Nem bírtam kivárni

A hét közepére olyan elemi erővel tört rám a bizonytalanság elviselhetetlen érzése, hogy szerda este könyörgtem Daninak, most azonnal keressünk egy helyet, ahol megnézik, és megmondják Csöpp nemét.

Telefonálgattunk, volt is egy intézmény, ahol este fél 10ig bent voltak, de épp aznap már mindenki elment negyed nyolckor... így maradt a bizonytalanság, de picit megnyugodtam, pláne, hogy Dani megígérte, másnap kér egy időpontot.

Csütörtökön azzal jött haza, hogy szombat reggel mehetünk, vázolta, hogy mennyibe kerül, és hogy furán néztek, amikor mondta, hogy nem kell orvos, mert az van nekünk... akkor minek akarunk hozzájuk menni, orvos pedig kell, hogy lássa a leletet, mert ez egy rendes vizsgálat, nem mozi... igazuk van persze, mások a szempontjaink.

Letettem, legalábbis azt hittem, egészen tegnap estig. Dani korábban ért haza, nekem pedig egészen elfogyott a maradék türelmem, és úgy döntöttem, menjünk el a helyi rendelőbe, ahol csak 2d-s uh van, de az orvost nagyon kedveljük, ez olcsóbb is, és igazából tényleg nem mozizni szeretnék, csak megnyugodni végre, hogy tudjam, kire gondolok... A türelmet még mindig nem sajátítottam el, ez tény, de ez van.

Dani felhívta a rendelőt, az orvos épp hazamenni készült, de végül várt még 5 percet, ennyi kellett ugyanis, hogy megérkezzünk. Mosolygott a kínlódásomon, de nagyon készséges volt, mindent megnézett, amit az ő eszközeivel lehetett, méretét tekintve pontos a számításom még mindig, és addig nézte, amíg meg nem mondta...

És most nagyon csúnya dolgot teszek, nem mondom meg, mit mondott... Mert azt mondta, hogy biztosra a 28. héten tudja csak megmondani. És hiába tudom, hogy amit láttunk, az több, mint valószínű, mégsem merem leírni.

De... hamár én ilyen zsivány vagyok, megpróbálok készíteni egy kis játékot, szavazósdit oldalra a számlálója alá, és kíváncsian várom, ti mit gondoltok, kisfiú, vagy kislány Csöpp. 21-én megyünk a saját orvosomhoz, ami már csak kilenc nap, ha ő is megerősíti, amit dr. Veelan mondott, akkor megosztom.

Elmaradt bejegyzések listája

Itt van mindjárt Mikolt.. Akire igaencsak rájár a rúd ebben az évben. Volt egy fülgyulladása, és most köhög... és nem mellesleg két és fél éves is volt, illene róla megemlékeznem.
Aztán Áronról is, aki pedig tegnap volt 14 hónapos, és még a 13 befejezésével sem végeztem.
Van még két kirándulás, aminek elmaradt a krónikája, és nem írtam még Petiről sem külön.
A mit eszünk kérdésre sem sikerült még válaszolnom, no és az apróságokkal is adós vagyok, pedig minden napra jut belőlük bőven.
De mert egészen más foglalkoztat nagyon, így most ezek közül egy sem kerül kifejtésre, de meg kellett, hogy írjam ezt a listát, legalább, hogy utólag rápillantva tudjam, mi mindent szeretnék...

Kapcsolataink 1.

Aznap, amikor először jöttünk el Desa Parkcity tópartjára, egy könnyed vasárnapi kirándulás és feltöltődés reményében, délután már lakásokat néztünk.
Három esélyes gated community közül kellett pár nap alatt választanunk, Josephy és a barátnője az Adorára szavaztak, ahol végül valóban kikötöttünk. Részben azért is, mert itt lakik J. barátja, és úgy éreztük, nem mindegy, hogy ismerünk-e valakit a kapun belül az első perctől, vagy teljesen idegenként kell beilleszkednünk.
Martinnal azóta annyi kapcsolatunk volt, hogy a karácsonyi összejövetelükre meghívott minket, és bármikor összefutunk, váltunk néhány szót. Nagyobbak a gyerekeik, igazából nincs kellő közös felület, ráadásul sosem látjuk őket :)
Akkor Josephy említett egy családot, akik négy gyereket nevelnek, amerikaiak, és a mama otthon tanítja a két iskolás korút. Örültem, hogy még valaki ennyi gyerekkel vállalkozott ugyanarra, amire mi, és elraktároztam magamban egy vágyat, hogy egyszer megismerjük őket.
Nem sokkal a beköltözés után sétáltunk a játszótérre, és egy szőke nő, három kislánnyal jött szembe. Danival mindig megjegyezzük, ha valakinek sok, és a mieinkkel azonos korú gyerekei vannak, gondolom a sorsközösség erősen összeköt az idegenekkel is. :):)
Aztán pár napra rá, a közértben álltunk a pénztárnál, és ez a nő, a három kislány és még egy fiúcska, no meg a papa álltak a másik sorban. A mi hármunkból kettő épp pakolt valahol, a nő nem is értette, miért mosolygok rájuk, aztán amikor mind a három előkerült, azt hiszem megértette. Én akkor már biztos voltam benne, hogy Ők azok.
A következő impulzus egy apró mozzanat volt csak, én teregettem, ők pedig elsétáltak az ablakunk alatt, és a szemközti háztömbbe mentek haza. (Van belőle négy, mind más tájolású, egészen véletlen, hogy ilyen közel élünk egymáshoz)
Újabb néhány nap múlva jöttek velünk szembe, megálltunk egy pillanatra a tűző napon, beszéltünk pár mondatot, de a gyerekek nem bírták túl sokáig, így mindenki sietett tovább a dolgára.
Egyszer összefutottunk a medencénél, aztán Dani is találkozott velük, és utoljára egy haletetésből hazafelé tartva utolértek.
Hogy mindez miért fontos nekem, hogy ilyen részletességgel leírjam... mert hiába a közelség, hiába a hasonlóság, olyan nehéz megtalálni azt a helyet, időt, témát, amin át el lehet indulni egymás felé, pedig érzem, hogy ők olyan emberek, akikkel mi is, és a gyerekek is szívesen vagyunk.
Csendesebbek, sokkal fegyelmezettebbek a gyerekek, és talán kevésbé nyitottak a felnőttek, de valamiért mégis úgy hiszem, közünk volt, és lesz egymáshoz. A két kisebb nagyjából a két lány korabeli, ők is lányok, a nagyobbak pedig 9 és 7 évesek, a legidősebb fiú.
Minden nap gondoltam rá, hogy átmegyünk, viszünk valamit, és meghívjuk őket, de eddig még mindig elég bénának éreztem magam, hogy nekivágjak. Pedig szükségünk van a kapcsolatokra, mégha tudom, ők szeptemberben hazamennek, mi pedig maradunk. És mert ők csak egy évre jöttek, sokkal kevésbé nyitnak, vagyis a lépést nekem kell megtennem...

Óvoda, iskola, és a tegnapi éjszakám

Amikor nagyon későn fekszem, vagyis jól elfáradok, mindig elkeseredem... Főleg Hanna miatt mostanában, pedig Mikolt is szépen leképezi a lelkiállapotunkat, olyan, mint egy betörhetetlen kiscsikó, abban leli kedvét, ha mást bánt, és az sír mellette... eléggé elkeserít ezzel...
Azt gondolom ilyenkor, hogy mindent elvettem Hannától, ami jó és fontos volt neki, az ovit, a barátait, játszóteret, a nagy kertet, a nagyobb családot. És pillanatnyilag nem tudok helyette semmi sem adni magunkon kívül, mert még mindig nagyon képlékenyek a keretek, és még mindig (vagy egyre jobban) meg van kötve a kezem, a mozgásterünk...
Forgolódom ilyenkor sokáig, merengek, mi lehet a jó megoldás, hogyan könnyítsek, kell-e könnyítenem, vagy türelmesebbnek kell lennem, magammal, vele, a körülményekkel. Sokszor jutok arra, hogy nekem egy hónap nem idő, neki igen. Benne most alakul rengeteg minden, most alapozunk, és ennek az alapnak jónak, élhetőnek, pozitívnak kell lennie, mert erre tettem fel ezt a pár évet, amit csak velük töltök. Sem nekem, sem nekik nem jó, ha szenvedünk, ha értelmetlen várakozás, óhaj az összes hétköznap...
Nyilván a legnagyobb súllyal az ovikérdés nyom, és egészen tegnapig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nem jön el a pillanat, amikor fogom az összeset és hazamegyek velük, lesz, ami lesz.
Aztán tegnap éjjel Mikolt nagyon köhögött, a pelusa pedig félrecsúszott, így összepisilte az ágyát, amit le kellett húzni, ... közben sírt, ezzel felébresztette előbb Áront, akit szopival igyekeztem visszaaltatni, de hallottam, hogy Hanna is megébred, és pisilni akar. Szegény Dani pörgött a lányok körül, én drukkoltam, mást nem tudtam tenni, nehogy Áron végérvényesen felkeljen.
Mire mindent elintéztünk, észrevettem, hogy Áron pelusa is óriási, elfogyott a vize is, így felkeltem én is, áttettem a kiságyba Áront, kicseréltem a pelust, és nekiindultam, hogy töltsek az itatójába vizet. (milyen tipikus szett ez :):) De amint kiléptem az ajtón, Mimi állt előttem, hiányolta Danit. Dani már visszaaludt, nekem meg már úgyis mindegy volt, hol töltöm az éjszaka további részét, bementem vele a szobájukba, és odakucorodtam az ágya mellé, mert fogni szerette volna a kezem. Ő elaludt, én gondolkodtam.
Eddig két lehetőség volt a fejemben. Hagyni, vagy kivenni.
Most pedig hirtelen elkezdtek tolulni a gondolatok, és egytől egyig értelmesnek, jónak, és megoldhatónak tűntek, bármennyire is gondoltam közben, hogy félálomban ülök egy kemény parkettán, a hátam fáj, a lábam zsibbad...
Igyekszem a gondolatsort visszaidézni, hogy ne csak a végeredmény legyen megörökítve...
Hanna óvónénije jó. De amit csinálnia kell, az sok. Rengeteg. A négy évesek óvónénije nem jó, és igazából nem csinálnak sokkal kevesebbet ők sem, már elkezdték a mandarint, és az olvasást is, vagyis nem megoldás a(z amúgy saját) négy éves korcsoportba adni.
A három évesekkel Auntie Julie van, aki Mikolt óvónénije lesz majd (ha lesz, ha viszem), aki Geathán kívül az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy érzem, jó.
Mi lenne, ha Hanna nem is egy, hanem két korcsoportot ugrana, ebben a csoportban van olyan, aki csak egy évvel fiatalabb mint ő, hiszen 2008 januári gyerekek is vannak ott. Még nem tanulnak akadémikus marhaságokat, csak angolul beszélnek, nincs bahasa, és mandarin sem, hamarabb végeznek, vagyis fél egykor már az ebéden is túl vannak, Hannának nem gond, ha kisebbekkel van... és még azt is el tudtam képzelni, hogy hamarosan Mikolt is megy, így együtt lehetnének egy darabig. És ha készen áll, átmehet Geathához, nagynak.
A három nap így is elég lesz, a maradék két napból pedig egyszer áthívjuk a négygyerekes családot játszani, Sarah egy évvel idősebb Hannánál, de teljesen jól eljátszottak a múltkor is, mégha Sarah csendesebb is, mint Hanna. Vagy megkérem a mamájukat, hadd menjen át Hanna, amikor ő a nagyobbakat tanítja, játszhasson Sarahval, én pedig áthozom Rachelt, aki Mikolttal egyidős. Sütök egy süteményt, és holnap délután becsöngetünk hozzájuk.
Az utolsó fontos elintéznivalóm, pedig a bevásárlóközpontban az angol tanfolyam feltérképezése, kétszer egy héten lehetne akár oda is járni, ha elég játékos, akkor mindenképpen a hasznára válna.
Egy órát ücsörögtem a sötétben, és úgy éreztem, elengednek végre az izmait, megnyugodhatok végre egy kicsit, hátha mindez működni is fog.
Nem hittem, hogy egy nap alatt minden összeáll.
Reggel Dani vitte, korábbra hoztuk a fektetést, így többet aludt, mint eddig, és mert tegnap nem volt ovi úgy tűnt, ki is pihente magát. Mosolyogva ébredt, jókedvűen indult, és bár volt némi nehézség az elválásukban, ami főleg annak szólt, hogy nincs semmi, amivel hirtelen el lehetne kezdeni játszani, megvárták együtt, míg Auntie Geatha megérkezett, és csak akkor ment el Dani. Hanna úgy tűnt, örül Geathanak, és nem bánja nagyon, hogy Dani elment.
Délben én mentem érte, Julie nyitotta a kaput. Nem gondoltam volna, de végül elmondtam neki, hogy az a tervem, hogy Hannát átkérem hozzá. Ült mellettem, hallgatott, és azt mondta, az én döntésem, tényleg csak a nyelvvel foglalkoznak, és ha nem bánom, hogy nincs akadémikus oktatás, akkor részéről teljesen rendben van. Hát cseppet sem bánom...
Geatha is csatlakozott a beszélgetéshez, örültem neki, hogy végül ő is bevonódik, nem szerettem volna semmit a háta mögött megoldani. Ő azt mondta, hogy már a múlt héten írt egy levelet az igazgatónak, hogy szerinte túl nagy az elvárás Hanna felé, és kisebbek közé kellene járnia legalábbis átmenetileg, míg meg nem érti a nyelvet. Nagyon jó érzés volt, hogy bár nekik egészen más rendszer van a fejükben, egészen más elvek szerint dolgoznak, megértik elfogadják, és partnerek abban, amit én szeretnék.
Végül úgy váltunk el, hogy holnap még Geathahoz megy Hanna, de hétfőn Julienál kezd. Geatha megölelgette Hannát, láthatóan azért ő is megszerette. Hanna nem reagálta le igazán az információt, nem ellenkezett, de nem is volt semmi jele a megkönnyebbülésnek.
Érdekes adalék, hogy ma egy kisfiú belevágta a ceruzát több helyen, a pólóján ott a nyom, és egy helyen a bőrén is felkarcolta... Ha nem veszem észre, nem tudom mondja-e. Nagyon sajnálom, és nem tudom, hogy egyébként is bántják-e, Tiffany biztosan durva vele, és nem szeretem, hogy nem mondja, illetve, hogy az óvónők nem tesznek semmit...
Így már fogalmam sincs, hogy mi a valóság, hogy a nyelv hiánya zavarja, vagy bántják... Még adok egy lehetőséget annak, hogy újra bizalommal teli legyen, és ha nem változik a helyzet, akkor már könnyen el tudom majd engedni azt az ideámat, hogy Hanna ovis legyen.
Délután Peti elment megkérdezni az angol tanfolyamot, hatra kaptunk felmérésre időpontot, épp amikor kiléptünk az ajtón jött a négygyerekes család. :) Picit beszéltünk, és megkérdeztem a mamát (még mindig nem tudom a nevét...) hogy lenne-e kedvük átjönni valamikor játszani. Elsőre nem értette, mit szeretnék, de amikor értelmezte, nagyon örült, már csak ki kell találnom mikor legyen.
A harmadik vágy, az angol tanfolyam végül nem teljesült, hihetetlen, de már ott is betűket tanítanak, a 11. órától kezdve az abc a lényeg... így fogalmam sincs, kiknek találták ki valójában. Viszont nagyon pozitív volt az élmény, mert a tanító, mikor megértette, hogy nekünk igazából a beszéd a fontos, elkérte a számomat, és megígérte, felhívja az egyik ismerősét, hátha az tud valakit ajánlani, aki eljön hozzánk rendszeresen, és beszél Hannával, tanítgatja. Vagy marad az, hogy én foglalkozom vele, ez azért korlátozottabb hatékonyságú és minőségű... Illetve harmadik lehetőségként ott van a british council is.
Nyugodtabb vagyok, bár vannak aggasztó tényezők, de remélem, hogy rövidesen leteszem a maradékot is, de egyelőre még el kell tudnom fogadni a "b" tervet, vagyis, hogy Hanna nem megy közösségbe, bármennyire is úgy érzem, szüksége volna rá. Csillánk itt nem lesz, ezt már biztosan tudom... :(

Betegek

Dani csütörtökön két napos konferenciára ment, ottalvósra. Mi éltük a hétköznapokat, élvezve az itthagyott autó nyújtotta komfortot, Hannáért végre nem gyalog kellett elmennünk. Peti a városba ment, csak délután jött haza. Estefelé lementünk a tóhoz motorozni, halakat etetni. A lányok már messziről mondják, harcsa, aranyhal. :)

A füves téren rohangáltak, jókedvűek voltak, Áron is bóklászott, próbálgatta a motort is. Nyolc előtt egy kicsivel indultunk haza vacsorázni, és az estét levezényelni. Hiányzott Dani, beszéltünk vele délután, de úgy éreztem, szépen megy a napunk, rendben lesz az este is, akár Peti segítsége nélkül is, hadd pihenjen.

A lányok közül Mikolt napok óta köhög, tegnap óta Hannát is hallom, bár az övé, Mikolttal ellentétben, aki mélyről és nagyon hurutosan köhög, száraz, inkább irritáló. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ezeknek a tüneteknek, adtam a köhögés ellen a szirupot, kapták a homeopátiát is, figyelve minden jelre, de nem romlott az állapotuk, ha nem is javult dinamikusan.

Mikolt vacsorázni nem akart, a paplanját kérte, a szőnyegen begubózott, cumizott, míg mi ettünk. Hiába kérdezgettem, kér-e valamit, nem is válaszolt. Végül kibugyoláltam, a homloka forró volt. Pisilt is, a szőnyegre sikerült így levetkőztettem. Szerencsére, mert amint elindultam a pisis ruhákkal a mosógéphez, futott utánam, felemeltem, mire összehányt. Magát is, engem is...

Fürdés, lázmérés, 39... Hamar elaludt, minden szokásos óvintézkedést megtettem az éjjelre készülve, és reméltem, hogy jobb lesz, jobban lesz.

Hanna este nehezen aludt el, köhögött, bármit adtam neki. De ő legalább végigaludta az éjszakát, leszámítva azt a rövid időszakot, amikor Mikolt a kuckba kérte magát (másodszor), és láttam rajta, érdemes felkapnom és a fürdőbe rohannunk. Újabb hányás, de már csak a víz jött ki belőle, előtte ivott ugyanis, szomjas volt, és nagyon forró. Mérlegeltem, jobb-e ha adok neki inni, vagy inkább ne... adtam. Nem volt jó ötlet. Hanna végigasszisztálta a jelenetet, aggódott a síró testvéréért. Szerencsére csak kicsit köhögött...

Visszaaludt, miután egy laza hűtőfürdőt vettünk, Áron másodszor kért szopit, aztán hajnalig aludtunk. Hajnalban a nappaliba kellett lemennünk, megint szomjas volt, tudtam, kortyonként adhatok neki, és negyed óránként. Szegénykém, nagyon fáradt volt ahhoz is, hogy nagyon tiltakozzon. Egy óra múlva újra aludt, felvittam és reggelig nyugodtan telt az éjszaka. Leszámítva, hogy amikor megsimogattam Hannát, éreztem, ő is lázas...

Reggel láz nélkül, és teljesen vidáman ébredt, Hannánál 38 fokot mértem. Hurutosan köhögtek már, délelőtt játszottak, Hannán egyáltalán nem látszott, hogy bármi baja volna. Ő jó beteg, ha kell, fekszik. Nem feküdt. Mikolt ivott, reggelizett, és csak délben aludt el, akkor újra felment a láza, de a szemén még mindig nem látszott, hogy beteg volna.

Délutánra néha le, néha felment 38.5ig, Hannának azóta is 37.5-38 a hőemelkedése. Ha nem köhögne, nem zavarna nagyon, az időjárás ingatag mostanában, teljesen belefér a 37.3 körüli hő. Este Dani hazaért, elszaladtunk az orvoshoz, aki addigra már hazament. A felesége rendel holnap reggel, így most egy kicsit megint magamra maradtam, de remélem az éjszaka jobb lesz, minden jel erre utal.

Nagyon fura, egészen más a betegségek lefutása itt, mint otthon... Így nem is tudom, mi a legjobb, mik az eszközeim. Adom nekik a köhögéscsippalítót, Mikolt kapott lázcsillapítót is éjjel, ami akkor nem hatott, magától ment le másfél óra után.

Bízom benne, hogy hamar ledolgozzák a betegséget, minden jel erre utal. Ezzel talán jó úton vagyunk, hogy megszokják végre az itteni bacilusokat, bármit. Áron szopizik, látványosan jól viseli a testvérei betegségeit, eddig koppkopp semmi baja nem volt. Jajj remélem nem szóltam el magam...

Új fejezet ovi ügyben

Csütörtökön Hannát Dani vitte oviba. Délben egyedül mentem érte a kicsikkel, háromnegyed egy körül, ahogy szoktunk.

A közös tér színpadán Hanna csoportja énekelt, táncolt, valamire készültek, a kicsik rohantak oda, hogy lássák, mi a zenebona oka. Kicsit csalódottan láttam, hogy Hanna nincs a gyerekek között, összeszorult a szívem, hogy újra kudarcélmény neki a társaság, és úgy döntött, kiáll, nem vesz részt a mókában, pedig mennyire szeret énekelni, táncolni...

Míg ezen merengtem, Hanna egyszercsak szélviharként száguldott át a téren, rám sem hederített, leesett az állam, milyen kiscskó, jókedvű, pörgős, az, aki eddig a nyakamba repült, valahányszor meglátott délben. Nem értettem honnan jött, mi az oka a nagy viháncolásnak, de láttam, vizes a copfja, és lassan összeállt a kép.

Hanna már ma átkerült Auntie Juliehoz, ezért a felszabadultság. Julie hamarosan jött is, betessékelt a csoportszobába, elmesélte mi történt a délelőtt során. Pár szót, és egy színt tanultak, egy projekten dolgoznak, hajót készítenek, amihez színes alkatrészeket vágnak, festenek, közben tanulják a formákat, színeket. Reggeli után medencéztek, a kicsiknek ugyanis belefér az idejükbe, hogy egyszer egy héten kimennek, és pancsolnak. Játszhatnak is szabadon, és minimálisan, fokozatosan adagolva nap közben van némi feladatmegoldás is, finommotorikát, nyelvet fejlesztenek. Labirintust oldottak meg ma, közben megtanulták a hangyát, és a sajtot is angolul. Délben már ebédeltek, ennek külön örülök...

Julie azt mesélte, ma először látták Hannát mosolyogni, sőt szinte egész nap fülig ért a szája, Julie mellett kis jobbkézként segédkezett a kisebbeknél, vagyis a helyére került. Zene füleimnek... mégha nem is a saját korcsoportjában lett is ilyen felszabadult. Ráadásul Nina is ebben a csoportban van, aki csak egy évvel fiatalabb nála. Róla talán még nem írtam, ő egy francia kislány, harmadik gyerek, az ő családjuk a másik, akikkel szívesen találkoznék kötetlenül is. Volt is már róla szó, hogy egyszer átmegyünk hozzájuk játszani, de mi anyukák mindig nagy rohanásban vagyunk, eddig még nem sikerült számot cserélnünk...

Visszatérve Hannára... Illetve Juliera. A beszélgetésünk végén (amit ő kezdeményezett, és amiért nagyon hálás vagyok neki, hogy érti, érzi, mi kell Hannának, és fontosnak tartja, hogy ezt ketten vitassuk meg...) megkérdezte, hogyan döntöttük odahaza, természetesen kérdés sem volt, hogy Hanna ebben a csoportban maradjon.

Kifelé menet Auntie Geatha néhány szót váltott velünk, ő két kisfiút kísért valahova, én a magam hármát terelgettem, így csak szőr mentén búcsúztunk... azt mondta: Hanna, neked nagyon jó anyukád van... a maláj anyukáknak az a fontos, hogy a gyerekeik minél előbb minél többet tudjanak, számokból, betűkből, játszani nem engedik őket...

Nos igen, mások a prioritások, Hanna egyik egykori csoporttársa ovi után heti kétszer külön matekra jár...

Itthon vacsora közben Hanna kérdezte, megy-e másnap oviba. Mondtam neki, hogy nem... Senki nem megy? Nem csak te nem mégy... De én szeretnék... Kell ennél több?

Este a fürdés előtt megállt a szekrény előtt, válogatta a másnapi ruhát, újra mondanom kellett neki, hogy holnap nem viszem. Azt hiszem tényleg szeretne menni, és ez a legeslegjobb dolog, ami történhetett. Örülök, hogy így alakult, hálás vagyok az óvónőknek, hogy bár nem maguktól, de a kérésemre azonnal segítettek megoldani valamit, ami nekünk nagyon fontos volt. Várom a hétfőt...

Itt a farsang áll a bál

A múlt hétvégén anyukámmal beszéltünk telefonon, kérdeztem, mit csinálnak az oviban, épp Hannával egykorú csoportja van. Farsang van, mondta, készítsünk álarcot, színes papírláncot, meséljek nekik a szokásokról, énekeljünk farsangos nótákat.

Egész héten vártam a pénteket, amikor Hanna itthon lesz majd, és alkothatunk. Elsőre azt gondoltam, a láncot fogjuk ragasztani, amihez a színes csíkokat ők vághatják, és amúgy is nagyon szeretnek ragasztani.

Ma reggel, bár nagyon lassan indult, és főznöm is kellett még, nekiálltunk az alkotásnak. Nagyon ritkák az ilyen alkalmak, pláne, mióta Áron a legszívesebben rombol, asztalra mászik, de mert Peti itt van, elvitte előbb vásárolni, aztán hintázni a teraszra. A két kislány pedig hihetetlen lelkesen és kitartóan játszott. Közben beszélgettünk, énekeltünk, Hannának nagyon jó kérdései voltak a busókról, a tavszról, eszébe jutottak a kertünkben nyíló virágok, és természetesen a farsangi mulatság is. Ő királylány, Mikolt túró rudi szeretne lenni. :):) Nagyon tetszett nekem az ötlete, egészen spontán, magától találta ki. :):)

Majdnem dél lett, mire Hanna papírcsíkjai elfogytak (figyelt rá, hogy mi a sorrend, magától mondogatta, mi után melyik szín következik), az alkotás pedig kikerült a bejárati ajtóra. Vágtam hozzá betűket is, így most így néz ki a bejáratunk. Hanna annyira várta, hogy Dani mit szól majd, Dani pedig ahogy belépett az első mondata volt, hogy milyen csodaügyes gyerekei vannak. :)

Csomagot hozott a posta

Nagyon vártuk. :):)

Ma délután csöngetett a postás (a ládánk a dizájn része, nem fér bele más, mint a hagyományos boríték), mert ami érkezett, az nagyobb volt egy levélnél. Bizony, egy könyvet kaptunk, Magyarországról, otthonról, magyarul, egy szívemnek nagyon kedves blogos ismerősünktől.

Az előzmények itt, itt és itt olvashatók...

Mi pedig így örülünk neki :) Kicsit betegen, de annál nagyobb lelkesedéssel lapozgatva. Szilvi, nagyon köszönjük, a képeket külön, a lányok most a hűtőről mosolyognak ránk :):)

Egy cikk és a gondolataim hozzá

Viki átküldött ma egy cikket, ami a mostani életünk szempontjából olyannyira releváns, hogy bár aludnom kellene, mégis lejöttem, hogy az egyelőre még formálódó gondolataimat bepötyögjem ezügyben.

Talán érdemes előbb a cikket elolvasni (ez az a könyv, amiről a múltkor cikkeztek a time outban és említettem egy posztban már), és csak utána az én gondolatrohamomat... itt található. Egy kínai nő könyve arról, miért olyan sikeresek a kínai és mellesleg az ázsiai gyerekek szemben a nyugati kultúrában növekvőkkel, mik a főbb különbségek.

Az én részem... Amikor otthon arról gondolkodtam, milyen lesz itt élni, tudtam, ez Ázsia, más, de egészen pontosan nem volt képem arról, miben, hogyan más. Ha lett volna időm, energiám többet foglalkozni a kérdéssel sem tudom, vajon másképp döntöttem volna, bár bevallom, elég sok álmatlan éjszakám van azóta, hogy Hannát elindítottam az itteni világban. Hiszen nem itt nőttem fel, hiába is tudnám agyból, mit jelent itt élni, előbb megélni kell, ezen keresztül megérteni, lexikális tudás nem elegendő.

Miről beszélek? Arról a rendszerről, amit a mi lakóhelyünkön, ahol a többség kínai, gyereknevelésről gondolnak, tesznek. A felszínt látva teljesen abszurd elvárásokkal a gyerekeik felé, minél korábban elkezdve az edzést a felnőtt világra, minél kevesebbet megtartva ezzel, akarva, akaratlanul a gyerekkorból. Abból az értékből, ami számunkra európaiak számára érték. Kezdetben azt gondoltam, hogy egyszerűen hiányzik valami alaptvető tudás arról, amit mi tudunk a gyerekkorról, annak sajátosságairól, a fejlődés milyenségéről.

Nem hiszem, hogy itt, vagy bárhol a világban más lenne az aránya a tudatosan nevelő szülőknek, a többség itt is, otthon is inkább elfogadja a társadalom alakította normákat, és úgy nevel, ahogy látta, hallotta, ahogy a rendszer diktál. Vagyis nálunk három évesen mennek a gyerekek óvodába, előtte esetleg bölcsődébe, és csak első osztályban tanulnak betűket olvasni, számolni, írni. Senki sem csodálkozik ezen, mindenki számára természetes ez. Aki tudatosabb, választhat altarnatívákat, de inkább a szelídebb, mint a pragmatikusabb, akadémikusabb véglet az.

Itt az a norma, hogy a gyerekek két hónapos koruktól mással, vagy máshol "nevelődnek", három évesen alapozzák a második nyelvet, négy évesen tízen belül számolnak, öt évesen ismerik az abc-t, és három nyelvet tanulnak. Hat évesen nagyjából a mi nyolc-kilenc éveseink színvonalán teljesítenek. De miért?

Ez foglalkoztat leginkább, a cikkben néhány bagatell válasz már szerepel. Ezzel, mert nem vagyok maláj, kínai, nem vagyok ázsiai nem jutottam előrébb, nyilván megvannak a válaszok, hogy így érhető el, hogy mindig mindenben a legjobb legyen a gyerek, mert így kap megfelelő pozíciót, amivel a megélhetést biztosítja majd maga és a szülei számára. Mindezt egy olyan kultúrában, ahol a család szerepe kiemelkedősen fontos (az ő mércéjükkel ez inkább anyagi vonatkozásban, és a szokásokhoz való ragaszkodásban csúcsosodik, nem egy fajta belső érték, az ember értéke, az összetartozásé, sokkal inkább a fennmaradásról szól, így kívülről, európai szemmel, ami nyilván torz, tele sztereotípiákkal...), és ahol kevés az egyéb opció...

Amin töprengtem, az az, vajon miért gondolják hatékonynak ezt a rendszert azok, akik kitalálták, vagyis azok, akik gondolkodtak azon, milyen legyen. Nagyon fura dolog ez, hiszen a mai Malajzia története nem túl idős, lényegében ötven évre kell visszatekinteni, ráadásul iszonyú erős az angolszász behatás, az oktatásban pedig mindenhol az itáliai hagyományokra hivatkoznak. Vagyis európai mércék, de ázsiai adoptációban. Iszonyú fura és érdekes keveredés ez, ha Hannát nem kellene ebbe integrálnom, akkor sokkal nyitottabb lennék a válaszkeresésre... Abban a városban, ahol minden arról szól, hogy csinálj pénzt, talán nem meglepő, hogy már az óvoda is színtere a versenyistállósodásnak, de vajon meddig tartható az, hogy minden egyén a legjobb kell legyen?

Két izgalmas kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban. Az egyik, a láthatatlan kasztrendszer. Előre megjósolható, hogy ki az, aki takarít, és ki az, aki bankár. előbbi valószínűbben indiai, vagy bevándorolt indonéz, utóbbi inkább kínai. Vagyis ha minden maláj születésű ebben a versenyben vesz részt, mi értelme? A másik, a rugalmasság kérdése.

Érdekes módon, a cikkből az derül ki számomra, hogy elsőnek lenni bárhol a világban az ázsiaiak tudnak majd, hiszen ők a legszorgalmasabbak, kicsi koruktól fogva arra tanítják őket, hogy viseljenek, küzdjenek, kibírjanak, megoldjanak, rettentő okosak legyenek. Mégis sántít ez nekem. Mi az, amit beáldoznak ezzel? Meddig tartható az a szemlélet, hogy a legokosabb a legjobb? Mit jelent okosnak lenni?

Az az érzésem, sokkal fontosabb (és ez megintcsak az európai agyam... más nincs is :)) kreatívnak lenni. Leginkább akkor, ha nem egy városban, egy munkahelyen kell megfeleni egy életen keresztül. Persze ha azt feltételezzük, hogy a gyerekünk KLben fog gyökeret verni, és itt fog dolgozni, valószínűbb, hogy kimagaslónak kell lennie, ahhoz, hogy ő lehessen a prime minister. De vajon ez a tudás alkalmazható-e mondjuk svájcban is? Míg kiszámíthatóak a keretek, nem vitás, az elv működik... de azon túl?

És az utolsó, legfontosabb kérdésem... Mit jelent számukra a boldogság? Az elégedettség? Milyen sokrétű lesz az ilyen gyerekek gondolkodása? Hogyan állnak helyt a szociális világban? Érdekes módon, a felnőttekkel eddig az volt mindünk tapasztalata, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbak, vidámabbak, látszólag elégedettebbek az életükkel, mint mi, magyarok. Van öniróniájuk, játékosak, könnyedebbek. Lehet, hogy az időjárás, a gazdaságuk stabil volta is közrejátszik, de ahogy nézem az óvodában alkalmazkodni kénytelen gyerekeket, nem ez volna az első gondolatom a felnőtt világról.

Egyszerűbb-e boldognak lenni akkor, ha tudom, valamiben én vagyok a legjobb... és nem törődni azzal, amiben nem vagyok jó? Bár a japánok éppen azt fejlesztik a gyerekeiknél, amiben gyengék, mondván, ha jól lovagol, akkor azon nincs mit dolgozni...

Az az ideám, hogy sokkal többszínűek a mi gyerekeink, és mi magunk is. A felszín itt kiegyensúlyozottabb, de hamar a végére lehet érni, nincs túlságosan nagy mélység alatta. Az elsiettetett gyerekkornak egészen biztosan vannak bepótolhatatlan részei, amik hatással vannak a felnőtt korra. De mik ezek?

Az oviban értették, miért, és mit szeretnék... vagy csak nekem tűnik így, mert azt gondolom, hogy ők azt gondolják, amit én gondolok? Rajtam kívül egy anyuka sem kérdez a gyerekéről, senki sem hiányolja látványosan a játékidőt, eszközöket. Elfogadják, hogy tanulnak. Sőt... vagy legalábbis beállnak a sorba.

Tanultam ma, többek között azt, hogy lehetetlen levennem az európai szemüvegemet, de nagyon fontos, ahhoz, hogy értsem, mit és miért akarok másképp, mint amit az ár diktálna... Hiszen ázsiában vagyunk, ahol az individummal szemben a kollektivitás sokkal erősebb. A saját értékeinket kell szem előtt tartanom, tiszteletben tartva az övéket, erősítve magunkban azt, ami jó az európaiból, befogadva azt a részt, ami ebből jó. Még nem látom sem az arányt, sem a konkrét tartalmakat.

1056

Ennyi bejegyzés született, mióta írom ezt a kis naplót...

Visszaolvastam egy pár bejegyzést, nemsokára születésnapom lesz, sokmindent kértem már magamban, de most jöttem rá, mi hiányzik ma... A humorom... kérem vissza.

Dolgozni fogok rajta, bár persze az anyanyelvemen sokkal könnyebb ezt megtenni a hétköznapokban, de majd gyakorlok :) Mindenesetre önkritikát gyakorolva, túl komoly lettem, túl fontosak a dolgok körülöttem, és ez súly. Úgyhogy szeretném kicsit letenni. Akkor most mégis van valami újévi fogadalmam? A tavalyi is jól sikerült :):)

(képeket a bejegyzésekhez holnap fogok tudni feltölteni, addigra sikerül talán feljutnom a másodikra)

Kis Mikoltunk két és fél éves lett

Az első dolog, ami eszembe jut róla Dani egyik megjegyzése, miszerint Mikoltunk olyan, mint az arzén. Kis dózisban gyógyszer, nagy dózisban halálos... Van egy pólója, amire ez van írva, little monster. Mindez világoskék alapon kedves kis virágokkal, színes pillangóval. Amikor a múltkor ez volt rajta, állandó mosolyoghatnékom volt, annyira jellemző rá ez a kettősség. Az édes, gyöngyszemű tündérem, aki olyan durva, hangos, és akarnok tud lenni, amire csak egy meglett felnőtt volna képes.

Mikoltot itt érte a kettőésfeledik évfordulója. Rengeteget változott, mióta eljöttünk otthonról, köszönhetően az új környezetnek, a dackorszak is előtört, de olyan elemi erővel, hogy azt lekövetni esélyem sem volt. Próbálgatja a türelmemet, feszegeti a határokat, mindezt oly Mikoltosan teszi, hogy este, amikor elalszik, mégcsak morcos sem tudok lenni rá. Ilyen a természete, az első pillanattól tudtuk, ő az erősebb, és persze könnyű volt vele kisbabaként, mert mindent jelzett és pontosan értelmezhető volt, mit szeretne. Most is így van ez, csak most hajmeresztő dolgokról van hasonlóan konkrét elképzelése, olyankor nem ismer nemet, talánt, majdot... semmit sem.

Január elseje óta beteg. Jelzés ez nekem, mert bár erősnek tűnik, mégis ő a leggyengébb sok szempontból. Talán mert ő szopizott a legkevesebbet, talán mert annyira hozzánőtt Hannához, hogy hannát képezi le, és az ő szenvedéseit forgatja maga ellen, talán mert középsőként tényleg neki jut(na) a legkevesebb. Így nyilván sokkal több figyelem jut rá, de ez mégsem megoldás, ráadásul aggasztó is. Neki a legnehezebb, ő még nem mondja, az ő nyelvét nem beszélem olyan jól, mint a többiekét. Mégis nehéz látni, hogy szívesen rombol, bánt, és semmi sem használ, ha épp ilyen kedve van. Akármeddig képes elmenni, a küzdelemben a halál nemes, neki pedig úgy tűnik nincs félnivalója.

Bizonyos szempontból baba még, és keresi a biztonságot, szeretem, amikor végül úgy dönt, mégiscsak mi vagyunk a pont az életében, és hozzánk bújik, néha még puszit is ad. Sokszor egy egy film kapcsán eszünkbe jut, vajon milyen kamasz, felnőtt válik majd belőle, nekünk mindenesetre edzés a vele való lét, ami a legtöbb esetben valóban szórakoztató.

Mert Mimi az egyik legszínesebb foltja a családnak. Elképesztő ötletei, mondásai vannak, ezeket még rögzíteni sem tudom, de abban a pillanatban annyira meglepően szellemes, hogy csak ámulok. Nem beszél tisztán, de olyan szavakat használ, mint Hanna, ettől még mókásabb az összhatás. Egy tegnapi kérdées megmaradt, azt kérdezgette Danitól, hogy pizsamában ugye nem lehet bemenni a medencébe. Dani nem válaszolt egy darabig, mire Mikolt a legkedvesebb hangján kérte: Papa, válaszolj nekem... :)

Kismacska, aki akkor bújik, ha kedve van, de ha nincs, akkor jajj annak, aki erőszakoskodni akar vele. Elengedhetetlen kellék lett a paplan, sokszor hozza, ráfekszik a nappali közepén, tényleg az az ember érzése, hogy egy kiscicával él együtt. Kicsike még mindig, bár ez itt ázsiában fel sem tűnik, itt a korosztályában szinte magasnak számít. 12 kiló és 92 centi.

Jóevő, jólalvó, de ezekkel sosem volt különösebb gond, az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy igyon eleget, mert neki az ivás egy korty, pedig itt, és pláne mostanában nagyon jó volna, ha magától és sokkal többet inna.

Igazi lány, ha ruhát vesz fel, odamegy az apjához, hogy nézd, milyen csinos vagyok. :) Amúgy pedig egy kicsit sem érdekli, ha leeszi magát, ő az, aki biztosan kiönti, kiborítja, leönti, leejti az ételt, egy könnyed "boci", vagy bocsánat követi ezt, vagy semmi. Előbbieknél nem tudok rá haragudni, pláne, amikor hozzáteszi, véletlen volt, nem figyeltem eléggé. :):)

A játékai jellemzően Hanna által vezénylet dolgok, együtt babáznak, építenek, ragasztanak, rajzolnak, mesélnek, de ha egyedül van, akkor sokszor csak keresi a helyét, magától nem szeret elkezdeni semmit, kivéve a hintázást, és néha a szerepjátékokat. Ha elmerül, akkor viszont hosszan játszik, nagyon szeretem nézni ilyenkor, ahogy folyik a halk, szinte észrevétlen belső monológ, pakolgatja a kiskanalakat, a kiskonyhában, instruálja a babákat, és mesét olvas magának.

Az angollal nagyjából úgy halad, ahogy Hannától hallja. Bármit megjegyez, így ő is számol már tízig, és néhány nótát is énekelget.

A mozgása rengeteget fejlődött. A kis cserebogárból egy állandóan próbálkozó, ügyes kis emberke lett, bár rettenetesen óvatos, legalábbis a szavai, amit a leghajmeresztőbb mutatványok közepette használ erre utalnának, ha nem látnám, közben csak felmászik a kissziklára 8közben mondogatja, hogy ő még kicsi és a nagy szikláról lepottyanna és jól megütné magát :):)). Úszik is, karúszóval, úrikisasszony módjára, a fejét kitartva, de nagyon ügyesen, és nagy kedvvel. Hintázik, magasra kell lökni, elréved olyankor, imádom a kis csücsöri száját.

Szeretem azt a módot, ahogyan a világban van, tanulni lehet tőle, hogy a fontos dolgokért ki lehet állni, a többi pedig cseppet sem érdekes.

Hosszúhajú lett, kibújt az összes foga, észrevétlen, csillagszemű, kompakt kis bogár. Szintén észrevétlen tudja az összes színt, számol, elkezdett öltözni. És hogy mit szeret? Őszintén szólva, bármit és semmit sem igazán. Azt hiszem ő egy igazi életigenlő, minden helyzetben a legjobbat kereső, abból a legkellemesebbet kihozni törekvő kismacska. Akit fel kell venni két lépés után, mert elfárad, akinek megvan a maga világa, elképzelése, semmihez sem ragaszkodik, csak és kizárólag a paplanjához... na jó, meg a cumihoz. Sorolhatnám, hogy szereti, ha olvasunk, ha építünk, de ugyanígy szereti, ha békén hagyjuk, és tépegetheti(né) a könyveket... :) Izgalmas világ az övé, tényleg. :)

Elephant sanctuary

Íme egy visszadátumozandó bejegyzés február 2-ára...
Dani csütörtökön és pénteken nem ment dolgozni, a kínai újév okán ezt a két napot szabadnapként adják itt. Arra készültünk, hogy lemegyünk Melakába, de mert nem kezdtük elég korán a szálláskeresést,és mert ez a város alapvetően az itteni kínai kultúra bölcsője, nem is csodálkoztunk igazán, hogy minden próbálkozásunk sikertelennek bizonyult.
Így végül arra jutottunk, hogy a négy napból kettőt kirándulással töltünk, kettőt pedig itthon. Tulajdonképpen csak az riasztott egy kicsit, hogy mindkét kirándulás több, mint 100 km utazással kezdődik és végződik, és ezeket a távolságokat egy nap kétszer kell az autóban tölteni.
Mondanom sem kell, hogy belevágtunk, és minden félelmem ellenére nagyon jól sikerült minden, a gyerekek elfáradtak ugyan, de nekik is élmény volt, a második túránkra már nagyon rutinosan egy doboz játékkal és két napra elegendő rágcsálnivalóval, ennivalóval készültem... de kezdem az elején.
Régóta készültünk már az elefántokhoz, bár ezt először Szilviékkel terveztük, ők mostanában nem jártak erre. :) A háztól gyakorlatilag autópályára lehet állni, és majdnem végig ezen lehet menni, így a táv egy-másfél óra alatt abszolválható. Ha nincs egy utazásellenes egyéves, aki az első húsz perc után inkább világfelfedezni vágyott, és ezt hangos nemtetszésnyilvánítással adta tudtunkra, olyannyira szívszaggatóan, hogy meg kellett állnunk, kivenni, sétálni, megnyugtatni. Az út zömét végül alvással töltötte, de erősen elgondolkodtam, hogyan lesz ez hazafelé, illetve két nap múlva, amikor majd Melakába szeretnénk eljutni.
Az autópályát elhagyva az út a dzsungelen keresztül vezet, a másfél sávnyi út mentén itt ott cölöplábakra épült, favázas, pálmalevél oldalú kunyhók állnak. Az Asli Orangok, vagyis a helyi őslakosok élnek itt, elképesztően más világban, mint alig 100km-re KL-ben a bevándorlók... Szeretem nézni ezt a természettel szorosan összenőtt, kicsit idegen, de az őszintesége miatt mégis szívemnek kedves világot, látni, hogy bizonyára megküzdenek nap mint nap a kiszolgáltatottsággal, és elgondolkodni, vajon mivel töltik az idejüket...
Az út végén az elefántpark sorompója nyitott karokkal várja a látogatókat. Új építésű fogadóház, ahol be kell jelentkezni, és adományt lehet hagyni, a látogatásért ugyanis nem kérnek semmit. Pedig program van bőven, minden nap kettőtől részt lehet venni egy kis bemutatón, a folyóban fürdő elefántokat lehet látni, etetni lehet őket, és végül egy körre a hátukra ülni, és ha a folyó is úgy akarja, akkor még fürdeni is lehet velük.
Majdnem ebédidő volt, mire megérkeztünk, megnéztük az életkoruknak megfelelően elkülönített kisebb, nagyobb, hatalmas állatokat, megetettük őket mogyoróval, ezt a gyerekek, Áronnal az élen nagyon élvezték. Megebédeltünk (valamit elszámolhatott a hölgy, mert bár olcsó volt a hely, három üdítőért és négy tál ételért fizettünk 17 ringitet, vagyis nagyjából 1200 forintot...), aztán kettőre visszamentünk a parkba. Nagyon meleg volt, én alig győztem ülve, de a többiek lelkesen várták a műsort.
Hamarosan meg is érkeztek a dzsungelből az elefántok, az idomárok hátán. Bemutatkoztak, majd leballagtak a folyóba megfürdeni. Megetettük őket, papayával, uborkával, és következett az elefánton lovaglás. Rengetegen voltunk, így egy kicsit turistalátványosság érzésem volt, és sajnáltam az állatokat, akik csak köröztek az erre kialakított karámban, hátukon a lelkes emberekkel, fényképezőgépek kattogtak... és újra megállapítottam, ha a természetben szeretném látni őket, máshová kell mennem, gyerekek nélkül, és még ott se biztos, hogy nem botlok bele másokba, akiknek ugyanez a vágyok...
Jól elfáradtunk, de még hátra volt a folyóban fürdés. Mi erre nem vállalkoztunk, részben, mert nem volt nálunk fürdőruha, részben pedig mert nem volt túl vonzó... pláne, amikor kiderült, ez pusztán arról szól, hogy az elefánt leveti magáról az épp felkászálódott lelkes népet.
A hazaút kicsit gördülékenyebben telt, mint az ide vezető, mind elaludtak, tele élményekkel, jó koszosan, és fáradtan.

Lion dance

A kínai újévről még egy posztnyit szeretnék írni, noha a máig tartó éjszakai petárdázások lassan felőrlik a hitemet, hogy egyszer lesz nyugodt esténk is. Aki kínai környéken él, az így járt... Az ünnep 15 napig tart, ami azt jelenti, hogy elvileg hivatalosan ma lesz az utolsó nap, de hétvége lévén gyanítom, még vasárnap este is élvezhetjük majd a hangoskodást.
Ami miatt viszont nem bánom, hogy ezt az ünnepet is megéltük itt, az a lion dance. A helyi újságban az ünnepek felsorolása közé egy mondatos kitérőben beszúrta a szerkesztő, hogy ha a közelben van ilyen, akkor mindenképpen menjünk el, és nézzük meg.
A park bejáratánál már jó régóta kint volt az óriás plakát, miszerint 15-én délután 4 és 6 között a bevásárlóközpont előtt kerül megrendezésre, és mert aznap Dani itthon volt, Mohamed próféta születésnapja miatt munkaszüneti nap volt... esélyesnek láttam, hogy össze tudjuk szedni a gyerekeket időben.
Hanna napok óta készült már, nagyon kíváncsi volt, nem csodálom, a kép alapján igencsak sejtelmes volt a tartalom.
Ötkor értünk a parkolóba, egy része le volt zárva, hatalmas tömeg hömpölygött, így Dani jobbnak látta visszamenni, és itthon leparkolni. Milyen jó, hogy ilyen közel lakunk. A tömeg az utcaszinten sorakozott, esernyőkkel felszerelkezve, nemrégen esett az eső, és a tűző nap, ami az esőt felváltotta sem volt sokkal kíméletesebb. Az esernyő kettős funkciójáról még nem írtam, de sokan ezzel járnak, a nap ellen védik a bőrüket, lassan itt az ideje nekünk is beszerezni egy családi méretűt.
Az emeleti körgalérián is rengetegen álltak, a műsor már egy órája tartott. Meglepő módon a maláj nemzeti együttes volt a fellépő, két részletben adták elő a "sárkánytáncot", ahogy Hanna nevezi, az elsőről lemaradtunk, de a másodikat hamarosan elkezdték.
A téren kínai dobosok verték a ritmust, középen többféle magasságú oszlopok, amiken az oroszlánok ugráltak a dobszóra. Elképesztő akrobata teljesítmény, hiszen két embert köt össze az oroszlán teste, a hátsó nem lát semmi, kivéve a földet, az első pedig az álarcon keresztül lát csak. Ráadásul két oroszlán táncol egyszerre, egymást kergetve, iszonyú ütemesen. Legalább húsz percen keresztül "ropták", ehhez tűző nap, és legalább harminc fok társult, közben néha dörgött az ég, és hatalmasakat villámlott, fantasztikus élmény volt. A lányok a nagyfiúk nyakában ülve tátott szájjal figyelték a műsort, aminek a végén gyakorlatilag végszóra hatalmas vihar kerekedett, szürreális keretbe foglalva az amúgy is szokatlan látványt.
A tánc végeztével az oroszlánok, és a dobosok végigvonultak az üzleteken, mindenhol lejtettek néhány percet, mandarint zúztak, papírt téptek, nyilván a jó bevétel ösztönzésére. Kb. mint nálunk húsvétkor, itt is jutalmul kis piros zacskókat kaptak, benne pénzzel.
Örülök, hogy láttunk ilyet is, valamivel megint értelmezhetőbbé vált a kínai kultúrának egy helyi szelete. És íme a dekoráció, ami a tigris évéből a nyúl évébe való átmenetet reprezentálja, a maga kicsit gyerekes módján... Igényes, és nagyon jellemzően too much. :)
Érdemes végignézni a tömegen, csupa ázsiai arc, nem csoda, ha a mi szőke gyerekein mindenkinek mosolyt csalnak az arcára. :)

Megint orvosnál

Ma délben, mert Mikolt egész délelőtt aludt, elvittük az orvoshoz.
Dr. Veelan felesége rendelt, egy filigrán, gyönyörű indiai nő, alig harminc szerintem, tiszta tekintetű, csillogó fehér fogakkal, angol angolsággal. A fiatalsága ellenére úgy éreztem, hogy tapasztalt, megbíztam benne az első pillanattól kezdve. Annyira jó volt látni, hogy annak, akit amúgy is kedvelek milyen szép, okos, figyelmes felesége van... egyébként Veelan is ilyen tisztatekintetű.
Miminek az egyik oldalon piros a torka, nem iszik, így a lázát nem tudom kontrollálni, magától változik, hol 39, hol 37.5. A tüdeje tiszta, a köhögés ellenére. Legalább negyed órát töltöttünk bent, a zömét beszélgetéssel, a megoldást és az okokat keresve. Mert a három nap kivárást a doktornő is osztotta, és egyáltalán nem akart antibiotikumot adni, pláne, hogy nemrégen kapta meg élete elsőjét. Túl közeli ez a mostani betegség az előzőhöz. A biztonság kedvéért kaptunk egy adag augmentint, por formájában, amit fel kell oldani, de nagyon szeretném ezúttal elkerülni. Annál is inkább, mert most úgy tűnik, hogy sokkal jobban reagál a szervezete az öngyógyító törekvéseimre, már csak innia kellene...
Sokat aszik, az imént Dani meséjébe aludt bele, az új hallgatta, és bár szerintem nem érti még, mégis varázslatosak a szavak... Zoli, köszönjük. (kár, hogy nincs dedikálva, de majd egyszer elvisszük hozzátok személyesen :)). Szeretném, hogy holnapra múljon a láz.

Nem volt könnyű éjszakánk

Mimi egy órával az elalvása után hangos kiabálós sikítással ébredt, illetve csak kiabált, mert közben csukva volt a szeme. A karomban megnyugodott valamelyest, de végül Daninak ki kellett vinnie Hannát a miágyunkba, hogy mindenki alhasson.
Mikolttal a kuckóba telepedtünk, ahol fel fel sírt, de ha megsimogattam, azonnal megnyugodott.
Végül kisebb helycserékkel megoldottuk azt a logisztikai kihívást is, hogy az egyik szobából hogyan érjek át, ha Áron hív, a másikba, ha közben Mimivel a karomban figyelem, hogy rosszabb-e vagy jobb az állapota.
Egész éjjel lázas volt, sokszor felsírt, keveset aludtunk, szerencsére Áron rendkívül közreműködőnek bizonyult és csak egyszer kért cicit a sok helyett.
Reggel összetörve ébredtünk, mindannyian.
És mert Mikolt lázasan ébredt, úgy döntöttünk, elvisszük orvoshoz. Dani taxival ment dolgozni (harmadszor a héten... kicsit kezdem érezni az autó hiánya okozta poliplényem defektusát), így néhány életmentő étel elkészítése után majdnem délben sikerült is elindulnunk.
A környékről, ahol élünk talán már esett szó, hogy kényelmes élet ez (persze nem három manóval és egy pocakkal gondolom, de még úgy is), mert tíz percnyi gyalogtávolságra gyakorlatilag minden megtalálható, közte a fogorvos, és az általános orvosi rendelő is.
Az, hogy az az orvos, aki épp rendelt maximálisan szimpatikus volt, nagyjából hab a tortán. Nem hittem, hogy azon kívül, hogy diagnosztizál egy vírust, fertőzést, bármit, még szót is értek vele, leginkább a gyógyításról alkotott világnézetemmel kapcsolatban.
Tévedtem. Egy fiatal, roppant szimpatikus indiai orvosba "botlottunk", aki halk szavú, de kellemesen határozott volt, megvizsgálta Mikoltot, akinek be van gyulladva a torka. Gondolhattam volna... (később visszaidézve az egész azzal kezdődött, hogy kiabált az autóban két napja, hogy fáj a torka... és tényleg)
Antibiotikumot adott, mondtam neki, hogy én még sosem adtam a gyerekeknek antibiotikumot, és most sem fogom holnapig, amikor normális esetben hatni szokott a homeopátia. Teljesen emberi módon reagált, megbeszéltük, hogy három nap lázig ő is várna, a torokgyulladás miatt aggódott csak kicsit és mérsékelten. Örültem, hogy nem küld el azonnal, hogy a homeopátiával jövök, sőt, felcsillant a szeme, hogy nálunk is van.
Aztán még végigkérdezte a gyerekek oltásait, megmutattam Mimi könyvét, amit utolsó pillanatban még bedobtam a táskámba, megbeszéltük, hogy Áron itt fogja megkapni a 15 hósat (ami ugyanaz, mint odahaza, csak itt 12 hósan kapják), sőt ők keresnek majd telefonon. Az ajánlott oltásokra is kitértünk (otthon elég nagy ellenállás volt a család részéről, amikor úgy döntöttem, egyelőre nem kapnak semmit), végül megkérdeztem, ő a sajátjának adna-e hepA-t, Perevnart, Neisvacot (részben a család megnyugtatására is írom, itt ugyanazok az oltóanyagok vannak, mint otthon, ráadásul a protokoll is teljesen egyezik), amire azt felelte, Nem! Ebben maradtunk, egyelőre a mieink sem kapnak semmit, csak a kötelezőket.
Az augmentint és a másik lógugást a távozáskor kis zacskóban meg is kaptuk (itt nem kell külön sorba állni a gyógyszertárban) fizettünk 60 ringitet, és eljöttünk. Örülök, hogy elmentünk, örülök, hogy újra megbizonyosodtam arról, jó helyen lakunk, és megnyugtató, hogy ilyen orvost találtam. Mégha nem is homeopata. :)

A ház, ahol élünk

Hanna két említést tett arról, hogy hol laktunk, alkunk, mióta itt élünk. Az egyiket "szálloda" becenévvel illeti, a másikat "ház"-ként emlegeti. Az otthon változatlanul a Nagy Sándor utca.
Régen elkészültek már az alábbi képek, és valamiért nem akarózott feltenni őket, és megírni ezt a posztot. Sokat gondolkodtam rajta, miért. Van pár válaszom... az egyik, hogy ha az ember egyszer megalkotja a számára tökéleteset, akkor azt keresi, nem elégszik (elégedtem meg) meg a félmegoldásokkal. Igyekszem az arcunkra formálni ezt, a sors fintora, hogy a hálószobánk alaprajza egy az egyben az otthoni... :) és mégis vannak hiányérzeteim.
Mára már néhány megfogalmazódott. Az egyik, hogy az ablakaink sötétített fóliával vannak ellátva, ami nagyon praktikus, viszont ettől az esős évszak borongós napjain elég sötét idebenn... leginkább a nappali rész, vagyis ahol az idő nagyobb részét töltjük.
A másik, a konyha. Szerettem otthon a bordó, narancs színeket, melegebb, barátságosabb lett tőle minden. Itt fehér, és fém és szürke minden (jó fantáziátlan), nincsenek felső polcok, és ez összességében kicsit idegenné teszi nekem ezt az amúgy is beveendő területet. Mára már sokkal jobban szeretem, pl. nagyon jó, hogy amerikai stílusú, szemben a sok megtekintettel, ahol a konyha egy külön helység. Itt a gyerekek legalább mindig a lábam alatt lehetnek.
A harmadik, és erre csak sokára jöttem rá, hogy nem igazán patyolat. Aki ismer, tudja, kicsit kényszeres vagyok, és szeretem, ha tisztaság van körülöttünk. (persze a saját koszunk megint más, de egy alapból kicsit és helyenként koszos... hát nem jó érzés) Ez a lakás szerintem utoljára hat éve volt kifestve, a falak tényleg nem tiszták, az ajtók ragadtak (azóta naponta mosok le egyet-felet... és rendszerint három barnás vödör vizet öntök ki a végén... de legalább tudom, melyik tiszta már... fehérek így sem lesznek, de legalább nem ragadnak), a korlátokon vastagon áll a kosz. Elsőre talán fel sem tűnik, de én itt élek, és zavar. :) Majd ha a végére érek, és lesz merszem előállni azzal a kérésemmel, hogy fessünk ki, megnyugszom... ja és várandós vagyok, ez jelent valamit? :)
A képek esőben készültek, de valamennyire rend volt (khm...), a vaku sárgított, ezért nem használtam. Így a minőség rovására ment a nagy igyekezet, de a lényeg talán látszik. Nem teszek fel minden képet ide, sőt, leginkább csak ezt az egyet, de az albumban megtalálja, akit érdekel. (Kis összehasonlítás végett a magyarországi ház is itt van :):()
A kertről nincs kép, holnap jön a kertész, előtt még készítek majd párat és egy ilyen volt ilyen lett sorozatot közzéteszek.

Kész a kert

Tegnap délelőtt eljött a kertész (ahogy ígérte, és ez azért itt elég meglepő...) és egy segédje, nekiálltak, és a kis körbehatárolt agyagos, sáros területből kertet varázsoltak nekünk.
Közben Mikoltot ápoltam, Áront fogtam, Hannával próbáltam megbeszélni, hogy segítsen, de mégse legyen útban (a talicskát is tolta, a köveket is rakta, a szemetet is segített kivinni, végig a fiúk mellett volt és leste, mit csinálnak...), és igyekeztem instruálni a folyamatot, volt néhány pont, ahol még jó, hogy itthon voltam épp.
Még így is az egyik legszürreálisabb napunk volt, megspékelve azzal, hogy én sem vagyok valami jól egészségileg, Áronban is bujkál valami, és reggel hitetlenségemben lekaptam a függönyöket (francia típusra tessék gondolni, millió kis hajtással, meg függővel, amit ki kell operálni, majd vissza, mert a mosás után még nedvesen azonnal vissza is kellett tennem, hogy ne gyűrődjenek...), hogy legalább valamivel fokozzam a tisztaságérzetünket. Mondhatom, elég karácsonyi készülődés hangulata volt az egésznek, és bár végül Hanna nem is aludt délután, három, vagy négy körül már volt egy kis homokozó, talpalatnyi fű, és rendezett köves bejáró.
Íme néhány ilyen volt, ilyen lett kép.
A terület nagyjából akkora, mint otthon a verandánk, de így már ki lehet legalább lépni, és van egy kincset érő homokozósarok, hiszen itt sehol nem lehet homokozóba botlani, kivéve a tengerpartot.
Szeretem ezt a kiskertet, barátkozom még vele, nagyon fura, hogy megint nem a sajátunk, csak használni kaptuk...

Áron 13 hónapos

Elmaradt az egyéves összefoglaló is, pedig rengeteget változott Áron az elmúlt időben. Igazi kis zsivány lett, kisgyerek, és olyan sokszor eszembe jut (nem kis lelkiismeret furdalással), hogy ami nekünk olyan természetes, azt a nagyszülők, és a dédi nem láthatja... :(
Az összefoglaló pedig kicsit rendhagyó módon a napi események jelenlegi sorának leírás lesz, mert szerintem ez is olyan nagyon jellemző erre a kisemberre.
Reggel kilenc körül ébred, rendszerint mellettem. Nem olyan régóta, így szokásnak még nem nevezném, de egyre gyakrabban előfordul, hogy éjjel, miután kiszolgálta magát, bemászik a kiságyba, és ott alszik. Nem kértem, nem próbálkoztam, egyszerűen megtalálta. Kuckós, biztosan jó kis hely, ha tehetném én biztosan ott aludnék. Hogy kell a bőrkontaktus? Na igen, ez az egyik legnyomósabb érv, ami miatt ha, akkor inkább a mellettem lévő posztot választja. Fogja a karomat, vagy átölel. Hmmm. :)
Szóval a reggel. Hatalmas mosollyal ébred, csendben lejátszik, ha nem térnék egyből magamhoz... Aztán lemászik az ágyról, kidobja a cumiját, ha még a szájában volt, és megpróbálja kinyitni az ajtót. Mivel ragad, ezért nem sikerül neki, erre hangosan szuszog, visszajön az ágyhoz és mutogat vállfelhúzva. Menjünk...
Innentől egészen gyorsan szoktunk eljutni az első kiborulásig, ugyanis Áron az éhenhalástól tart a leginkább. Rettentő hangos Hemm (felfelé kanyarítva a végét)-el szól, és ha nem érteném (mert esetleg vannak még mások is, akiknek enni kell adnom, akkor zokog. Szívből, mélyről, és ahogy az első falat a szájába kerül, elhallgat.
Többet eszik, mint bármelyikünk. Tulajdonképpen reggeltől estig enne, de ha valakit meglát falatozni, azonnal rohan és hammog.

Győzött az augmentin

Elértünk a határainkhoz.
Nekem a türelmem állta a próbát négy napig, Mikoltnak pedig a szervezete küzdött. Sajnos ezúttal nem volt teljes a siker, és mert úgy éreztem, tovább nem várhatunk (mérlegelve minden negatív és pozitív kimenetelt és következményt illetve kockázatot), tegnap este Mikolt hatalmas ellanállás (ketten fogtuk, hogy bevegye a szirupot, ami amúgy teljesen jóízű...) után megkapta gyermekes életünk első adag antibiotikumát.
Másfél óra múlva lement a láza (reggelre egyébként ugyanazzal a 38 fokkal ébredt, mint előző reggel), csicsergett, játszott és este már az asztalnál vacsorázott.
Nagyon érdekes látni, ahogy nem a teste dolgozik, hanem a gyógyszer benne. Miután majdnem öt éve nem volt olyan, hogy igazi kemikáliát kapott volna közülünk bárki, érdeklődve figyeltem azt a gyerekkoromból megszokott módot és tempót, ahogy a gyógyulási folyamat beindul. Valami olyan (szerintem, és még mindig tartom ezt a nézetemet) szervezetidegen és számomra túlzottan gyors a történés, hogy csak kapkodom a fejem.... hogy lehet. Egyfelől persze, ha rövid távon gondolkodom, jó látni, megélni, hogy az a gyerekem, akinek fénytelen volt az arca, szeme, újra játszani kezd.... míg ki nem üti magát, hiszen nem ő szabályoz ezúttal, hanem a gyógyszer. Eszembe jutott, hányszor mondták kicsi koromban, feküdni kell, mégha olyan jól is érzed magad... én is szerettem volna megállítani kicsit Mimit, de nem lehetett persze...
Másfelől féltem, hogy hasonló nyavalyával találkozva ugyanezt a rettentően kimerítő küzdelmet kell majd végigcsinálnunk.
Ezzel együtt azt gondolom, a legjobb döntést hoztuk, kapja a progastrolt, hogy legalább a gyomra bírja a küzdelmet, és mellette a homeopátiát is. És bízom benne, hogy ez a négy nap legalább arra elég volt, hogy valami mégis elinduljon a megküzdés útján, és legközelebb már könnyebben vegye ezt az akadályt.
Teszek majd fel képet a gyógyulóban lévő kisMimiről. :)

Mobilkád

A mobilinternet után itt a mobilkád :)
Tréfát félretéve, tegnap Dani elment a két szélsővel, és megvette azt a kiegészítőt, ami nélkül már épp kezdtük megszokni az életet, de miután kipróbáltuk, beláttuk, rettentően fontos szereplője a mindennapoknak.
Itt semelyik házban nincs beépített kád, nem tudom, a babák hogyan fürdenek. Felnőttként, néhány hónap kihagyás után (és miután mindegyik gyerekünk megfürdött), magam is kipróbáltam, és fantasztikus volt... Ücsörögni egy kád meleg vízben :):) Eszembe jutottak az otthoniak. :)
Nos kép még nincs, de este pótolom, a kád kicsi, de takaros, hárman épp elférnek benne, és szülőkádnak sem utolsó :):)
Komolyabban... ez a vízben szülés olyan számomra, mintha valakinek azt mondanák, érzéstelenítés nélkül fogják kihúzni a fogát. Aki már szült vízben, biztosan érti... ez nem egy hóbort, valami olyan, amihez azért próbálok ragaszkodni, mert pszichésen jobb egy babának vízbe érkeznie (nyilván állva, vagy egy vonaton is megszülném ha arra kerülne a sor), hanem mert vízben egyszerűen sokkal könnyebb. Így aztán ez inkább egyfajta önző szempont, az én szempontom.
Vízben érzem otthonosan magam, vízben tudom, milyen jó szülni, félek tőle, hogy ne legyen meg ez a közeg, akárcsak, mint lehetőség.
Keresem a megoldást, felmerült bennem (K.Viki, még mielőtt írtad volna, de ha tudsz ebben segíteni, ne habozz :)) hogy valakit külföldről hívunk, de egyelőre nem tudom honnan, hogyan.
Visszatérve, a kép ide fog kerülni :):)

15 hetes a legkisebb

Ahogy elmúlt a hányingeres, nagyon fáradékony, egészen kimerítő első trimeszter, fellélegeztem.
Viszont ezúttal nem érkezett ezzel egy időben a mocorgás odabenn, pedig már nagyon szeretném érezni, hiszen ez az újabb jeladás arra vonatkozóan, hogy minden rendben van.
Vagy Mimi betegsége, vagy az első átvirrasztott éjjel gyomorgörcse (2 kilót sikerült aznap éjjel leadnom) megijesztett ezügyben, és máig adtam haladékot a Csöppnek, hogy adjon valami jelet. Sokkal nyugisabbnak tűnik ő, mint az előző három, vagy a negyedik még hátrébb a sorban szép türelemmel várja, hogy csak rá figyeljek. Figyelek én, amint van egy szusszanásnyi szünet, főképpen este (milyen érdekes ez is, hogy az ezirányú lelkiismeret furdalásom már nincs, pedig Mikoltnál még mennyit lamentáltam rajta, hogy nem jut neki abból, amiből Hannának olyan természetesen tudtam adni...), bejárjuk ilyenkor gondolatban a családot, mesélek erről arról, és jó egy kicsit csak vele lenni.
Node mocorogni, legalábbis érezhetően ( :):) majd fog :):)) még nem mocorgott.
Így ma, mielőtt Hannáért elmentünk volna az oviba, beugrottam az orvosi rendelőbe (közben végig arra gondoltam, otthon a védőnőhöz mentem volna, és akkor biztosan nem érezném magam ennyire megmosolyoghatónak, de itt ilyen nincs), hogy hallgassanak be, dobog-e az a kis szív odabenn.
Az asszisztens már mosolyogva fogadott (ő is várandós egyébként), ugyanaz az orvos rendelt, aki Mikoltot vizsgálta, kértem kérdezze meg, hogy megteszi-e, hogy meghallgat. Sure. Akkor várunk.
Az orvos is mosolygott, főleg azon, amikor mondtam neki, hogy nem szándékozom hetente meglátogatni. Most is meggyőzött, nagyon jó volt, hogy végigbeszéltük a tireózis helyzetet is, aztán csinált egy ultrahangot. Itt ugyanis nincs sima szívhanghallgató... Az eredmény itt látható:
Hosszú, vagyis épp a korának megfelelően az. Az orvos végignézte a buksijától a lábujjaiig minden ízét, amit csak ezzel a nem túl modern eszközzel tudott, és bár nem szeretem, ha macerálják, most valóban megnyugtatott. A tény, hogy mozog, hogy mindene rendben van. Hamár, akkor természetesen megkérdeztem, látja-e, hogy milyen nemű. Picike még... Hát persze, de ha valamit mondani kell, akkor inkább kisfiú :) No majd meglátjuk...

Muszáj írnom róla

Egy hete minden nap hosszú órákat vannak a fejemben. Minden este ülök egy darabig a sötétben, és rájuk gondolok...
A Pastramiban láttuk egymást utoljára. Erősen megöleltem mindhármójukat, tudtam, most látom őket így, együtt utoljára.
Tegnap délután elment egy barát. A kisfia két éves.
Sok mindenre tudok magyarázatot, nagyon sok dologgal képes vagyok megbékélni. Ezzel most nem....

Rólam nem esett még szó?

Tegnap érkezett egy mail, ami felhívta a figyelmemet néhány olyan dologra, amiről nem, vagy csak nagyon szőr mentén tettem eddig említést. Többek között Dani munkájával kapcsolatban kérdezett, meg néhány praktikus részletről érdeklődve, mint az orvosi ellátás, a körülöttünk élők, és a hozzájuk fűződő kapcsolataink, és végül, hogy én hogyan vagyok itt.
Ez utóbbi motoszkált bennem hosszasan, este Danival beszélgettünk (milyen ritkaság ez mostanában... sajnos, pedig milyen jó :) annyiszor rácsodálkozom, ha sikerült végre gyerekek nélkül is szót váltani, mennyi érdekes gondolat van bennünk, és milyen jól vagyunk együtt... megnyugtató a napi-heti-havi-éves állandó készenlét után egy egy ilyen beszélgetés) és végre mesélt a munkáról, én pedig szép lassan explicitté tettem a magam számára is azt, ami most van velem.
Mert az első mellbevágó érzés az volt, hogy kicsoda van hogy? Én? Mint tavaly karácsonykor, mikor Mari kérdezte, én mit szeretnék, hirtelen nem is értettem, mit kérdez.
Vagyis újra rádöbbentem, hogy egy ideje újra zárójelbe tettem magam. Nevezhetjük moratóriumnak, ezt a szót találtam, és ez így már tetszetősebb, minthogy épp egy kisebb nulla vagyok magam számára...
Mielőtt elindultunk volna, épp elkezdődött motoszkálni bennem a vágy, hogy a szülői szerep mellé még valami másban is megmutathassam mire vagyok képes. Terveztem, hogy elmegyek és megtanulok végre rendesen fotózni, hogy folytatom a pszichodrámát, és hogy befejezem a diplomamunkámat és végre teljes értékű pszichológusnak mondom majd magam.
Hogy mégis az indulás mellett döntöttem a magam 50% szavazati jogán, az részben annak a hite volt, hogy a gyerekeknek ezzel nagyon sokat tudunk majd adni, hogy azt a mókuskereket, amit a három mellett odahaza már némileg feszélyezőnek véltem, úgy hittem, messze otthontól talán könnyebb lesz még egy ideig tekergetni. Illetve ezzel a lépéssel talán ledolgozzuk majd azt a hitelmennyiséget, ami a házon kívül még nyomasztóan terhel...
Aztán megérkeztünk, én pedig nagyjából másnap kérdezgettem a többieket, hogy csak nekem van-e hányingerem, vagy mindenkinek. Az újabb várandósság kereteket adott, programot, és egy kicsit el is vesztem miatta, általa.
Nagyon hosszú idő volt, míg arra vártunk, legyen hol lakni, aztán hihetetlen tempóban kellett mindent intézni, és semmi sem ment olyan gördülékenyen, hogy abban erősítsen, érdemes tenni. Talán nem tűnik olyan hosszú időnek hét hét, vagy nyolc, mégis, benne lenni, és megélni, hogy a kapocs, ami eddig összekötött a barátokkal hirtelen eltépődik, az ablakom, amin keresztül látom és megmutatom a világot becsapódik, a szabadság, amit az autóm és a hely ismerete jelent egycsapásra megszűnik.
De mert három gyerek mellett sosem lehet unatkozni, minden percre jut tennivaló, igyekeztem letenni, és azzal foglalkozni, ami a jelen. Közben szép csendesen megszoktam, nem én döntök, nem én irányítok. Vagyis a csudát szoktam meg, csak a megküzdésnek azt a módját választottam, hogy tűrök. Aminek a vége az lett, hogy leválasztottam magamról az igény részt, és csak néha került elő, amikor karácsonyfán töprengtünk, vagy a házat rendezgettem.
Nem túl sok tér :)
Végül karácsonyra kaptam egy telefont, és nem sokkal újév után kilógattuk a mobilnetet az ablakon, és lett végre internet, de addigra már a tanult tehetetlenség erősebb volt, mint az igény arra, hogy lendületet vegyek. No meg persze a fizikai állapot sem segített, sőt az sem, hogy a gépem a másodikon van.
A változást Devi hozta, aki január eleje óta hetente kétszer jön, és takarít. Meg beszélget velem, és jóságos meg lendület van benne, és különben indiai, ami abból a szempontból hihetetlen, hogy egy egészen más kultúrából érkező felnőttel találom meg majdnem napi szinten a hangot, közösnek élem meg az értékeket. Fantasztikus amúgy. Emberként is, meg segítségként is. Róla kellene még külön is írnom. Amúgy.
Szóval hogyan is vagyok.
Úgy érzem, egy oázisban élünk, de ezzel az erővel lehetnénk a Marson is. Rengetegszer jut eszembe, hogy mennyire jó volt Penangon, hiszen Penang nem ötven éve kezdett el épülni, és nem az utóbbi tíz évben lett olyan, mint ma. Ha KL-t egyáltalán lehet állandónak tekinteni, mert minden nap egy egy újabb városrész épül... És mint ilyen, nincsenek meg benne azok a számomra nélkülözhetetlen közterek, parkok, utcák, épületek, amitől egy hely élhető. Röviden, nincs is szükség autóra, mert a Desa Parkcity feliraton kívül nincs semmi, amit három gyerekkel érdemes volna napi szinten meglátogatni. Persze itt is van mit nézni, de ezek egy egy izolált kis szigetek, mint az állatkert (a highway szomszédságában, vagyis könnyen megközelíthető, de a kerítésen kívül nincs semmi, értsd pl. városliget, bármi), vagy a Merdeka tér, vagy a nagy park a belvárosban.
És ez nekem nehéz. Nem is kicsit. Menő ember vagyok, nem nagyon bírom ha bezárnak.
Persze igyekszem profitálni is ezekből az adottságokból (miközben állandóan vérzik a szívem, hogy nem tudok természetet, kultúrát, bármit mutatni a gyerekeknek, főképpen Hannának), részben úgy, hogy lelassultam, sokkal több figyelmem jut a gyerekekre (nem feltétlenül vagyok türelmesebb, de a velük töltött idő minőségibb úgy érzem). Nem rohanunk soha sehová. :)
Tegnap épp a kezembe került egy Nők Lapja, amiben a Babák c. filmről cikkeztek. Erősen az volt a benyomásom, hogy most először az életükben nincsenek túlingerelve a gyerekeim. Pl. egész délután (Dani este fél nyolcra ért haza, mi pedig autó nélkül voltunk, az eső meg szakadt) eljátszottak egymás mellett, néha együtt, csendben. Végigolvastam az újságot. Mivan???
És még egy pozitívum. Annyit pörögtem az elmúlt tíz évben, hogy épp rámfér, hogy minden leülepedjen. Mióta itt vagyunk, dolgozom a hat évvel ezelőtti élményeken. Nagyon izgalmas. Hiszen a kontextus előhozza az akkori élményeket, csapatostul, én pedig mozizok belül, és teszem helyére a kirakóm darabjait. Meg asszociálok, és érkeznek a gondolatok a gyerkekről, családról, saját gyerekkoromról, iskolákról, sokmindenről.
Tényleg egyfajta moratórium ez, ez a ház az ashram, és amennyire lehet ezt egy pocakkal meg hárommal, elindultam befelé.
Hiányoznak a kapcsolatok, nagyon durván egyedül érzem magam, eltépettek a gyökerek, magamban kezdem újraépíteni őket, és közben súlyozok, és rangsorolok. Értéket, tőkéket. És amennyire egyedül érzem magam, annyira nyílik a világ, és tudom, ez a fajta bebábozódás ideiglenes, lassan véget ér, és el kell kezdeni abból a munícióból felépíteni valami új rendszert, hasznosat, egészet, szépet, alkalmazhatót, amiben újradefiniálódom a magam számára.
Hogy ez eltart-e három évig, nem tudom, nem hiszem. És ez egy kicsit ijesztő is, mert itt illetve innen részben korlátosak a lehetőségeim. Értsd, itt nem nagyon van, lesz módom dolgozni, tanulni, vagy éppenséggel pszichodrámára járni.
De valamit biztosan kitalálok majd. :) Most várom a legkisebbet, ezzel is lezárul majd egy fejezet, és elkezdődik valami új, amiből remélem ép ésszel és testtel fogunk kikerülni, és sikerrel felépítjük majd a hatfős családot. Onnantól pedig egy kicsit megint el lehet majd kezdeni gondolkodni valami állandón, kicsit kevésbé kamikáze módon, mint most, mert Dani szavaival élve, szép ez, mert a kihívások erősítenek bennünket, de a következő állomás hosszú távra kell, hogy szóljon, mindannyiunk érdekében.
Akkor most válaszoltam? :)

Benyomások az emberekről

Tegnap este kis kitérőt tettünk az itteni benyomásainkról, amik perszehogy részben sztereotípek, részben korlátozott volt a mintavételi lehetőség, részben pedig ez itt Ázsia, mi meg Európából érkeztünk, és ez kétség kívül egy más fajta szemüveg.
Pár apróbb sztori, amik olyan jellemzőek...
Étteremben ültünk, Hanna a futóbringájával jött, ott parkolta le a széke mellett.
Két pincér kijön, az egyik odakuporodik a bringa mellé, végignézegeti, fogdossa, forgatja minden csavarát, majd amikor befejezte feláll, ránkmosolyog, és megy a dolgára.
Csokis fánkot ettek a gyerekek, Dani etette őket, a két kisebb a duplakocsiban ült. Természetesen a csokikrém kenődött az arcukon, úgy néztek ki, mint akik bajuszt, szakállat növesztettek. Kacarásztunk rajtuk, mint ahogy az egyik fejtetőig beöltözött, a rend őrzésére odaállított, szolgálatban lévő fiatalember is. Nem bírta megállni, hogy oda ne jöjjön, részese ne legyen ennek a mókának. Majd ő is ment dolgára, füttyögni a tilosban parkolókra, pl.
A királyi palota bejáratánál lovas őrök állnak. Kettő.
Egy harmadik glancban épp a látogatóba érkező családjával cseveg, a gyerekével játszik.
Kétsávos út, piros lámpa, délután öt óra, csúcsforgalom. Hogyan haladhat jobban, tempósabban a sor? Ha a kettőből három sávot csinálnak. Dudaszó, anyázás nélkül. Mint ahogy akkor sem dudál senki, ha valaki bevág, vagy két sávot vált egyszerre, vagy a körforgalomban belülről áll ki... szintén csúcsforgalomban.
Ákos mondta először, tetszik nekem a kifejezés, ez itt az "ok la" kultúra, vagyis mindenre lehet legyinteni, majd meglesz, semmin nem kell idegeskedni, aggódni, simán lehetséges, hogy ha a Maláj válogatott megnyer egy jelentősebb meccset, akkor a következő utáni napot szabadnappá teszi valami felsőbb hatalom, az emberek pedig sms-ben tájékoztatják egymást, hogy nem kell menni dolgozni.
Nos, amiről beszélgettünk, az a fegyelmezetlenség. Sokadszorra tapasztaltuk, hogy a felnőttek egy gyerekes státuszban megragadva, az amúgy nagyon szemmel látható és sokszor képtelen határokat, szabályokat mereven tartva, mégiscsak keresik a kiskapukat, és rendkívül sok helyzetben mintha nem tudnának késleltetni.
Érdekes ez, és szokatlan is.
A vezetésnél már rendben vagyok, és megmosolygom a parkőrt és a pincért is, de ha dolgoznom kellene velük, nem tudom, hogyan viselném. Hogy nem tartják a határidőket, hogy egy szabályt egy másik felülír, így az első értelmét veszti.
Furcsa.
Ez itt Ázsia. Kicsit felszínes, legalábbis azon a szinten, ahogy a nyugatot próbálják beengedni, elsajátítani, miközben annyi hihetetlen értékük volna magukban, multik (beszélek itt a férjem ellenére), plázák, miegymás nélkül. Sokkal vonzóbb a kínai újév, az indiai szertartások, a maláj népviselet.
Ugyanakkor azon a helyen, amit KL legélhetőbb helyének titulálnak, nincs művelődési ház, könyvtár, vagy könyvesbolt... Jelent ez vajon valamit?...

Hogy helyreálljon az egyensúly

Visszaolvasva az előző két posztot, kicsit úgy éreztem, hogy nagyon negatív irányba billent a mérleg. Pedig jó itt élni :) Sok szempontból...
Tegnap példul két fiatal jött kérdőívezni, (mondjuk három év múlvára ígérik, de akkor is) a tervbe vett Town House-al kapcsolatos gondolatainkra voltak kíváncsiak. Vagyis épül majd valami közösségi ház féle, épp mire elkezdek majd csomagolni, de legalább elindult valami, bár a legtöbb kérdés arra vonatkozott, milyen boltokat látnánk szívesen... :):)
Azt hiszem, az Adorán belül a legjobb lakásban lakunk. Épp a teljes tér közepén, vagyis itt a legnagyobb a csend (építkeznek az út túloldalán, a betont fúrják már egy hónapja, de ez csak a mi időszámításunk... már augusztus óta dolgoznak), a négyes tömbök egyik szélső lakása a miénk, vagyis oldalsó ablakaink is vannak, több a fény, mint máshol, és ezek a szélső lakások nagyobbak is, ami leginkább a nappaliban érezhető. A konyhából pedig a közös parkolóra látni, amit eleinte nagyon nem szerettem, de mert mindig jön, vagy megy valaki és az ablakok fóliázottsága miatt ennek ellenére nem látnak be hozzánk csak este, ha ég a lámpa... szóval van élet körülöttünk, és lassacskán arcról legalábbis, de ismerjük az összes szomszédot. Mindig költözik valaki, jön a kukásautó, a lányok szeretnek olyankor az ablakba mászni és nézni a színes teherautókat, és a kék kukást. Ha kertes házban laknánk, nem történne ennyi minden körülöttünk, így hálás vagyok, hogy végülis ide vetődtünk.
Az emberekről (az ismerősökről) egy következő posztban, meg az óviról is, ami kissé szélsőséges érzelmeket vált ki belőlem, hol örülök, hogy van, hol azonnal kivenném Hannát...
A mai nap pozitív történése, hogy fodrásznál voltunk. Itt a szomszédban természetesen, Hanna haja is kicsit rövidebb lett (iszonyú szőke, és a naptól nagyon kiszáradt, alig lehetett már kifésülni, de mert a balzsamozás plusz egy öblítés, eddig nem erőltettem... úgy tűnik mostantól majd szükség lesz rá...), és az enyémet is megigazította a kislány, aki teljesen elfogadható minőségben dolgozott, így lesz bizodalmam legközelebb is elmenni hozzá. Most csak egy apróbb igazításra kértem, megoldotta...
És készült egy első hivatalos pocakfotó is, Dani készítette (soha még egyiknék sem sikerült ilyen közös alkotást véghezvinnünk :)), szerintem nem is olyan rossz... Így néz ki majdnem 16 hetesen kívülről:

Thaipusam

Daninak estére egy kicsit elege lett a bezártságból (amit mondjuk éppenséggel magunknak köszönhettünk, mert így akartuk eredetileg, pihenni, semmittenni, de ezt a három felülírta :):)), és este hatkor beültetett mindenkit az autóba, hogy elinduljunk valamerre.
Nem volt terv, valami parkot keresett volna, miközben mind jól tudjuk, hogy ez itt nem így megy. Sokadjára kerül elő ez a téma, és tényleg nagyon fura ez a jellegzetesség, mert bármilyen eddigi nagyvárosban azért el lehetett indulni akár gyalog, akár tömegközlekedéssel, és egyszercsak kisvárosibb részre bukkantunk, vagy egy parkba, de itt egészen más a helyzet. Nade nem erről akartam szólni...
A Batu Caves felé indultunk, talán nem is véletlenül.
A héten csütörtökön nemzeti ünnepnap volt, a hinduk egyik nagyszabású fesztiválja okán. A leírását itt lehet elolvasni, röviden az egyik istenüket, Murugát tisztelik meg ezzel a hihetetlen ünneppel.
A múlt héten Devivel nagyon sokat beszélgettünk erről, már amennyire két nem anyanyelvű eszmét tud cserélni vallási kérdésekről. :) Nagyon érdekes volt hallgatni valaki olyat, aki szintén részese ennek a hitnek, ünnepel, bár nem a legfanatikusabbak közül való. Hat évvel ezelőtt, amikor itt jártunk, borzongással néztem végig a barlangban kiállított képeket a kavadit (kisebb vagy nagyobb horgokat akasztanak a hátukba a zarándokok, amit egy barát vagy rokon egy kötéllel ráadásul vissza is tart, így vonulnak végig azon a hosszú úton, ami a belvárosból a barlangig tart...) viselő emberekről. Akkor nem hittem, hogy valaha közöm lesz még egyszer ehhez az ünnephez.
Devi azt mesélte, hogy erre az ünnepre mindenhonnan ideutaznak a hinduk, az ő szingapúri testvére is el szokott jönni, együtt van a család, és a négy nap alatt csak vegetáriánus ételeket esznek, imádkoznak, mert úgy hiszik, aki ezen a négy napon kér, az meg is kapja azt.
Az ünnep előestéjén egy menet indul a belvárosból valamikor éjfél környékén, és másnap délután kettőkor érnek a barlanghoz, ahol az isten hatalmas aranyozott szobra áll. Abból a templomból hozzák a kisebb, de drágakövekkel kirakott szobrot, ahol olyan szívesen időztünk.
Az első két nap a szertartásoké, sokan leborotválják a hajukat, férfiak, nők egyaránt (ma amikor parkolóhelyet kerestünk, a felüljáró alatt alkalmi borbély dolgozott, a négy műanyag szék körül sok sok fekete hajkupac. Tetszik nekem ez a fajta naturalizmus, ahogy a szakrálist megélik a hinduk.

A második két nap pedig egyfajta örömünnep, vásár veszi kezdetét, van itt körhinta, kirakodóvásár hennafestéssel, étel és italosztás, és közben hömpölyög a tömeg, az igazán vallásosak fémedényben tejet hoznak és sárga ruhát viselnek, de rengetegen jönnek csak imádkozni is, vagy turistaként részesedni ebből a színes kavalkádból. A belinkelt cikk szerint 800ezren látogatnak el ebben a négy napban a barlanghoz.
Devi azt javasolta, ha szeretnénk, akkor szombat, vagy vasárnap estefelé menjünk, mert a gyerekekkel a hatalmas tömeg kicsit sem vonzó, ráadásul elég nehéz a parkolás is. A szertartásokra a kicsikkel nem is mentem volna, azt hiszem elég ijesztő a teleaggatott emberek látványa, még felnőtt fejjel is...
De ma este végül mégiscsak odavonzott bennünket valami, és bár valóban nehezen találtunk parkolóhelyet, végül sikerült, és azt hiszem megérte. A vásári forgatagon túl a hindu templom befogadó közege mindig nagyon erős hatással van ránk. Valamiért a "indiániak" ahogy Hanna emlegeti őket az a népcsoport, akiken azt érzem, a helyükön vannak, ősi kultúrájuk biztonságot ad, a külsőségeket szépnek látom, mint a nők ruhái, a férfiak kedvessége a gyerekekkel, és a családjukkal egyaránt. Mindig megfog mindannyiunkat a színesség, a nyugalom, de egyelőre ennél több magyarázatot nem tudok, és cseppet sem jelenti ez azt, hogy hindu szeretnék lenni.
Itt nem zavar, ha óriás a tömeg, soha nem félek közöttük, nem idegenkedem a közelükben lenni.
Egy órát maradtunk, a lányok kaptak egy egy kis hennavirágot a kezükre, féltve tartották, nehogy lejöjjön :), megnéztük a kis tavat a Shiva templomból, megcsodáltuk a szárikat, aztán Dani nyakában Mikolttal, a hátán Áronnal, én pedig Hannát a babakocsiban tolva visszaverekedtük magunkat az autóhoz, szerintem legalább akkora látványosságot nyújtva ezzel, mintha kavadit vittünk volna.
A fényképezőgép otthon maradt... a telefonommal készült néhány kép, majd igyekszem feltölteni.

Mostam

Július eleje óta mosódióval mosok, ecettel és némi illóolajjal öblítek... mióta itt élünk az illóolaj sincs, mert nem tudom hova és mikor öntsem, ráadásul szárítógéppel előszárítok, különben sosem lenne mit felvegyünk, tekintettel a páratartalomra... az pedig elég nagy ellensége az illatnak, már ami az olajat illeti.
Tegnap előtt a kezembe került egy biobébimosószer, egy kevés volt még benne, otthonról hoztuk, gondoltam olyan rosszul mutat a mosódiós zsák mellett, fogyjon el, belelöttyintettem a gépbe egy keveset...
Már amikor kiteregettem valami fura volt... aztán ma lekaptam a hálóingemet a szárítóról, és elvittem Áront aludni. És közben annyira rosszul voltam attól a kis illattól, ami amúgy kellemes és hosszú hónapokig, míg ezt a mosószert használtam fel sem tűnt, hogy miután a kis dömper végre megadta magát, kijöttem és levettem... Elszoktam tőle, hogy van illata a ruháknak, a természetes, tiszta illatukon kívül. Fél év elég volt hozzá, pedig mennyire féltem eleinte, hogy milyen lesz majd az illatmentesség.
Jó.
Azt hiszem elteszem azt a mosószert... :)