Aznap, amikor először jöttünk el Desa Parkcity tópartjára, egy könnyed vasárnapi kirándulás és feltöltődés reményében, délután már lakásokat néztünk.
Három esélyes gated community közül kellett pár nap alatt választanunk, Josephy és a barátnője az Adorára szavaztak, ahol végül valóban kikötöttünk. Részben azért is, mert itt lakik J. barátja, és úgy éreztük, nem mindegy, hogy ismerünk-e valakit a kapun belül az első perctől, vagy teljesen idegenként kell beilleszkednünk.
Martinnal azóta annyi kapcsolatunk volt, hogy a karácsonyi összejövetelükre meghívott minket, és bármikor összefutunk, váltunk néhány szót. Nagyobbak a gyerekeik, igazából nincs kellő közös felület, ráadásul sosem látjuk őket :)
Akkor Josephy említett egy családot, akik négy gyereket nevelnek, amerikaiak, és a mama otthon tanítja a két iskolás korút. Örültem, hogy még valaki ennyi gyerekkel vállalkozott ugyanarra, amire mi, és elraktároztam magamban egy vágyat, hogy egyszer megismerjük őket.
Nem sokkal a beköltözés után sétáltunk a játszótérre, és egy szőke nő, három kislánnyal jött szembe. Danival mindig megjegyezzük, ha valakinek sok, és a mieinkkel azonos korú gyerekei vannak, gondolom a sorsközösség erősen összeköt az idegenekkel is. :):)
Aztán pár napra rá, a közértben álltunk a pénztárnál, és ez a nő, a három kislány és még egy fiúcska, no meg a papa álltak a másik sorban. A mi hármunkból kettő épp pakolt valahol, a nő nem is értette, miért mosolygok rájuk, aztán amikor mind a három előkerült, azt hiszem megértette. Én akkor már biztos voltam benne, hogy Ők azok.
A következő impulzus egy apró mozzanat volt csak, én teregettem, ők pedig elsétáltak az ablakunk alatt, és a szemközti háztömbbe mentek haza. (Van belőle négy, mind más tájolású, egészen véletlen, hogy ilyen közel élünk egymáshoz)
Újabb néhány nap múlva jöttek velünk szembe, megálltunk egy pillanatra a tűző napon, beszéltünk pár mondatot, de a gyerekek nem bírták túl sokáig, így mindenki sietett tovább a dolgára.
Egyszer összefutottunk a medencénél, aztán Dani is találkozott velük, és utoljára egy haletetésből hazafelé tartva utolértek.
Hogy mindez miért fontos nekem, hogy ilyen részletességgel leírjam... mert hiába a közelség, hiába a hasonlóság, olyan nehéz megtalálni azt a helyet, időt, témát, amin át el lehet indulni egymás felé, pedig érzem, hogy ők olyan emberek, akikkel mi is, és a gyerekek is szívesen vagyunk.
Csendesebbek, sokkal fegyelmezettebbek a gyerekek, és talán kevésbé nyitottak a felnőttek, de valamiért mégis úgy hiszem, közünk volt, és lesz egymáshoz. A két kisebb nagyjából a két lány korabeli, ők is lányok, a nagyobbak pedig 9 és 7 évesek, a legidősebb fiú.
Minden nap gondoltam rá, hogy átmegyünk, viszünk valamit, és meghívjuk őket, de eddig még mindig elég bénának éreztem magam, hogy nekivágjak. Pedig szükségünk van a kapcsolatokra, mégha tudom, ők szeptemberben hazamennek, mi pedig maradunk. És mert ők csak egy évre jöttek, sokkal kevésbé nyitnak, vagyis a lépést nekem kell megtennem...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar