Tegnap este kis kitérőt tettünk az itteni benyomásainkról, amik perszehogy részben sztereotípek, részben korlátozott volt a mintavételi lehetőség, részben pedig ez itt Ázsia, mi meg Európából érkeztünk, és ez kétség kívül egy más fajta szemüveg.
Pár apróbb sztori, amik olyan jellemzőek...
Étteremben ültünk, Hanna a futóbringájával jött, ott parkolta le a széke mellett.
Két pincér kijön, az egyik odakuporodik a bringa mellé, végignézegeti, fogdossa, forgatja minden csavarát, majd amikor befejezte feláll, ránkmosolyog, és megy a dolgára.
Csokis fánkot ettek a gyerekek, Dani etette őket, a két kisebb a duplakocsiban ült. Természetesen a csokikrém kenődött az arcukon, úgy néztek ki, mint akik bajuszt, szakállat növesztettek. Kacarásztunk rajtuk, mint ahogy az egyik fejtetőig beöltözött, a rend őrzésére odaállított, szolgálatban lévő fiatalember is. Nem bírta megállni, hogy oda ne jöjjön, részese ne legyen ennek a mókának. Majd ő is ment dolgára, füttyögni a tilosban parkolókra, pl.
A királyi palota bejáratánál lovas őrök állnak. Kettő.
Egy harmadik glancban épp a látogatóba érkező családjával cseveg, a gyerekével játszik.
Kétsávos út, piros lámpa, délután öt óra, csúcsforgalom. Hogyan haladhat jobban, tempósabban a sor? Ha a kettőből három sávot csinálnak. Dudaszó, anyázás nélkül. Mint ahogy akkor sem dudál senki, ha valaki bevág, vagy két sávot vált egyszerre, vagy a körforgalomban belülről áll ki... szintén csúcsforgalomban.
Ákos mondta először, tetszik nekem a kifejezés, ez itt az "ok la" kultúra, vagyis mindenre lehet legyinteni, majd meglesz, semmin nem kell idegeskedni, aggódni, simán lehetséges, hogy ha a Maláj válogatott megnyer egy jelentősebb meccset, akkor a következő utáni napot szabadnappá teszi valami felsőbb hatalom, az emberek pedig sms-ben tájékoztatják egymást, hogy nem kell menni dolgozni.
Nos, amiről beszélgettünk, az a fegyelmezetlenség. Sokadszorra tapasztaltuk, hogy a felnőttek egy gyerekes státuszban megragadva, az amúgy nagyon szemmel látható és sokszor képtelen határokat, szabályokat mereven tartva, mégiscsak keresik a kiskapukat, és rendkívül sok helyzetben mintha nem tudnának késleltetni.
Érdekes ez, és szokatlan is.
A vezetésnél már rendben vagyok, és megmosolygom a parkőrt és a pincért is, de ha dolgoznom kellene velük, nem tudom, hogyan viselném. Hogy nem tartják a határidőket, hogy egy szabályt egy másik felülír, így az első értelmét veszti.
Furcsa.
Ez itt Ázsia. Kicsit felszínes, legalábbis azon a szinten, ahogy a nyugatot próbálják beengedni, elsajátítani, miközben annyi hihetetlen értékük volna magukban, multik (beszélek itt a férjem ellenére), plázák, miegymás nélkül. Sokkal vonzóbb a kínai újév, az indiai szertartások, a maláj népviselet.
Ugyanakkor azon a helyen, amit KL legélhetőbb helyének titulálnak, nincs művelődési ház, könyvtár, vagy könyvesbolt... Jelent ez vajon valamit?...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar