmentem hozzájuk, Hanna gubbasztott Áron mellett, fogta a kezét, és nézegette.
Mikoltnál még nem derült ki igazán, hogy mit gondol. Inkább csak furcsállja Áron apróságát, nézegeti a kezecskét, a kis lábat, és felhúzott orral szuszog hozzá, amit akkor tesz, ha valami fáj. Hanna is rácsodálkozott, hogy Áron kezében csont van:- Mama, nézd, csont... Nem érti, miért nem eszik rendesen, mit csinál amikor szopizik. De reggel az öltöztetésnél nagyon lelkesen vitte Daninak a kisbodyt. Amikor Áron sír, Mimi kommentál: -Síí. Amikor alszik: -Szzzi.
Hát így vagyunk. Áron pedig lassan nyílik, egyre többször látjuk már a szemeit is. Rengeteget szopizik, egy evésnél háromszor repetázik, közben nézelődik. A lányok 10 perc alatt rendezték le ezt a műveletet, ami azért volt könnyebb ennél a fél-háromnegyed órás elfoglaltságnál, mert Hanna észre sem vette, hogy időt töltök a szoptatással.
Annyi biztos, hogy Mikolt a legjobb alvó és a legjobban elalvó gyerekünk, Áront kézben kell még tartani egy darabig, mielőtt letehetném. Tegnap este 10 és éjfél között viszont semmi sem volt jó, nyekergett, tekergett, bármit is próbáltam. A cumit nem kérte, a cicitől bosszús lett a végére. Aztán feladtam. Kijöttem, ő pedig csendben elaludt. (???)
A cumiparám elmúlóban, látom, hogy neki mikor mi kell, ma nappal az egyik kiadós evés után még komfortszopizni szeretett volna, de olyan sok a tejem, hogy folyton nyelnie kellett, így kiköpte a cicit, viszont örömmel csócsálta a cumiját. És ha neki jó, akkor nincs kérdés...
Összességében nagyon jó, és nagyon más, és nagyon nehéz, és nagyon szép nagycsaládosnak lenni, ilyen sok aprósággal... Szokom, figyelem, mikor vannak olyan pontjai a napunknak, amit egyedül nem tudok majd kivitelezni, de egyelőre jó, hogy mindig van segítség. Amire nagy szükségem van most, az türelem, kreativitás, humor, némi pihenés, és ha lehetne, néha osztódnék egy kicsit.