Csütörtökön Hannát Dani vitte oviba. Délben egyedül mentem érte a kicsikkel, háromnegyed egy körül, ahogy szoktunk.
A közös tér színpadán Hanna csoportja énekelt, táncolt, valamire készültek, a kicsik rohantak oda, hogy lássák, mi a zenebona oka. Kicsit csalódottan láttam, hogy Hanna nincs a gyerekek között, összeszorult a szívem, hogy újra kudarcélmény neki a társaság, és úgy döntött, kiáll, nem vesz részt a mókában, pedig mennyire szeret énekelni, táncolni...
Míg ezen merengtem, Hanna egyszercsak szélviharként száguldott át a téren, rám sem hederített, leesett az állam, milyen kiscskó, jókedvű, pörgős, az, aki eddig a nyakamba repült, valahányszor meglátott délben. Nem értettem honnan jött, mi az oka a nagy viháncolásnak, de láttam, vizes a copfja, és lassan összeállt a kép.
Hanna már ma átkerült Auntie Juliehoz, ezért a felszabadultság. Julie hamarosan jött is, betessékelt a csoportszobába, elmesélte mi történt a délelőtt során. Pár szót, és egy színt tanultak, egy projekten dolgoznak, hajót készítenek, amihez színes alkatrészeket vágnak, festenek, közben tanulják a formákat, színeket. Reggeli után medencéztek, a kicsiknek ugyanis belefér az idejükbe, hogy egyszer egy héten kimennek, és pancsolnak. Játszhatnak is szabadon, és minimálisan, fokozatosan adagolva nap közben van némi feladatmegoldás is, finommotorikát, nyelvet fejlesztenek. Labirintust oldottak meg ma, közben megtanulták a hangyát, és a sajtot is angolul. Délben már ebédeltek, ennek külön örülök...
Julie azt mesélte, ma először látták Hannát mosolyogni, sőt szinte egész nap fülig ért a szája, Julie mellett kis jobbkézként segédkezett a kisebbeknél, vagyis a helyére került. Zene füleimnek... mégha nem is a saját korcsoportjában lett is ilyen felszabadult. Ráadásul Nina is ebben a csoportban van, aki csak egy évvel fiatalabb nála. Róla talán még nem írtam, ő egy francia kislány, harmadik gyerek, az ő családjuk a másik, akikkel szívesen találkoznék kötetlenül is. Volt is már róla szó, hogy egyszer átmegyünk hozzájuk játszani, de mi anyukák mindig nagy rohanásban vagyunk, eddig még nem sikerült számot cserélnünk...
Visszatérve Hannára... Illetve Juliera. A beszélgetésünk végén (amit ő kezdeményezett, és amiért nagyon hálás vagyok neki, hogy érti, érzi, mi kell Hannának, és fontosnak tartja, hogy ezt ketten vitassuk meg...) megkérdezte, hogyan döntöttük odahaza, természetesen kérdés sem volt, hogy Hanna ebben a csoportban maradjon.
Kifelé menet Auntie Geatha néhány szót váltott velünk, ő két kisfiút kísért valahova, én a magam hármát terelgettem, így csak szőr mentén búcsúztunk... azt mondta: Hanna, neked nagyon jó anyukád van... a maláj anyukáknak az a fontos, hogy a gyerekeik minél előbb minél többet tudjanak, számokból, betűkből, játszani nem engedik őket...
Nos igen, mások a prioritások, Hanna egyik egykori csoporttársa ovi után heti kétszer külön matekra jár...
Itthon vacsora közben Hanna kérdezte, megy-e másnap oviba. Mondtam neki, hogy nem... Senki nem megy? Nem csak te nem mégy... De én szeretnék... Kell ennél több?
Este a fürdés előtt megállt a szekrény előtt, válogatta a másnapi ruhát, újra mondanom kellett neki, hogy holnap nem viszem. Azt hiszem tényleg szeretne menni, és ez a legeslegjobb dolog, ami történhetett. Örülök, hogy így alakult, hálás vagyok az óvónőknek, hogy bár nem maguktól, de a kérésemre azonnal segítettek megoldani valamit, ami nekünk nagyon fontos volt. Várom a hétfőt...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar