Dani csütörtökön és pénteken nem ment dolgozni, a kínai újév okán ezt a két napot szabadnapként adják itt. Arra készültünk, hogy lemegyünk Melakába, de mert nem kezdtük elég korán a szálláskeresést,és mert ez a város alapvetően az itteni kínai kultúra bölcsője, nem is csodálkoztunk igazán, hogy minden próbálkozásunk sikertelennek bizonyult.
Így végül arra jutottunk, hogy a négy napból kettőt kirándulással töltünk, kettőt pedig itthon. Tulajdonképpen csak az riasztott egy kicsit, hogy mindkét kirándulás több, mint 100 km utazással kezdődik és végződik, és ezeket a távolságokat egy nap kétszer kell az autóban tölteni.
Mondanom sem kell, hogy belevágtunk, és minden félelmem ellenére nagyon jól sikerült minden, a gyerekek elfáradtak ugyan, de nekik is élmény volt, a második túránkra már nagyon rutinosan egy doboz játékkal és két napra elegendő rágcsálnivalóval, ennivalóval készültem... de kezdem az elején.
Régóta készültünk már az elefántokhoz, bár ezt először Szilviékkel terveztük, ők mostanában nem jártak erre. :) A háztól gyakorlatilag autópályára lehet állni, és majdnem végig ezen lehet menni, így a táv egy-másfél óra alatt abszolválható. Ha nincs egy utazásellenes egyéves, aki az első húsz perc után inkább világfelfedezni vágyott, és ezt hangos nemtetszésnyilvánítással adta tudtunkra, olyannyira szívszaggatóan, hogy meg kellett állnunk, kivenni, sétálni, megnyugtatni. Az út zömét végül alvással töltötte, de erősen elgondolkodtam, hogyan lesz ez hazafelé, illetve két nap múlva, amikor majd Melakába szeretnénk eljutni.
Az autópályát elhagyva az út a dzsungelen keresztül vezet, a másfél sávnyi út mentén itt ott cölöplábakra épült, favázas, pálmalevél oldalú kunyhók állnak. Az Asli Orangok, vagyis a helyi őslakosok élnek itt, elképesztően más világban, mint alig 100km-re KL-ben a bevándorlók... Szeretem nézni ezt a természettel szorosan összenőtt, kicsit idegen, de az őszintesége miatt mégis szívemnek kedves világot, látni, hogy bizonyára megküzdenek nap mint nap a kiszolgáltatottsággal, és elgondolkodni, vajon mivel töltik az idejüket...
Az út végén az elefántpark sorompója nyitott karokkal várja a látogatókat. Új építésű fogadóház, ahol be kell jelentkezni, és adományt lehet hagyni, a látogatásért ugyanis nem kérnek semmit. Pedig program van bőven, minden nap kettőtől részt lehet venni egy kis bemutatón, a folyóban fürdő elefántokat lehet látni, etetni lehet őket, és végül egy körre a hátukra ülni, és ha a folyó is úgy akarja, akkor még fürdeni is lehet velük.
Majdnem ebédidő volt, mire megérkeztünk, megnéztük az életkoruknak megfelelően elkülönített kisebb, nagyobb, hatalmas állatokat, megetettük őket mogyoróval, ezt a gyerekek, Áronnal az élen nagyon élvezték. Megebédeltünk (valamit elszámolhatott a hölgy, mert bár olcsó volt a hely, három üdítőért és négy tál ételért fizettünk 17 ringitet, vagyis nagyjából 1200 forintot...), aztán kettőre visszamentünk a parkba. Nagyon meleg volt, én alig győztem ülve, de a többiek lelkesen várták a műsort.
Hamarosan meg is érkeztek a dzsungelből az elefántok, az idomárok hátán. Bemutatkoztak, majd leballagtak a folyóba megfürdeni. Megetettük őket, papayával, uborkával, és következett az elefánton lovaglás. 
Rengetegen voltunk, így egy kicsit turistalátványosság érzésem volt, és sajnáltam az állatokat, akik csak köröztek az erre kialakított karámban, hátukon a lelkes emberekkel, fényképezőgépek kattogtak... és újra megállapítottam, ha a természetben szeretném látni őket, máshová kell mennem, gyerekek nélkül, és még ott se biztos, hogy nem botlok bele másokba, akiknek ugyanez a vágyok...
Jól elfáradtunk, de még hátra volt a folyóban fürdés. Mi erre nem vállalkoztunk, részben, mert nem volt nálunk fürdőruha, részben pedig mert nem volt túl vonzó... pláne, amikor kiderült, ez pusztán arról szól, hogy az elefánt leveti magáról az épp felkászálódott lelkes népet.A hazaút kicsit gördülékenyebben telt, mint az ide vezető, mind elaludtak, tele élményekkel, jó koszosan, és fáradtan.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar