Elértünk a határainkhoz.
Nekem a türelmem állta a próbát négy napig, Mikoltnak pedig a szervezete küzdött. Sajnos ezúttal nem volt teljes a siker, és mert úgy éreztem, tovább nem várhatunk (mérlegelve minden negatív és pozitív kimenetelt és következményt illetve kockázatot), tegnap este Mikolt hatalmas ellanállás (ketten fogtuk, hogy bevegye a szirupot, ami amúgy teljesen jóízű...) után megkapta gyermekes életünk első adag antibiotikumát.
Másfél óra múlva lement a láza (reggelre egyébként ugyanazzal a 38 fokkal ébredt, mint előző reggel), csicsergett, játszott és este már az asztalnál vacsorázott.
Nagyon érdekes látni, ahogy nem a teste dolgozik, hanem a gyógyszer benne. Miután majdnem öt éve nem volt olyan, hogy igazi kemikáliát kapott volna közülünk bárki, érdeklődve figyeltem azt a gyerekkoromból megszokott módot és tempót, ahogy a gyógyulási folyamat beindul. Valami olyan (szerintem, és még mindig tartom ezt a nézetemet) szervezetidegen és számomra túlzottan gyors a történés, hogy csak kapkodom a fejem.... hogy lehet. Egyfelől persze, ha rövid távon gondolkodom, jó látni, megélni, hogy az a gyerekem, akinek fénytelen volt az arca, szeme, újra játszani kezd.... míg ki nem üti magát, hiszen nem ő szabályoz ezúttal, hanem a gyógyszer. Eszembe jutott, hányszor mondták kicsi koromban, feküdni kell, mégha olyan jól is érzed magad... én is szerettem volna megállítani kicsit Mimit, de nem lehetett persze...
Másfelől féltem, hogy hasonló nyavalyával találkozva ugyanezt a rettentően kimerítő küzdelmet kell majd végigcsinálnunk.
Ezzel együtt azt gondolom, a legjobb döntést hoztuk, kapja a progastrolt, hogy legalább a gyomra bírja a küzdelmet, és mellette a homeopátiát is. És bízom benne, hogy ez a négy nap legalább arra elég volt, hogy valami mégis elinduljon a megküzdés útján, és legközelebb már könnyebben vegye ezt az akadályt.
Teszek majd fel képet a gyógyulóban lévő kisMimiről. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar