Amikor nagyon későn fekszem, vagyis jól elfáradok, mindig elkeseredem... Főleg Hanna miatt mostanában, pedig Mikolt is szépen leképezi a lelkiállapotunkat, olyan, mint egy betörhetetlen kiscsikó, abban leli kedvét, ha mást bánt, és az sír mellette... eléggé elkeserít ezzel...
Azt gondolom ilyenkor, hogy mindent elvettem Hannától, ami jó és fontos volt neki, az ovit, a barátait, játszóteret, a nagy kertet, a nagyobb családot. És pillanatnyilag nem tudok helyette semmi sem adni magunkon kívül, mert még mindig nagyon képlékenyek a keretek, és még mindig (vagy egyre jobban) meg van kötve a kezem, a mozgásterünk...
Forgolódom ilyenkor sokáig, merengek, mi lehet a jó megoldás, hogyan könnyítsek, kell-e könnyítenem, vagy türelmesebbnek kell lennem, magammal, vele, a körülményekkel. Sokszor jutok arra, hogy nekem egy hónap nem idő, neki igen. Benne most alakul rengeteg minden, most alapozunk, és ennek az alapnak jónak, élhetőnek, pozitívnak kell lennie, mert erre tettem fel ezt a pár évet, amit csak velük töltök. Sem nekem, sem nekik nem jó, ha szenvedünk, ha értelmetlen várakozás, óhaj az összes hétköznap...
Nyilván a legnagyobb súllyal az ovikérdés nyom, és egészen tegnapig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nem jön el a pillanat, amikor fogom az összeset és hazamegyek velük, lesz, ami lesz.
Aztán tegnap éjjel Mikolt nagyon köhögött, a pelusa pedig félrecsúszott, így összepisilte az ágyát, amit le kellett húzni, ... közben sírt, ezzel felébresztette előbb Áront, akit szopival igyekeztem visszaaltatni, de hallottam, hogy Hanna is megébred, és pisilni akar. Szegény Dani pörgött a lányok körül, én drukkoltam, mást nem tudtam tenni, nehogy Áron végérvényesen felkeljen.
Mire mindent elintéztünk, észrevettem, hogy Áron pelusa is óriási, elfogyott a vize is, így felkeltem én is, áttettem a kiságyba Áront, kicseréltem a pelust, és nekiindultam, hogy töltsek az itatójába vizet. (milyen tipikus szett ez :):) De amint kiléptem az ajtón, Mimi állt előttem, hiányolta Danit. Dani már visszaaludt, nekem meg már úgyis mindegy volt, hol töltöm az éjszaka további részét, bementem vele a szobájukba, és odakucorodtam az ágya mellé, mert fogni szerette volna a kezem. Ő elaludt, én gondolkodtam.
Eddig két lehetőség volt a fejemben. Hagyni, vagy kivenni.
Most pedig hirtelen elkezdtek tolulni a gondolatok, és egytől egyig értelmesnek, jónak, és megoldhatónak tűntek, bármennyire is gondoltam közben, hogy félálomban ülök egy kemény parkettán, a hátam fáj, a lábam zsibbad...
Igyekszem a gondolatsort visszaidézni, hogy ne csak a végeredmény legyen megörökítve...
Hanna óvónénije jó. De amit csinálnia kell, az sok. Rengeteg. A négy évesek óvónénije nem jó, és igazából nem csinálnak sokkal kevesebbet ők sem, már elkezdték a mandarint, és az olvasást is, vagyis nem megoldás a(z amúgy saját) négy éves korcsoportba adni.
A három évesekkel Auntie Julie van, aki Mikolt óvónénije lesz majd (ha lesz, ha viszem), aki Geathán kívül az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy érzem, jó.
Mi lenne, ha Hanna nem is egy, hanem két korcsoportot ugrana, ebben a csoportban van olyan, aki csak egy évvel fiatalabb mint ő, hiszen 2008 januári gyerekek is vannak ott. Még nem tanulnak akadémikus marhaságokat, csak angolul beszélnek, nincs bahasa, és mandarin sem, hamarabb végeznek, vagyis fél egykor már az ebéden is túl vannak, Hannának nem gond, ha kisebbekkel van... és még azt is el tudtam képzelni, hogy hamarosan Mikolt is megy, így együtt lehetnének egy darabig. És ha készen áll, átmehet Geathához, nagynak.
A három nap így is elég lesz, a maradék két napból pedig egyszer áthívjuk a négygyerekes családot játszani, Sarah egy évvel idősebb Hannánál, de teljesen jól eljátszottak a múltkor is, mégha Sarah csendesebb is, mint Hanna. Vagy megkérem a mamájukat, hadd menjen át Hanna, amikor ő a nagyobbakat tanítja, játszhasson Sarahval, én pedig áthozom Rachelt, aki Mikolttal egyidős. Sütök egy süteményt, és holnap délután becsöngetünk hozzájuk.
Az utolsó fontos elintéznivalóm, pedig a bevásárlóközpontban az angol tanfolyam feltérképezése, kétszer egy héten lehetne akár oda is járni, ha elég játékos, akkor mindenképpen a hasznára válna.
Egy órát ücsörögtem a sötétben, és úgy éreztem, elengednek végre az izmait, megnyugodhatok végre egy kicsit, hátha mindez működni is fog.
Nem hittem, hogy egy nap alatt minden összeáll.
Reggel Dani vitte, korábbra hoztuk a fektetést, így többet aludt, mint eddig, és mert tegnap nem volt ovi úgy tűnt, ki is pihente magát. Mosolyogva ébredt, jókedvűen indult, és bár volt némi nehézség az elválásukban, ami főleg annak szólt, hogy nincs semmi, amivel hirtelen el lehetne kezdeni játszani, megvárták együtt, míg Auntie Geatha megérkezett, és csak akkor ment el Dani. Hanna úgy tűnt, örül Geathanak, és nem bánja nagyon, hogy Dani elment.
Délben én mentem érte, Julie nyitotta a kaput. Nem gondoltam volna, de végül elmondtam neki, hogy az a tervem, hogy Hannát átkérem hozzá. Ült mellettem, hallgatott, és azt mondta, az én döntésem, tényleg csak a nyelvvel foglalkoznak, és ha nem bánom, hogy nincs akadémikus oktatás, akkor részéről teljesen rendben van. Hát cseppet sem bánom...
Geatha is csatlakozott a beszélgetéshez, örültem neki, hogy végül ő is bevonódik, nem szerettem volna semmit a háta mögött megoldani. Ő azt mondta, hogy már a múlt héten írt egy levelet az igazgatónak, hogy szerinte túl nagy az elvárás Hanna felé, és kisebbek közé kellene járnia legalábbis átmenetileg, míg meg nem érti a nyelvet. Nagyon jó érzés volt, hogy bár nekik egészen más rendszer van a fejükben, egészen más elvek szerint dolgoznak, megértik elfogadják, és partnerek abban, amit én szeretnék.
Végül úgy váltunk el, hogy holnap még Geathahoz megy Hanna, de hétfőn Julienál kezd. Geatha megölelgette Hannát, láthatóan azért ő is megszerette. Hanna nem reagálta le igazán az információt, nem ellenkezett, de nem is volt semmi jele a megkönnyebbülésnek.
Érdekes adalék, hogy ma egy kisfiú belevágta a ceruzát több helyen, a pólóján ott a nyom, és egy helyen a bőrén is felkarcolta... Ha nem veszem észre, nem tudom mondja-e. Nagyon sajnálom, és nem tudom, hogy egyébként is bántják-e, Tiffany biztosan durva vele, és nem szeretem, hogy nem mondja, illetve, hogy az óvónők nem tesznek semmit...
Így már fogalmam sincs, hogy mi a valóság, hogy a nyelv hiánya zavarja, vagy bántják... Még adok egy lehetőséget annak, hogy újra bizalommal teli legyen, és ha nem változik a helyzet, akkor már könnyen el tudom majd engedni azt az ideámat, hogy Hanna ovis legyen.
Délután Peti elment megkérdezni az angol tanfolyamot, hatra kaptunk felmérésre időpontot, épp amikor kiléptünk az ajtón jött a négygyerekes család. :) Picit beszéltünk, és megkérdeztem a mamát (még mindig nem tudom a nevét...) hogy lenne-e kedvük átjönni valamikor játszani. Elsőre nem értette, mit szeretnék, de amikor értelmezte, nagyon örült, már csak ki kell találnom mikor legyen.
A harmadik vágy, az angol tanfolyam végül nem teljesült, hihetetlen, de már ott is betűket tanítanak, a 11. órától kezdve az abc a lényeg... így fogalmam sincs, kiknek találták ki valójában. Viszont nagyon pozitív volt az élmény, mert a tanító, mikor megértette, hogy nekünk igazából a beszéd a fontos, elkérte a számomat, és megígérte, felhívja az egyik ismerősét, hátha az tud valakit ajánlani, aki eljön hozzánk rendszeresen, és beszél Hannával, tanítgatja. Vagy marad az, hogy én foglalkozom vele, ez azért korlátozottabb hatékonyságú és minőségű... Illetve harmadik lehetőségként ott van a british council is.
Nyugodtabb vagyok, bár vannak aggasztó tényezők, de remélem, hogy rövidesen leteszem a maradékot is, de egyelőre még el kell tudnom fogadni a "b" tervet, vagyis, hogy Hanna nem megy közösségbe, bármennyire is úgy érzem, szüksége volna rá. Csillánk itt nem lesz, ezt már biztosan tudom... :(
Tidak ada komentar:
Posting Komentar