Egy cikk és a gondolataim hozzá

Viki átküldött ma egy cikket, ami a mostani életünk szempontjából olyannyira releváns, hogy bár aludnom kellene, mégis lejöttem, hogy az egyelőre még formálódó gondolataimat bepötyögjem ezügyben.

Talán érdemes előbb a cikket elolvasni (ez az a könyv, amiről a múltkor cikkeztek a time outban és említettem egy posztban már), és csak utána az én gondolatrohamomat... itt található. Egy kínai nő könyve arról, miért olyan sikeresek a kínai és mellesleg az ázsiai gyerekek szemben a nyugati kultúrában növekvőkkel, mik a főbb különbségek.

Az én részem... Amikor otthon arról gondolkodtam, milyen lesz itt élni, tudtam, ez Ázsia, más, de egészen pontosan nem volt képem arról, miben, hogyan más. Ha lett volna időm, energiám többet foglalkozni a kérdéssel sem tudom, vajon másképp döntöttem volna, bár bevallom, elég sok álmatlan éjszakám van azóta, hogy Hannát elindítottam az itteni világban. Hiszen nem itt nőttem fel, hiába is tudnám agyból, mit jelent itt élni, előbb megélni kell, ezen keresztül megérteni, lexikális tudás nem elegendő.

Miről beszélek? Arról a rendszerről, amit a mi lakóhelyünkön, ahol a többség kínai, gyereknevelésről gondolnak, tesznek. A felszínt látva teljesen abszurd elvárásokkal a gyerekeik felé, minél korábban elkezdve az edzést a felnőtt világra, minél kevesebbet megtartva ezzel, akarva, akaratlanul a gyerekkorból. Abból az értékből, ami számunkra európaiak számára érték. Kezdetben azt gondoltam, hogy egyszerűen hiányzik valami alaptvető tudás arról, amit mi tudunk a gyerekkorról, annak sajátosságairól, a fejlődés milyenségéről.

Nem hiszem, hogy itt, vagy bárhol a világban más lenne az aránya a tudatosan nevelő szülőknek, a többség itt is, otthon is inkább elfogadja a társadalom alakította normákat, és úgy nevel, ahogy látta, hallotta, ahogy a rendszer diktál. Vagyis nálunk három évesen mennek a gyerekek óvodába, előtte esetleg bölcsődébe, és csak első osztályban tanulnak betűket olvasni, számolni, írni. Senki sem csodálkozik ezen, mindenki számára természetes ez. Aki tudatosabb, választhat altarnatívákat, de inkább a szelídebb, mint a pragmatikusabb, akadémikusabb véglet az.

Itt az a norma, hogy a gyerekek két hónapos koruktól mással, vagy máshol "nevelődnek", három évesen alapozzák a második nyelvet, négy évesen tízen belül számolnak, öt évesen ismerik az abc-t, és három nyelvet tanulnak. Hat évesen nagyjából a mi nyolc-kilenc éveseink színvonalán teljesítenek. De miért?

Ez foglalkoztat leginkább, a cikkben néhány bagatell válasz már szerepel. Ezzel, mert nem vagyok maláj, kínai, nem vagyok ázsiai nem jutottam előrébb, nyilván megvannak a válaszok, hogy így érhető el, hogy mindig mindenben a legjobb legyen a gyerek, mert így kap megfelelő pozíciót, amivel a megélhetést biztosítja majd maga és a szülei számára. Mindezt egy olyan kultúrában, ahol a család szerepe kiemelkedősen fontos (az ő mércéjükkel ez inkább anyagi vonatkozásban, és a szokásokhoz való ragaszkodásban csúcsosodik, nem egy fajta belső érték, az ember értéke, az összetartozásé, sokkal inkább a fennmaradásról szól, így kívülről, európai szemmel, ami nyilván torz, tele sztereotípiákkal...), és ahol kevés az egyéb opció...

Amin töprengtem, az az, vajon miért gondolják hatékonynak ezt a rendszert azok, akik kitalálták, vagyis azok, akik gondolkodtak azon, milyen legyen. Nagyon fura dolog ez, hiszen a mai Malajzia története nem túl idős, lényegében ötven évre kell visszatekinteni, ráadásul iszonyú erős az angolszász behatás, az oktatásban pedig mindenhol az itáliai hagyományokra hivatkoznak. Vagyis európai mércék, de ázsiai adoptációban. Iszonyú fura és érdekes keveredés ez, ha Hannát nem kellene ebbe integrálnom, akkor sokkal nyitottabb lennék a válaszkeresésre... Abban a városban, ahol minden arról szól, hogy csinálj pénzt, talán nem meglepő, hogy már az óvoda is színtere a versenyistállósodásnak, de vajon meddig tartható az, hogy minden egyén a legjobb kell legyen?

Két izgalmas kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban. Az egyik, a láthatatlan kasztrendszer. Előre megjósolható, hogy ki az, aki takarít, és ki az, aki bankár. előbbi valószínűbben indiai, vagy bevándorolt indonéz, utóbbi inkább kínai. Vagyis ha minden maláj születésű ebben a versenyben vesz részt, mi értelme? A másik, a rugalmasság kérdése.

Érdekes módon, a cikkből az derül ki számomra, hogy elsőnek lenni bárhol a világban az ázsiaiak tudnak majd, hiszen ők a legszorgalmasabbak, kicsi koruktól fogva arra tanítják őket, hogy viseljenek, küzdjenek, kibírjanak, megoldjanak, rettentő okosak legyenek. Mégis sántít ez nekem. Mi az, amit beáldoznak ezzel? Meddig tartható az a szemlélet, hogy a legokosabb a legjobb? Mit jelent okosnak lenni?

Az az érzésem, sokkal fontosabb (és ez megintcsak az európai agyam... más nincs is :)) kreatívnak lenni. Leginkább akkor, ha nem egy városban, egy munkahelyen kell megfeleni egy életen keresztül. Persze ha azt feltételezzük, hogy a gyerekünk KLben fog gyökeret verni, és itt fog dolgozni, valószínűbb, hogy kimagaslónak kell lennie, ahhoz, hogy ő lehessen a prime minister. De vajon ez a tudás alkalmazható-e mondjuk svájcban is? Míg kiszámíthatóak a keretek, nem vitás, az elv működik... de azon túl?

És az utolsó, legfontosabb kérdésem... Mit jelent számukra a boldogság? Az elégedettség? Milyen sokrétű lesz az ilyen gyerekek gondolkodása? Hogyan állnak helyt a szociális világban? Érdekes módon, a felnőttekkel eddig az volt mindünk tapasztalata, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbak, vidámabbak, látszólag elégedettebbek az életükkel, mint mi, magyarok. Van öniróniájuk, játékosak, könnyedebbek. Lehet, hogy az időjárás, a gazdaságuk stabil volta is közrejátszik, de ahogy nézem az óvodában alkalmazkodni kénytelen gyerekeket, nem ez volna az első gondolatom a felnőtt világról.

Egyszerűbb-e boldognak lenni akkor, ha tudom, valamiben én vagyok a legjobb... és nem törődni azzal, amiben nem vagyok jó? Bár a japánok éppen azt fejlesztik a gyerekeiknél, amiben gyengék, mondván, ha jól lovagol, akkor azon nincs mit dolgozni...

Az az ideám, hogy sokkal többszínűek a mi gyerekeink, és mi magunk is. A felszín itt kiegyensúlyozottabb, de hamar a végére lehet érni, nincs túlságosan nagy mélység alatta. Az elsiettetett gyerekkornak egészen biztosan vannak bepótolhatatlan részei, amik hatással vannak a felnőtt korra. De mik ezek?

Az oviban értették, miért, és mit szeretnék... vagy csak nekem tűnik így, mert azt gondolom, hogy ők azt gondolják, amit én gondolok? Rajtam kívül egy anyuka sem kérdez a gyerekéről, senki sem hiányolja látványosan a játékidőt, eszközöket. Elfogadják, hogy tanulnak. Sőt... vagy legalábbis beállnak a sorba.

Tanultam ma, többek között azt, hogy lehetetlen levennem az európai szemüvegemet, de nagyon fontos, ahhoz, hogy értsem, mit és miért akarok másképp, mint amit az ár diktálna... Hiszen ázsiában vagyunk, ahol az individummal szemben a kollektivitás sokkal erősebb. A saját értékeinket kell szem előtt tartanom, tiszteletben tartva az övéket, erősítve magunkban azt, ami jó az európaiból, befogadva azt a részt, ami ebből jó. Még nem látom sem az arányt, sem a konkrét tartalmakat.