Rólam nem esett még szó?

Tegnap érkezett egy mail, ami felhívta a figyelmemet néhány olyan dologra, amiről nem, vagy csak nagyon szőr mentén tettem eddig említést. Többek között Dani munkájával kapcsolatban kérdezett, meg néhány praktikus részletről érdeklődve, mint az orvosi ellátás, a körülöttünk élők, és a hozzájuk fűződő kapcsolataink, és végül, hogy én hogyan vagyok itt.
Ez utóbbi motoszkált bennem hosszasan, este Danival beszélgettünk (milyen ritkaság ez mostanában... sajnos, pedig milyen jó :) annyiszor rácsodálkozom, ha sikerült végre gyerekek nélkül is szót váltani, mennyi érdekes gondolat van bennünk, és milyen jól vagyunk együtt... megnyugtató a napi-heti-havi-éves állandó készenlét után egy egy ilyen beszélgetés) és végre mesélt a munkáról, én pedig szép lassan explicitté tettem a magam számára is azt, ami most van velem.
Mert az első mellbevágó érzés az volt, hogy kicsoda van hogy? Én? Mint tavaly karácsonykor, mikor Mari kérdezte, én mit szeretnék, hirtelen nem is értettem, mit kérdez.
Vagyis újra rádöbbentem, hogy egy ideje újra zárójelbe tettem magam. Nevezhetjük moratóriumnak, ezt a szót találtam, és ez így már tetszetősebb, minthogy épp egy kisebb nulla vagyok magam számára...
Mielőtt elindultunk volna, épp elkezdődött motoszkálni bennem a vágy, hogy a szülői szerep mellé még valami másban is megmutathassam mire vagyok képes. Terveztem, hogy elmegyek és megtanulok végre rendesen fotózni, hogy folytatom a pszichodrámát, és hogy befejezem a diplomamunkámat és végre teljes értékű pszichológusnak mondom majd magam.
Hogy mégis az indulás mellett döntöttem a magam 50% szavazati jogán, az részben annak a hite volt, hogy a gyerekeknek ezzel nagyon sokat tudunk majd adni, hogy azt a mókuskereket, amit a három mellett odahaza már némileg feszélyezőnek véltem, úgy hittem, messze otthontól talán könnyebb lesz még egy ideig tekergetni. Illetve ezzel a lépéssel talán ledolgozzuk majd azt a hitelmennyiséget, ami a házon kívül még nyomasztóan terhel...
Aztán megérkeztünk, én pedig nagyjából másnap kérdezgettem a többieket, hogy csak nekem van-e hányingerem, vagy mindenkinek. Az újabb várandósság kereteket adott, programot, és egy kicsit el is vesztem miatta, általa.
Nagyon hosszú idő volt, míg arra vártunk, legyen hol lakni, aztán hihetetlen tempóban kellett mindent intézni, és semmi sem ment olyan gördülékenyen, hogy abban erősítsen, érdemes tenni. Talán nem tűnik olyan hosszú időnek hét hét, vagy nyolc, mégis, benne lenni, és megélni, hogy a kapocs, ami eddig összekötött a barátokkal hirtelen eltépődik, az ablakom, amin keresztül látom és megmutatom a világot becsapódik, a szabadság, amit az autóm és a hely ismerete jelent egycsapásra megszűnik.
De mert három gyerek mellett sosem lehet unatkozni, minden percre jut tennivaló, igyekeztem letenni, és azzal foglalkozni, ami a jelen. Közben szép csendesen megszoktam, nem én döntök, nem én irányítok. Vagyis a csudát szoktam meg, csak a megküzdésnek azt a módját választottam, hogy tűrök. Aminek a vége az lett, hogy leválasztottam magamról az igény részt, és csak néha került elő, amikor karácsonyfán töprengtünk, vagy a házat rendezgettem.
Nem túl sok tér :)
Végül karácsonyra kaptam egy telefont, és nem sokkal újév után kilógattuk a mobilnetet az ablakon, és lett végre internet, de addigra már a tanult tehetetlenség erősebb volt, mint az igény arra, hogy lendületet vegyek. No meg persze a fizikai állapot sem segített, sőt az sem, hogy a gépem a másodikon van.
A változást Devi hozta, aki január eleje óta hetente kétszer jön, és takarít. Meg beszélget velem, és jóságos meg lendület van benne, és különben indiai, ami abból a szempontból hihetetlen, hogy egy egészen más kultúrából érkező felnőttel találom meg majdnem napi szinten a hangot, közösnek élem meg az értékeket. Fantasztikus amúgy. Emberként is, meg segítségként is. Róla kellene még külön is írnom. Amúgy.
Szóval hogyan is vagyok.
Úgy érzem, egy oázisban élünk, de ezzel az erővel lehetnénk a Marson is. Rengetegszer jut eszembe, hogy mennyire jó volt Penangon, hiszen Penang nem ötven éve kezdett el épülni, és nem az utóbbi tíz évben lett olyan, mint ma. Ha KL-t egyáltalán lehet állandónak tekinteni, mert minden nap egy egy újabb városrész épül... És mint ilyen, nincsenek meg benne azok a számomra nélkülözhetetlen közterek, parkok, utcák, épületek, amitől egy hely élhető. Röviden, nincs is szükség autóra, mert a Desa Parkcity feliraton kívül nincs semmi, amit három gyerekkel érdemes volna napi szinten meglátogatni. Persze itt is van mit nézni, de ezek egy egy izolált kis szigetek, mint az állatkert (a highway szomszédságában, vagyis könnyen megközelíthető, de a kerítésen kívül nincs semmi, értsd pl. városliget, bármi), vagy a Merdeka tér, vagy a nagy park a belvárosban.
És ez nekem nehéz. Nem is kicsit. Menő ember vagyok, nem nagyon bírom ha bezárnak.
Persze igyekszem profitálni is ezekből az adottságokból (miközben állandóan vérzik a szívem, hogy nem tudok természetet, kultúrát, bármit mutatni a gyerekeknek, főképpen Hannának), részben úgy, hogy lelassultam, sokkal több figyelmem jut a gyerekekre (nem feltétlenül vagyok türelmesebb, de a velük töltött idő minőségibb úgy érzem). Nem rohanunk soha sehová. :)
Tegnap épp a kezembe került egy Nők Lapja, amiben a Babák c. filmről cikkeztek. Erősen az volt a benyomásom, hogy most először az életükben nincsenek túlingerelve a gyerekeim. Pl. egész délután (Dani este fél nyolcra ért haza, mi pedig autó nélkül voltunk, az eső meg szakadt) eljátszottak egymás mellett, néha együtt, csendben. Végigolvastam az újságot. Mivan???
És még egy pozitívum. Annyit pörögtem az elmúlt tíz évben, hogy épp rámfér, hogy minden leülepedjen. Mióta itt vagyunk, dolgozom a hat évvel ezelőtti élményeken. Nagyon izgalmas. Hiszen a kontextus előhozza az akkori élményeket, csapatostul, én pedig mozizok belül, és teszem helyére a kirakóm darabjait. Meg asszociálok, és érkeznek a gondolatok a gyerkekről, családról, saját gyerekkoromról, iskolákról, sokmindenről.
Tényleg egyfajta moratórium ez, ez a ház az ashram, és amennyire lehet ezt egy pocakkal meg hárommal, elindultam befelé.
Hiányoznak a kapcsolatok, nagyon durván egyedül érzem magam, eltépettek a gyökerek, magamban kezdem újraépíteni őket, és közben súlyozok, és rangsorolok. Értéket, tőkéket. És amennyire egyedül érzem magam, annyira nyílik a világ, és tudom, ez a fajta bebábozódás ideiglenes, lassan véget ér, és el kell kezdeni abból a munícióból felépíteni valami új rendszert, hasznosat, egészet, szépet, alkalmazhatót, amiben újradefiniálódom a magam számára.
Hogy ez eltart-e három évig, nem tudom, nem hiszem. És ez egy kicsit ijesztő is, mert itt illetve innen részben korlátosak a lehetőségeim. Értsd, itt nem nagyon van, lesz módom dolgozni, tanulni, vagy éppenséggel pszichodrámára járni.
De valamit biztosan kitalálok majd. :) Most várom a legkisebbet, ezzel is lezárul majd egy fejezet, és elkezdődik valami új, amiből remélem ép ésszel és testtel fogunk kikerülni, és sikerrel felépítjük majd a hatfős családot. Onnantól pedig egy kicsit megint el lehet majd kezdeni gondolkodni valami állandón, kicsit kevésbé kamikáze módon, mint most, mert Dani szavaival élve, szép ez, mert a kihívások erősítenek bennünket, de a következő állomás hosszú távra kell, hogy szóljon, mindannyiunk érdekében.
Akkor most válaszoltam? :)