A múlt héten megérkezett Peti. Erről is külön szerettem volna írni, és biztosan fogok is, hiszen nagyon vártuk, az otthoniak pedig telerakták a bőröndjét mindenféle földi jóval... szerintem több dolgot hozott nekünk, mint amennyit magának...
Jó, hogy itt van, a lányok majd kiugrottak a bőrükből, amikor megérkezett, és persze nehéz is a szívem, hiszen Marinak és Palinak egy gyereke és egy unokája sincs Magyarországon.
Áron kis szemmeresztgetős távolságtartással fogadta, annyira hasonlít Danira, hogy erre számítottunk :)
Nos, mióta itt van, rengeteget mesél, folyton a gyerekekkel van, illetve volt, míg az elmaradhatatlan vacakság le nem verte szegényt a lábáról. Már épp lábadozik, de a hétvégén, vasárnap egész nap aludt, láza volt, fájt a torka.
Szombat délután viszont vállalta azt, amit azért kevesen tudnának utána csinálni (leszámítva a nagyszülőket :)), vállalta mind a hármat, hogy mi egy kicsit kettesben lehessünk Danival.
Elmentünk moziba, és felfedeztük egy kicsit a lehetőségeket a kapun kívül, de erről is szólhatna majd egy következő poszt.
Amiért ezt a kis szösszenetet írom, az a következő pár sor.
A film végeztével felhívtuk a gyerekeket, hogy hogyan vannak, Mikolt elkérte Petitől a telefont, beszélt Danival, majd engem kért, és azt mondta a maga ízes, magyarra hasonlító nyelvén:
- Mama, nagyon szeretlek, nem tudok hozzád menni, mert nagyon messze vagy.
A mondatból az eleje a lényeg, könnyedén megnyugtattam, hogy nem Magyarországra mentem. Még soha nem mondta, szerintem senkinek, hogy szeretlek. Még soha nem hallottam ennyire okosan beszélni, persze a telefon egészen más élmény, mint a szó a látvánnyal együtt. Egészen meghatott. :)
Másra terelte a szót, én meg csak ízlelgettem, amit mondott.
Nem mellesleg annyira zsivány manapság, hogy egy egy ilyen apró morzsája a lelkének nagyon megmelengeti a szívemet. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar