Eklektika

A lányok szeretnek itthon szép ruhában pompázni és minden alkalmat megragadnak, hogy előkeressék a szekrényeikből a szebbnél szebbeket. Plána, ha alkalom adódik, vagy vendégeink vannak.
Képesek a fiúkat is beöltöztetni, Áron a leglelkesebb alany ezekben a játékokban.
Szerintem semmi kivetnivaló nincs abban, hogy egy kétéves, akinek három kislány testvér jutott, szereti utánozni a nővéreit, osztozni a lelkesedésükben, pörögni a förgős ruhákban. Emlékeztek még, milyen érzés földig érő nagy szoknyában forogni, hallgatni az anyag susogását? Én nagyon is. :) Alig vártam, hogy szalagavatóm, esküvőm legyen... :):)
Ha Áron lány lenne, sok fiúval maga körül, most biztos kardozna, vagy kalózost játszana, és kislányként nem is szólná meg senki a fiúsabb érdeklődéséért. Nekem pedig az a véleményem, hogy nem szégyellni való, ha egy ekkora gyerek nem osztozik még abban a szexista álláspontban, hogy fiúnak tilos bizonyos dolgokat felvennie, játszania. Majd öt évesen úgyis változni fog ez. Ha meg nem, hát akkor majd nem.
A héten farsang volt Vikiéknél, amolyan mini és nagyon spontán, a poszt készülőben... és természetesen előkerültek a habosruhák. Mimi volt az első, aki felkapta, majd mikor megunta, Áron vette magára. Miután felkerült rá, a mosogatógép belsejével foglalatoskodott :):).
Az erről készült képeket feltettem az albumba, mire Dani nevetve ugyan, de picit rosszallóan kérdezte, hogy biztos, hogy ezt publikussá kell tennem?
Ma reggel egy motoros pólót választottam Áronnak. Ő, aki jobbára elfut az öltözés elől, most csillogó szemmel, kiabálva az örömtől ragadta ki a kezemből a motorost, futott vele egy kört, majd lelkesen nyomta vissza a kezembe, és szó nélkül vette fel. Természetesen.
Szerintem nincs is mit magyaráznom tovább :):)

No vajon?

Mimi ünneplése közben ismét előkerült a melyik gyerek kire hasonlít téma. :)
Ez mindig nagyon izgalmas nekem, mert ahány ember, annyiféle vélemény. A legtöbb nem családtag Áront és Lellét nagyon hasonlónak találja.
Nekem Lelle kezdettől fogva Hannás, de már látom, hogy csak belül egyformák ők, külsőre már rég semmi Hannást nem fedezek fel Lellikében.
Hanna szerintem Dani, Mikolt szeme tagadhatatlanul az enyém, de sok egyéb közös vonásunk nincs, pedig pl. Tite szerint Mikolt az én klónom. Áron születésétől kezdve kakukktojás volt Daninak is, nekem is, mígnem egyszercsak egyöntetűen úgy láttuk leginkább Mari nagymamára hasonlít. És ha Lelle Áron, akkor ő is az apai nagymama vonala.
Anyukám persze sokszor mondta már, hogy van bennük belőlem is, de nem hittem neki. :) Pedig jó azért néha látni egy egy ismerős gesztust, vonást, de míg Danit látom bennük, magamat sokkal kevésbé.
Aztán a nappaliban, anyukáméknál feltűnt egy kép. Az én szobámban volt valaha, 9 hónapos vagyok rajta, és azért szerettem annyira hogy kitegyem, mert olyan igazán mély a tekintete annak a kisbabának, aki a nagy szemeivel visszanézett rám a képről. Anyukám pedig a téma tárgyalása közben (mikoris hitetlenkedve legyintettem, ááá rám egyik se...), felmutatott a magasba, nézzem csak meg.
Ha becsukom a szemem is látom a képet, eddig mégsem láttam rajta semmit ami a gyerekekben visszaköszönt volna a kisbabakori önmagamból. Eddig. Mert most Lellét beleláttam.
És mikor Daninak megmutattam, azt mondta, akkor Áron is hasonlít rám. :) Nem tudom, mindenesetre itt egy alig hét hónapos négygyerekes kollázs,
Egy arról a bizonyos képről és Lelléről
És egy a kilenchónaposokról (aki közül egyik sem hasonlít rám :), szerintem)
És akkor most lehet újra játszani. :) Annyi bizonyos, hogy mindben ott volt már akkor a mostani arca is.

A dinamika, amit úgy szeretek

Csak meg kellett érnem... vagy élnem. :)
Lelle első igazán tettem érhető fejlődési ugrását igyekszem rögzíteni, és egyelőre nem tudom, hogy a múltat, vagy a jelent kellene jobban. A mai nap ugyan nyafogósabbra sikeredett, mint a sokhónapnyi átlag, de ez talán csak az én megélésem, köszönhetően annak a meglehetősen nyugalmas pár napnak, amit előbb nehezen mertem elhinni, majd villámgyorsan meg is szoktam. Estére az is kiderült, hogy a sok nagyszerű újdonság mellett elvesztem az értelmezés útvesztőjében, és nem sikerült megfejtenem, mit szeretne...
Vagyis ez egy örömködős poszt, arról, hogy hogyan kezd igazi pillangóvá válni ez a kis bababab.
Kezdem az elején, aztán majdcsak lesz ebből a sok körítésből valami koherens is.
Alapvetően három nagy változásról lesz szó. :)
Íme, mimás, mint az evés az első helyen.
Olcsón adták, ezért vettem tíz üveg cukkini főzeléket az interneten (manapság lassan a pelenkát is így vásároljuk (a postás a múltkor panaszkodott is, hogy micsoda emberek vannak, akik a lapra szerelt bútort is a postással vitetik házhoz... no akkor kicsit pironkodva mondtam neki, hogy a következő szállítmányt ne dobja át a kapun, ha esetleg nem talál idehaza, mert törékeny lesz...)), és csak reméltem, hogy az idők végezetéig majdcsak elfogy. Mert a cukkini ízetlen, eddig egyik gyerek sem rajongott érte, de úgy éreztem, feltétlenül szükségünk van erre a zsákmányra, majd feltuningolom valamivel.
Lelle ma az egymást követő ötödik alkalommal evett ilyet. És lassan kétségbe is esek, hogy ha elfogy, amire elég nagy az esély, honnan szerezzek ugyanilyet, hacsak villámgyorsan nem jut eszembe egyéb okosság. Úgy tűnik, Lelle hozzátáplálása első fázisában az ízek helyett az állag az ismerkedés tárgya. Azt viszont nagyon lelkesen próbálgatja.
És hogy mindezt úri módon teszi, azt köszönjük Neelunak és Annának, akik ezzel a csodadologgal ajándékoztak meg minket. :) Hanna megszaglászta, majd mosolygott egyet, hogy ebben érzem a Neelu illatát, és minden ellenállás nélkül adta kölcsön a stokkét Lellének. Ő pedig egy plusz párnával ül "nagyosan".
Annyira megváltozott ezzel a babaszékkel az életünk, vagy a perspektíva emelkedett voltának köszönhetően (eddig a földön kucorogva etettem... ha hagyta :)), vagy ez is egy része annak az újraalakulásnak... Nagyszerű és egyben szoknivaló még, hogy elérkezett az a pillanat, amikor hatan ülünk az asztalnál. Hm.
Finom átmenet a második témára, a mozgásra. Tegnap óta a hasontámaszból emelgeti a popsiját, és egy ideig meg is tartja magát négykézláb. Rugózik, aztán lehasal. Aztán újra. Negyedszer is megunhatatlan. A kép minőségéért elnézést, nem állítottam a gépen, nehogy elszaladjon a pillanat.
És itt a harmadik is, szintén nem függetleníthető az előző kettőtől, ahogy egy tanárom mondta az egyetemen (aztán tanítottuk, mert amolyan örökigazság, és semmiresemjó :):)), hogy minden mindennel összefügg, ez pedig a kapcsolatainak az alakulása. Nagyon izgalmas, ahogy az eddigi differenciálatlan, vagy éppenséggel lassan diferenciálódó szociabilitási szakaszból elérkezett a specifikus diferenciálás szakaszába (by Bowlby). Ami érthetőbb nyelven azt jelenti, hogy eddig mindenkire mosolygott, bár lelkesebb volt az ismerősökkel, mostanra kifejezetten kitüntetettek a család, azon belül is a szűk család tagjai, első helyen jómagam, aztán Dani és Hanna, majd a többi testvér.
Ahogy fent rébuszokban írtam, a mai napunk elképesztő nyűgje végül úgy oldódott meg, hogy kínomban a hátamra kaptam (amit eddig nem viselt el), ő pedig egy fél órán át nézelődött, hol a karomat simogatva, hol anélkül. Hannát kértem, nézze meg, alszik-e, de csak végre ellazult, mert felfogtam, mit szeretne. Ez a karsimogatás olyan nagyon ismerős, Áron ilyen tapogatós, és annyira jó, hogy Lelle is beállt a sorba :):).
Este Dani arcát fogdosta ugyanilyen finoman.
Eddig elég volt a hang, vagy a fizikai jelenlét, mostanra igazi testkontaktusra vágyik, altatáskor a mellkasomra fektettem, mert csak úgy volt jó.
Hanna a napokban kezdett el intenzívebben játszani a legkisebbel, nagyokat kacagnak együtt, hol azon, hogy Lelle Hanna matricáját kapirgálja a pólójáról, hol azon, hogy a kezét akarja megenni... vagy épp leberregi. :)
Annyira jó őket nézni, hogy még azt is elfelejtem, hogy rászóljak, ne ültesse.
És ez itt az utolsó, egyáltalán nem jó, de mégis említésre méltó új, hogy ültetve egyenes háttal megmarad. Ahogy fényképeztem őket, eleinte nem tudtam, mi a fura, aztán rádöbbentem... minden alkalom, amikor először vált bármelyikük vízszintesből függőlegesbe olyan, mintha egy új gyerek érkezne a családba.
Baba még jócskán, de már sejtem a kisgyerek Lellénket is.

Reggelek

Bagoly vagyok. Nehezen alszom el, későn is, és reggel jobb, ha egy ideig nem szól hozzám senki, időre van szükségem, hogy felébredjek, rácsússzak a napra, egyáltalán használható legyek bármire.
Dani, aki abban a pillanatban, ahogy kinyílik a szeme, már produktív, lassan öt és fél éve megragad minden alkalmat, hogy elmondja, milyen jó korán (értendő ez alatt a gyerekek előtt) kelni, a csendben ébredezni, kicsit még egyedül lenni, mielőtt érkezik a siserehad.
Biztosan igaza is van, én világ életemben az utolsó percig a meleg ágyat preferáltam, és még ma sem tudok (tudnék) órára kelni, abban bízva, hogy mire bármelyiknek kellek, már kisminkelve (hahaha), mosolyogva várjam az elsőt.
Így gyakran 11kor még pizsamában ér a postás, és cseppet sem haragszom Mikoltra, hogy sündisznóként puffog 10kor... sokszor az ágyából.
Bár kaptam már eleget kívülről, és tudom, minden megváltozik, ha mindegyikük közösségbe jár majd, egyelőre a ritmusunk mondjuk hogy nem klasszikusan gyerekbarát. Vannak mögöttünk sikeresebb periódusok, amikor huzamosabban mindegyik gyerekünk este tízkor már aludt, de nem kell sok, és billen ez a kényes rendecske.
Ezzel együtt szépen alakul mindegyikük ritmusa, legalábbis most látok valamiféle tendenciát. Biztos érdekes lesz majd egyszer visszaolvasni, és mosolyogni az ellenkezőn, kiből lett bagoly, és melyikük szeret inkább korán kelni. Most nem is az alvásról, inkább a reggeleink forgatókönyvéről írnék, ami legalább annyira jellemző ránk, mint az estéink.
A jelen állapot szerint Hanna ébred először, meglehetősen lassan. Sokszor Dani ébreszti, amit jól visel, de sokáig még csendes, elmélázó, nem szeret azonnal reggelizni, és nehezen kapcsol gyorsabb sebességre. Iszonyú édes, ahogy ül az asztalnál, és nyitogatja a messzibe révedő tekintethez tartozó szemecskéket, látni, hogy álomvilágban jár még egy ideig, leginkább a tündérek között. Keveset eszik, aztán nagyon nagyon lassan kezd öltözni, de mindezt finoman, bájosan, hangoskodás nélkül. Ha nincs ovi, vagyis ébresztés, akkor nem ő az első, és amint megérkezik a nappaliba, a játékokhoz megy, leül, és üveges tekintettel babázik, vagy könyvet nézeget.
Szeretem ezt a puhaságot, és igyekszem elfogadni, hogy nógatni kell, ha időre megy.
Ha maguktól ébrednek, akkor általában Áron az első, piros arcocskákkal szalad ki a szobából, ahol előbb meg kell szabadítani a hálózsákjától, a lépcső tetején hívja a Papát, és addig vár, míg valaki fel nem megy érte. Akkor felkéreckedik, és azonnal elkapja a fülünket, lent pedig még egy darabig töltődnek az elemei az ölünkben ülve, fület morzsolgatva. Neki nem kell sok idő, magához is tér, és indul a dolgára. Leginkább reggelizni. :)
Szeretem a pirosságát, a kócos haját, a sima bőrét, és a megfejthetetlen illatosságát, ami minden ébredését körbelengi.
Lelle általában a második reggel, de vannak kivételek, amikor számomra hajnalban ébred, és olyan is, amikor sokáig alszik. Ha kipihenten kel, akkor mosolyog, ha fáradt, akkor addig kiabál, míg le nem érek vele. Lent már elbővölik a fények, nagyokat hunyorog, rázza a fejét, szeretem ezt a nagyon elemi reakciót, ahogy igyekszik kiekrülni a fényárból, de a szemét altakarni mégsem lehet. :) Ha izgalmas játékot kap, azonnal jelen van, nála az ébredezéshez elég pár másodperc.
A legjobban azt szeretem, amikor mellettem berreg, játszik a sötétben, míg magamhoz nem térek.
A legkarakteresebb természetesen Mikolt. Ha tehetné, téli álmot aludna. Bekuckózza magát az ágyába, sokszor keresztben fekszik, és maga köré gyűjti a kellékeit, és senki kívánságára nem mozdul. :) Pár hete egyszer csak a legjobb alvónk estéink elnyújtójává vált, mellette kell lenni, és még éjfélkor is előfordul, hogy kijön. Tudja, hogy nem rajongok ezekért a kiruccanásokért, a múltkor átcsoszogott hozzám, és suttogva azt kérdezte, Mama, szereted, hogy kijövök? Nyeltem kettőt, de megértettem az üzenetet. Mikolt, én mindig nagyon nagyon szeretlek, de most villámgyorsan menj aludni. Visszacsoszogott. Tudom, hogy legjobb volna mindegyiküknek, ha szétszakadhatnék, és mindegyikük mellett eltölthetnék ugyanakkor ugyanannyi időt, nekem a legrosszabb, hogy ezt nem tudom megtenni...
Mimi éjjel is ébred mostanában, vagy pisilnie kell, vagy rosszat álmodik, de mindenhez kellek, és nehezen alszik vissza, Ezek mind okai annak, ahogy a reggelei indulnak.
Nagyon későn, nagyon morgósan, nagyon törékenyen.
Elég egy rossz mozdulat, és lavina indul.
Ha sikerül magától kikecmeregnie az ágyából, akkor a hálózsákját, mint a pillangó a bábját a felső szint előterében elhagyja, és már csak pizsamában érkezik közénk. Ha nagyon sokáig nem érkezik, Áron türelmetlenül felrobog, és feébreszti. :) Ő az egyetlen, akinek hagyja ezt, de még így is morgolódik, hogy aludni akarna... ejj.
Miután túl vagyunk az első fél óra ébredezésen, amiben benne foglaltatik mindenki idegeinek totális megtépázása, folyamatos szemöldökráncolással karöltve, elérkezik a pillanat, amikor leül reggelizni, és mire a pocakjába kerül az utolsó falat is, kivirul. :)
Íme egy nagyon jellemző kép. :) Tegnap Hanna szabadnapja volt, reggel talált egy ruhát, amit a pizsamájára húzott, a haját pedig összefogta (ez már egyedül is megy neki), majd leült játszani a babaházzal. Mikolt, aki este az egybepizsijébe volt csak hajlandó belebújni, pisilés után érkezett, anyaszült meztelenül. Leült a nővére mellé, és miközben elmélkyülten tanulmányozta Hanna játékát, arra is méltatott, hogy a kérdésemre, hogy Mimikém... meg fogsz így fázni tán... ezzel válaszoljon:
- Mama... nem fázom, a hajam melegíti a hátamat.
Naja.
A kép címe: Az ősember és a királylány.
Mimi hasonlít leginkább rám :):). Ennek ellenére az a másfél óra reggel, míg mind magunkhoz térünk, az egyik legkedvesebb nekem... még úgy is, hogy a nagy idill aztán elképesztő lemaradásokat eredményez, és a nap hátralévő részében csak próbálom utólérni magam, ami nagyjából a délutáni alvás utánig esélytelen. :)

Nos a hó ideért

Vártuk egy ideje, és még reggel is kétségeim voltak felőle, hogy megérkezik. Pedig a tegnap esti szegedi felvétel elég meggyőző volt, és Szeged sincs olyan messze... Mégsem volt elég egy éjszaka, és nyolckor csak mosolyogtam azon, hogy mennyire megbízhatatlan az előrejelzés. Szerencsére nem harangoztuk be a gyerekeknek, így mikor elkezdett mégis szemerkélni valami fehér, az ablakhoz tapadva figyelték, ahogy egyre világosabb lesz az udvar, és lassan eltűnik a fáramászáshoz bekészített piros libikókájuk is.
Madarak bezzeg nem jöttek, nem elég mély még az a hó...
Pergett a délelőtt, a maga szombatféle módján, leginkább ki a kezünkből (hogy lesz ebből jövőre időresíelnijárás...), és jólesett figyelni az egyre erősödő havazást, meg a gyerekeket, akik boldogan hintáztak idebenn a melegben.
Mostanában az a legmókásabb, ha a tündérhintára ketten, vagy hárman ülnek. Hanna legalul, egy vagy két testvérrel az ölében. Egészen erős, jó sokáig bírja, pedig Áron még rá is áll a combjára, amit Hanna hangos kacagással jutalmaz. Nekem nem lenne kényelmes, de ők szeretik. :) Nem elhanyagolható persze az sem, hogy így tudják magukatr hajtani is, amit egyedül még egyikük sem... vagyis Hanna a napokban egyszer kétszer már mintha ráérzett volna.
Majdnem dél lett, mire összeszedtük magunkat, és kimentünk végre a kertbe. Minden évszakban szeretem ezt a részét a háznak, a lakás meghosszabbítása ez, egy egész játszótér. Én még lapátolni is szeretek, közben meg megállva gyönyörködni a farakás melegségén...
Ma Dani tolta el a havat, segítséggel :). Mind szeretett volna lapátolni, kinek mi jutott, lelkesen szórták, és az sem hiányzott, hogy a lisztszerű hóból nem lehetett semmit építeni.
A hóesés valójában a nagyobbik kistesóm születésnapjára volt ajándék, akit a mamáméknál ünnepeltünk ebéddel, tortával, no és egy kis hólapátolással. :)
A szánkónk Csilla emeletén van, nehogy berozsdásodjon, ha holnap reggel is fehér lesz az utca, elmegyünk érte...
Addig pedig teszetjük Budapest utcáinak hómentességét, egy barátunk születésnapjára vagyunk hivatalosak ugyanis. Csülök, füstmentes kocsma. Korán megyünk, fület húzunk, és remélem hazaérünk. :)
Út közben pedig elmesélem majd a gyerekeknek azt a telet, amikor combunkig süllyedtünk a hóban hazafelé az iskolából, és mikor végre elkotorták az úttestről a havat, a diófánk koronájának aljáig ért a domb, amit építettünk belőle.

A nevelhetetlen

Kiről is szólhatna ez a poszt ezzel a címmel? :)
Már a délelőtt folyamán többször kellett stratégiát váltanom, az egyre szűkülő palettán adottak közül reméltem csak, hogy marad más is, mint a morgás, vagy a hangos szó. Nem mintha eget rengető dolog történt volna, inkább csak sok volt egymásra rakódó apróság, amikből idővel annyi lett, hogy már esélytelen volt akárcsak a pillanatnyi, káoszhoz közelítő állapotot fenntartani. A dadus minőségemet viselem a legrosszabbul, de persze minden viszonyítás kérdése, és könnyen lehet, hogy a fáradtsággal egyenes arányban nő a rugalmatlanságom.
Mindenesetre ismét eljött a pont, amikor feladtam a szélmalomharcot, és már csak vigyorogtam bután, amikor Mikolt az emeletről kibontott hajjal lépdelt lefelé a szépruhában, alatta a pizsamája... a földön előttem a kicibált gumik, és a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta egy vállrándítás kíséretében, hogy ... mert túl hosszú volt a hajam. Erre miért nem gondoltam?
Majdnem délben sikerült kitessékelnem az ajtón, előbb azon nyafogott, hogy fázni fog a keze, majd azon, hogy nem szeretne kesztyűt. Ekkora már becsuktam a kapukat és meg se hallottam amit mond, faarccal adtam rá két párat, tudva, hogy egyet úgyis levesz majd, akkor meg legalább egy maradjon... az évek meg a tapasztalat ugye.
A koronát a napunkra az ebéd tette fel (azt csak megemlíteném, hogy a teraszajtót tisztára nyalták Áronnal (ötletgazda Mimi)), mikor a leves nem akart fogyni, pedig Mikolt sokat dolgozott az ügyön. Leginkább szorizásra használta a száját, úgy meg nehéz lett volna lapátolni is. A többiek már a másodiknál tartottak, Mimi pedig kérte, adjak neki is.
Gondoltam akkor most megpróbálok nagyon következetes lenni, és fordultamban magyaráztam neki az okosat:
- Mimikém, sajnos, amíg a leves a tányérodban van, addig nem tudom adni a másodikat.
- Jó - kezdte, engem meg majdnem elöntött a büszkeség, hogy lám, nem volt hiába az egész napos papolás... majd folytatta:
- Akkor gyorsan edd meg a levesemet.

A rúd, ami járhatna másfelé...

Hannának pénteken balettvizsgája lesz.
Elképesztő belegondolni, hogy lesz egy ilyenje, és ha kimondom, mesélem valakinek, mindig mosolyognom kell, olyan komolyan hangzik.
Természetesen az is, én pedig rettenetesen kíváncsi vagyok, mit tanult ez alatt a fél év (jóó foghíjjas volt ugyan, de mondjuk netto 7 alkalom belefért október óta) alatt. Minden alkalommal ragyogva meséli, miket csináltak, Lili néni, vagy ha helyettesíti Flóra néni úgy hiszem az egyik legjobb választás volt, vagyis ha korrekt akarok lenni, akkor öröm, hogy beléjük boltlottunk épp. (Ha arra gondolok, hogy Hanna Malajziában balettozik... nos akkor még jobban örülök annak, hogy itt vagyunk)
Lili néni módszere olyan, mint a vattacukor. :) Édes is, meg ragadós is, minden bizonnyal a sok habcsók között van némi szirup is, de ennek már csak így kell lennie. Imádom, mikor Hanna idehaza tanítgatja a kicsiknek, hogy "lép-lép-hattyú". :)
Várjuk a napot, és drukkolunk, hogy el is jussunk mind.
Mert ez az a rúd, és reménykedem, hogy tényleg elfordul más irányba, mondjuk meg se álljon az északi sarkig (elnézést kérnék a jegesmedvéktől...).
Sorravéve a gyereksereget.
Hanna kedden lázasan ébredt, egész nap aludt, telefújt egy jóadag textílzsepit (óvjuk a földünket... bár a zöldülőbe mostanában el sem jutok :(), de szerdára sokkal jobban volt már. Amikoris Áron ébredt lázzal, ő is aludt egy napot, és estére ismét lázas lett... Még aznap éjjel Mimi sikítva kelt, hogy fáj a pisilés, meg viszket a mindene, így aztán szerdán Peti és Pali jöttek segíteni, Peti fuvarozta a beutalót, és a gyűjteményt is a Jánosba (igen büszke vagyok Mikoltra, aki képes volt középsugaras reggeli elsőt pisilni, kifertőtlenített üvegbe!!!), majd Mari elhozta délután a leletet, ami negatív.
Ennek nem tudom, hogy örüljek-e, mert ha így, akkor csak a meggyötört lelkére tudok gyanakodni, amivel legalább annyi tennivalóm van, mintha a teste volna elgyötört... Így hát igyekszem türelmesebb, megértőbb, még szeretettelibb lenni, nem mondom, hogy könnyű a dolgom...
Lelle pedig, mióta szilárdat is eszik, olyan popsisebet produkál, mint aki mezítelenül csúszott volna végig egy érdes felületen. Elkeserítően nem gyógyul, ellenben hólyagos és nedvedzik. Szabadon kellene lennie, de ebben a kevés fokban ez nem ideális. Hogy neki is folydogál az orra, már fel sem tűnik. Az viszont nagyon is, hogy a megváltozott evészet megváltozott emésztéssel is jár, vagyis ő a második számú sikító, aki éjjel is felriad, és fájdalmasan nyom (van valakinek használható megoldása erre?), miközben hangosan zokog. Hullaként is megszakad a szívem a kínjait látva...
A balett program pedig igencsak vonzó, és ha egyébként nem tennék meg mindent a gyors gyógyulás reményében, akkor ez biztosan erős incentív volna, így aztán hatványozottan igyekszem, aminek a vége persze a kipukkadásom...
A mindennek megfeleni vágyás mostanra remegő lábakat, enyhe zsongást és égő szemeket eredményezett. A héten elkezdtem iskolába járni, hetente kétszer, vagy háromszor megyek, főképpen este (ezért minden hálám Daninak (és az esetenként segítőknek), aki vacsoráztat, fürdet, előtte meg játszik, és énekel, és diát vetít), és hiába érek haza a fektetésre, a fejem még máshol jár. Nagyon jó, hogy végre használom az agyamat is, iszonyú régóta vágyom erre, de belátom, a fizikai és szellemi kimerülés egyben igencsak vicces tüneteket produkál.
Például annak a mérlegelésnek a hiányát, ami arra vezetett, hogy ma reggel előbb Marival meg a néggyel elzarándokoljunk az ortopéd orvoshoz, akihez Kornél küldött (hiába gondoltam én azt, hogy ez nem fog menni ilyen állapotukban... Gizella igencsak erős érdekérvényesítő képessége hatásosnak bizonyult, és a józan eszemmel ellentétben (csak mert másfél hónapot kellene várni egy újabb időpontra, ami Lelle és Áron esteében lehet hogy kritikus... (Hanna gerince enyhén ferdült, Áron lába picit korrigálni való, Lelle csipeje tökéletes, ahogy Mikolt mindene is az (Mimi is mezítelenre vetkőzött, milyen már, hogy ő kimarad...)))), majd miután ki és bepakoltuk, le és felöltöztettük mindet (ez már önmagában kimerítő ugye...), elszáguldottunk a Heim Pálba, hogy Lelle popsiját szakavatott és ingyenes szemek vizsgálják (szemben a sokezres doktornéninkkel), fittyet hányva a majdnem másfél órás várakozási, vizsgálódási, majd receptkiváltási időre, ami úgy ketyegett, hogy nálam nem volt enni és innivaló, itthon pedig nem volt ebéd.
Megoldottuk, haza és szétestünk.
És akkor most minden erőmmel (ami még van, mert mára nekem is eléggé megroggyant az amúgy is ingadozó egészségi állapotom) arra fókuszálok, hogy mindenki a lehető legjobb formájában pompázzon holnap. Upsz... még kellene egy nájlonharsinya és egy vastag, fehér zokni. És én még tütüt akartam csinálni...
Kép innen

Lelle hét hónaposan

Hanna a napokban mondta valakinek, hogy Lelle hat hónapos. Annyira természetes volt, hogy fel se merült bennem, hogy megkérdőjelezzem a kijelentését.
Csak a napján döbbentem meg, hogy mostantól hét, és gyorsan át is írtam Hanna buksijában is. Ő hamarabb megbarátkozott vele, mint én.
Úgy szeretném elkerülni a közhelyszerű sóhajtozást, de annyira nem megy, hogy mostantól még szabadkozni sem fogok miatta. Mert Lellével csak a hétköznapok hosszúak, amúgy pedig száguld az idő... amit most is, mint minden csendes pillanatban kimerevítenék...
Ezért fotózom... azt hiszem.
Íme az első kedvenc:
Persze ha összegezni kell, akkor látom, mennyi minden történt :)
Evés.
Már épp elgyászoltam a szoptatást, mikor egy péntek reggelen ismét érdeklődést mutatott, pedig előtte hétfő volt, mikor utoljára elfogadta. Jajj de nehezen szokom ezt a részt még mindig, és lehet, hogy ez sokáves koráig így is marad. :)
Azóta nagyjából minden nap egyszer szopizik, az összes többi felajánlást úgy utasítja vissza, mintha nem is értené, mit adok.
A kanállal viszont egyre rutinosabb a viszonyuk, egyszer kap egy nap szilárdat, ebben nem vagyok nagyon következetes, mert van hogy főzelék, van hogy gyümölcs. Egyelőre cukkini, sütőtök, sárgarépa, körte, alma és banán volt a repertoár, illetve néha egy kis kenyérhéj, amit lázas lelkesedéssel gyűr be a szájába, és inkább megfulladna, mintsem hogy odaadja az utolsó apró, de neki mégis veszélyes darabkát.
Alvás.
Nap közben zömmel egyet alszik, ritkán kettőt, este viszont a cumisüveg kiürítése után három perccel már alszik is. Hol vannak már a nagy kínlódások. Ha a pocakja nem zavarná, még éjjel sem lenne hangos, legfeljebb kétszer kér enni, és egy párszor a cumiját keresi, de ezekre az akciókra nem is ébredünk fel igazán.
Úgy szeretem, hogy ott van mellettünk.
Mozgás.
Meg a kis teste... Az ortopéd orvos is megerősítette Kornél diagnózisát, miszerint Lelle tökéletesen működik. A csípő uh is rendben volt, a doktornéni mosolyogva dögönyözte a kis hurkákat, és még azt is mondta, hogy szép :) Mert hogy nekem az, az egy dolog... :) De azért ez megnyugtató.
Pléne, hogy látom, hogy az, amit anno Áronnal hosszan gyakoroltunk, Lellének mennyire automatikus. Gurul minden irányba, és bármit megszerez ezzel. Tolat, és támaszt magasan, négykézláb rugózik (ez a csípő izületeinek lazításához nélkülözhetetlen, ami a mászás során jön majd jól), és pár napja elkezdett oldalra kiülni, amolyan római pózban egyik kézzel támaszt, a másikkal játszik. Igazából már csak a kúszásnak drukkolok, mert ha az is elindul, akkor végképp megnyugszom. :)
Játék.
Berreg, tapsol, ütöget, és minden érdekli, ami zörög, színes, vagy lapozható. Így újabban a könyvek hozzák lázba, meg a duplo. És a papírzsepis zacskó is, meg a laptop. :)
Játék a víz, a szalag, az anyag, és a saját lába. Rettenetesen szeret meztelenül lenni, azonnal a szájába veszi a lábacskáit. :) Nagyon édes, ahogy igyekszik kézben tartani a csúszós holmit. :)
Temperamentum.
Emellett sem mennék el sor nélkül... Lelle változatlanul a legigényesebb babábk, ami a tördést illeti. Volt néhány könnyedebb hét, de már elmúlt. Sírós, kiabálós, érzékeny kis lélek, a legszívesebben a hátamra kötve tölti az időt, ami nincs is ellenemre, csak ha épp mindenki beteg, én is, és kevés az erőm, hogy hurcoljam egész álló nap... miközben ezermindent csinálok. Így sajnos sokszor sír, és általában ő nyer. Mert azért ennek úgy kell lennie.
Számokban.
7 kiló, 68 centi és még mindig fogatlan.
Jajj és én hogy szeretem!!!
Arról, hogy a hónapot azért végigkísérte az emésztésével kapcsolatos kanossza, a pospisebbel egyetemben, és egy laza náthás köhögős hét is belefért, csak két sorban írom le, ennyi elég is ebből...

Kosárban a gyerekek

Találtam az egyébként rusztikusan sötét (ergo fényképezésre majdnemhogy alkalmatlan) házunkban egy zugot, ahová besüt a nap délelőtt, ráadásul ide száműztem a gyerekszobából a plüssökkel teli kosarat (hogy tud öt év alatt egy raklapnyi puha állatka az életünk részévé válni...), ami Áron kötött takarójával tulajdonképpen a legideálisabb fészek.
Mesélésre is, bújócskázni is, és képkészítésre is.
Már csak Hanna hiányzik, de ő oviban volt... (ami egyszerre jelenti azt is, hogy meggyógyult!!!)
A teljes képarzenál az albumban, de nem bírom ki, hogy ne hagyjak nyomot itt is, annyira szépek. Én mondjuk kifejezetten a szempillájuk színébe és méreteibe vagyok belehabarodva. :)

Tél

Mióta megérkezett az idei szezon első értékelhető mennyiségű hava, mintha más dimenzióban léteznék. Figyelem ezt a változást, hiszen két évvel ezelőtt volt utoljára hasonló élményem, és ennyi idő úgy tűnik épp elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtsem, mit is jelent nekem valójában a tél.
Fontolgattam, hogy érdemes-e egy egész posztot szentelni ennek a gondolatnak, végül tegnap egy írás megadta az utolsó lökést.
Eddig csak gyűjtögettem a képeket (volt pl. Nagy Daninak egy, amit azért szerettem olyan nagyon, mert pont a lényeg van rajta) valósat és belsőt egyaránt, és közben azon tűnődtem, mi az, ami nekünk ezen az éghajlaton megadatott.
Mert ha valaki megkérdez, elsőre biztosan azt mondom, hogy nem igazán szeretem a telet. A nagy kihívásokkal teli, sötét, hideg, kicsit meghalós, de mindenképpen begubózós telet nem.
Tegnap egy felnőtt társaságban szóba került ez is, és döbbenten vettem tudomásul, hogy míg a többség egy karibi tengerparton lett volna szíve szerint, én lobbizom a telünkért.
Annak ellenére, hogy az az őszinte öröm, amit a hideg fehérség okoz minden első alkalommal, valahol út közben elvesztette eredeti csillogását, még mindig megállok, és percekig meghatódva nézem, ahogy esik a hó.
Most, hogy napok óta vendég a hótakaró, és minden nap fizikai kontaktusba kell kerülnöm vele, miközben a gyerekek a lábam körül rohangálnak, és hol rettenetesen lelkesen vannak jelen, hol rettenetesen küzdenek a milyenségével, ellep egy csomó emlék, és keverednek az én gyerekkorom képei, az én gyerekeimről készült képekkel.
És olyan nagyon hálás vagyok nekik, mert ismét megtanítanak örülni az olyan apróságoknak, mint a hó.
Vasárnap a domboldalban, mikor Hanna először ült a szánkóra és robogott le egyedül, Dani képén, és az én emlékeimben mind az a nagyon élő boldogság a közös, amit csak ritkán lehet tetten érni, de olyan pengeéles, olyan kitörölhetetlen, amilyenből az ember öreg korában is táplálkozhat majd.
Ettől szeretem én a telet. A benne rejlő lehetőség miatt. Hogy bár meghalni kicsit és újjászületni is izgalmas (és nekünk itt minden évben jut ebből, olyan jó lenne ezt jól használni), a lényeg a jelenlét. Benne lenni a pillanatban, megélni annak minden megélhető mélységét, örömével, és ha kell hát fájdalmával együtt, olyan őszintén, ahogy elsősorban a gyerekeink tudják, de már minden tálentumnak a birtokában.
És persze mindezt tudatosan, ha lehet. :)
Ezen mosolyogtam, amikor ma reggel Mikoltra tavaszt varázsoltam. Csak úgy... :):)

A második ablak

És itt a második. :)
1983 szeptemberében, a Bagolyvárban három osztály kezdte meg az elsőt. Az A-sok a mellettünk lévő emeleti kis szobában "laktak", mi B-sek a nagyobb, világosabb termet kaptuk. Már ahogy hat évesen a nagyra emlékszem.
Olajkályha volt, amihez nem szabadott közel mennünk, mert a nejlonköpenyünk hamar megolvadt volna, nagy ívben kerültük is... a padok okkersárgán világítottak, ma is emlékszem a festék szagára, és a helyenként hibásan túlzott mennyiségre, ami miatt a ceruzák hegyét bűntelenül bele tudtuk mélyeszteni... és lukat hagytunk.
A másodikat már nem itt folytattuk, mert az épületet életveszélyesnek nyilvánították. Szerettem oda járni, a templom és a patak közvetlen közelébe, a nyikorgó falépcsők tekervényes kastélyszerű épületébe, ahonnan meglehetősen sok emlékem maradt. Többek között egy fotó is, amin két gyereknek nem volt ünneplője, és volt, akinek kisdobos nyakbavalója sem, vallási hovatartozás okán, de akkor ebből mit sem értettem... Csak azt, hogy Kati néni a templom kertben az első sort térdreszólította, mi meg vihogtunk ezen... gyanítom kicsit kínunkban is.
Elég sok lány volt az osztályunkban, a többséggel a nyolcasik osztály végéig jóban voltam, és sokan közülük az évek soárn elköltöztek.
Barbi volt az első, ő nem nőtt a szívemhez, aztán Panni is elment, ez a búcsú kicsit nehezebb volt, majd Gabiék is elmentek. Épp úgy, ahogy Petra is, a hugával, meg a szüleivel... Petrát igazán sajnáltam, mert bár nem voltunk országos barátnők, mindig úgy éreztem, jó vele játszani, kedves volt, szelíd, mosolygós. Ahogy a testvére is, ahogy a mamájuk is...
Óbudára költöztek, ahol minden hétvégét a nagymamámnál töltöttem, és minden alkalommal azon tűnődtem ott, vajon egyszer véletlenül összetalálkozunk-e, és ha igen, mit fogunk majd mondani egymásnak. Azt hiszem ez a találkozás soha nem valósult meg, az évek pedig szépen elrepültek...
Végül egyszer, egy osztálytalálkozót szervezve ... vagy valami más okból, rákerestem Petra nevére, és hatalmas örömmel konstatáltam, nem ment világgá, vagyis kicsit igen :), és éppen ikreket vár. Akkor már Hanna velünk volt, Petra mindig írt pár sort, ha újabb képet tettem fel Hannuról, én pedig alig vártam, hogy legalább képéeken láthassam a "makikat", ahogy Petra hívta a kis gombócokat.
A kis gombócokból azóta daliás fiatalemberek cseperedtek, Petra pedig szívemnek, szememnek nagyon kedves képeket kezdett készíteni róluk. Ámultam és bámultam, mígnem egyszercsak megszületett a P E T R A p h o t o.
Szeretem Petra tiszta képeit, azt a látásmódot, amivel hozzányúl bármilyen témához, nemcsak az emberek, hanem a körülötte létező bármit képes olyan lencsén át megmutatni, amitő mindig kedvet kapok, hogy elővegyem a saját gépemet és kiszaladjak a Duna partra, vagy észrevegyem a meggyfánk göcsörtjeit is. Itt és itt találtok néhányat közülük.
Megkerestem hát őt is a levelemmel, mert úgy éreztem, ő is egyike azoknak, akik számomra értéket képviselnek, Petra pedig válaszolt :) Ime az ő levele, amolyan interjú stílusban, olvassátok, használjátok.
K: Van-e olyan általános szabály, amit jószívvel osztanál meg az amatőr fotóssal, hogy egy egy kép láttán ne szisszenj fel?...
P: Ami szerintem különösen sok figyelmet érdemelne, de sokak nem fordítanak kellő figyelmet ezekre a jelentős apróságokra (engem személy szerint különösen zavar is...), az három dolog.
1. Kivágás:
Nyaralás, kirándulás alkalmával készítsünk olyan képet, amin látszik az adott nevezetesség, látványosség, DE pl. kukák, éppen fenekét mutató turisták nélkül. Ne legyünk restek egy lépéssel odébb menni, vagy fotóalanyunkat (ha éppen nem egy zsezsgő gyerekről van szó) odébb tessékelni. Ugyanez beltérre is rvényes. Hagyjuk ki a szennyes ruhákat, képen a fejből kiálló virágokat, kabátjukat görcsöcsen felvenni igyekvő rokonokat.
Ügyeljünk arra, hogy a kép nagy részét ne az ég/fű/beton/szekrény/csillár töltse ki, tényleg a lehető legszűkebb kivágással láttassuk a lényeget. Én nagyon szeretem az igazán közeli arcképeket, profilokat, lábakat, kezeket is.
2. Beállítás:
Próbáljunk a természetességre törekedni! Hogyha kisgyerekeket, nagy-gyereket, felnőtt gyereket fotózunk, legyen vidám az a kép, mutassuk meg a fotóalany személyiségét, ne "egy darab fát" fényképezzünk. Gyerekeket hagyjunk játszani, bogarászni, felnőtteket nézelődni, dolgozni és lessük és vadásszuk a pillanatokat. Készítsünk 3-4 képes mozgó sorozatot pl. labda feldobásáról, pitypang fújásáról, vagy viccmesélés közben a hallgatóságról. Ezeket később montázsként is összeállíthatjuk.
3. Fényviszonyok ls vakuhasználat:
Keressük a fényes, világos helyeket. Szabadtéren ne tűző nappal szembe állítsuk alanyunkat, hanem annak háttal. Igy nem fog csíkszemmel vicsorogni ránk. Keressünk világos, félárnyékos helyeket, használjuk ki pl. a hó áldásos fényvisszaverő hatását, DE ezt se közvetlen, erős napfényben. Beltéren használjuk ki a fehér falak által visszavert fényt és az ablakokat.
A beépített vaku "öl", ezért ha a gépünk beállításai engedik, ne használjuk! Keressünk természetes fényt. Ha az nincs, vagy nem is volt, használjunk házi készítésű diffúzort, ami lágyítja a vakunk kemény fényét. Ez lehet egy vékony fehér papírlapka is a vakura rögzítve.
Tükörreflexes gépeknél használjunk gépvázra helyezhető külső vakut, amit a plafonra, falra tudunk irányítani, így gyönyörű visszavert fényt kapunk. Ügyeljünk arra, hogyha sárgás vagy színes a falfesték, ez a fényt is "megszínezi" majd.
Állítsunk be REAR funkciót, azaz hátsó redőnyre szinkronizálást. Ez a funkció láttatni engedi a hátteret, környezetet, amibe fotóalanyunkat helyeztük.
K: Kifejezetten karácsonyi, családi, beltéri, sárgafényű helységben történő fotózáshoz milyen trükköket javasolnál?
P: Karácsonykor is fő a természetesség, semmi csicsa", a hangsúly is a családon legyen. Mutassuk meg a díszítést, hangulatot, de csak módjával, ízlésesen. Készítsünk pl. egy-egy külön képet is a díszítésről, portrét háttérben a karácsonyfa fényeivel, vagy a csillogó szemekről.
Ne hirtelen elhatározásból fotózzunk, legyen végig a közelünkben a fényképezőgép. Nincs annál rosszabb, mint amikor az embernek hirtelen eszébe jut, hogy meg kéne örökíteni a pillanatot, születik 3-4 teljesen egyforma kép és semmi több. A kis kompakt lógjon a nyakunkban és néha dobjuk el a fakanalat és fotóztassuk le magunkat is!
- Tudnál-e tippet adni, milyen gépet vegyen az, akinek nincs rá sok pénze, akinek van valamennyi, és akinek mindegy mennyit költsön? Objektív, vakuajánlat?...
- Rendkívül széles a skála a fényképezőgép piacon. Tényleg csak a pénz szab határt, de ész nélkül, pénzzel sem érdemes gépet venni, hiszen lehet, hogy ki sem használjuk annak adottságait. Aki tükörreflexes gépet vagy MILC gépet (tükör nélküli, átmenet a kompakt és a tükörreflexes gépek között) szeretne, érdemes a félmanuális vagy manuális funkciókat is használni, ha már adottak, ehhez pedig idő, elszántság, nyitottság kell. (Félmanuál funkciót én is szoktam használni pl. szbadtéren, ha a szaladgáló gyerekeimet fotózom.) Viszont, csak azért, hogy olyan legyen nekünk is, mint a főnökünk feleségének, de amúgy mindent automatán fotózunk, nem érdemes, arra tökéletesen megfelel egy jó, de olcsóbb kategóriás kompakt gép is. Elég ha picit ügyelünk a fent leírtakra (kompozíció, fények), máris profinak tűnő képeket készíthetünk.
Aki szeretne ezzel foglalkozni, mindenképpen járja körül a funkciókat. Pl. egyáltalán mir használom majd? Milyen eszközökkel kell később bővítenem a gépet? Mi-mivel kompatibilis? Milyen fájlformátumot tudnak? Van-e megfelelő tárhelyem a képeknek? stb.
Úgy vegyünk gépet, hogy ki is használjuk annak adottságait és maga a gép is kielégítse a mi igényeinket.
Vaku: Akinek pénze van, vegye a gyártó vakuit, akinek szűkösebb a költségvetése, rendeljen az e-bay-en Yongnuo vakukat. Hobbi, de még profi fotósok is előszeretettel használják ezeket a távolkeleti termékeket.
Objektívek: Ajánlott a gyártók eredeti objektíveit beszerezni, vagy Tamron, Sigma objektívek kompatibilis megoldásait.
Cserélhető objektíves gépek esetén érdemes beruházni egy jó fényerejű objektívre (f1.4-2.8), hogy rosszabb fényviszonyok között is zajmentes képeket készíthessünk és a portréhátteret gyönyörűen "elmossuk", kiemelve a fotóalanyunkat. Az alapfelszereléseket általában 18-55mm-es nagylátószögű és 55-220mm-es telével lehet megvásárolni.
A nagylátószögűt portrékhoz ritkán használjuk, mert torzít, ha mégis, akkor csak az 55mm-es tartományban tegyük, és menjünk közelközelközel a fotóalanyhoz. Szeretem beltérben használni, De csak úgy, hogy ügyelek a kivágásra, a fotóalany elhelyezkedésére... Ne csináljunk lófejű anyóst vagy nagymamát, inkébb csak a "teret növeljük", mutassuk meg.
A teleobjektívekkel (100-200mm-es látószöggel) tökéletes portrékat lehet készíteni, kültéren pedig a távolból figyelni a játszó gyerekeket, parkban könyvükbe mélyedő embereket...
K: Mit adnál végül útravalóként az olvasónak? :)
P: "Mesterem", Pallagi Roland mindig azt javasolja, hogy ne szégyelljünk másolni mésokat, olyanokat, akik munkája, személyisége inspirál minket. Lehet egy egy híres művész festménye, vagy egy másik fotós munkája. Akinek van ideje és kedve belemélyedni a fotózás rejtelmeibe, próbálkozzon nyugodtan a MacGyver-féle DIY (do it yourself), azaz saját megoldásokkal, mint pl. a külső vakura eszkábált, kis papírdobozból, szívószálból készített, tépőzárral rögzített mini méhsejtrács a vaku fényének szabályozására, vagy a derítésre (fényvisszaverésre) tökéletesen alkalmas, építkezésről szerzett Hungarocell darab használata... vagy pusztán nyitott szemmel járva vegyük észre a park vagy a vízpart fehér kavicsát, homokját.
Készítsünk saját, kis projekteket. Találjunk ki egy történetet, merítsünk egy meséből, érzésből, illatból és mondjuk el képekben. Akár egy családi kirándulás, kézműveskedés, barátnős csevej alkalmával, vagy fényképezzük le gyerekeinket és kedvenceiket különböző szögből. Akár aktualitásképpen lehet egy sorozatunk mondjuk "Egy mézeskalács élete" címmel. :) A folyamat és a végeredmény mindenkiből mosolyt csal majd elő és nem marad el a "Hű" meg a "Haaa". :)
Remélem hasznos és használható információkat adtam. :)
Jó fotózást és kellemes ünnepeket kívánok Nektek!
K: Köszönöm szépen, mindenképpen :). Szépséges, fényekben és fotókban gazdag, meghitt Karácsonyt kívánok Neked!

Mondjuk a harmadik

:):) eltűntek a karácsonyi cédéink. Lehet, hogy a kisemcsomagolt tvszekrény fiókjában parkolnak, mindenesetre nincs mivel hangolódni.
Arról már csak nagyon suttogva szólok, hogy ha lenne is, szívem szerint egy nagy kockás plédbe burkolózva egy hatalmas bögre teát szürcsölgetnék szigorúan CSENDBEN... miközben a tűz pattogását vagy a pehelyhóesést nézegetném, mikor mihez van épp kedvem.
A valóság ellenben egy meglehetősen intenzív fogzás tüneteit produkáló Áron, egy majdnem beteg Lelle, és még két apróság. Alvásmegvonás tüneteit vettem észre magamon, a kedvem pedig... mondjuk kevéssé ünnepi.
Egészen addig volt ez így (dacára a cinkének és a hóesésnek egyaránt), míg homlokomra csapva előbb Gryllust, majd egy kis Sebestyén Mártát hallgattunk a gyerekekkel youtube, de mert a letargia fokozódott csak az emelkedés helyett, gyerekbarátabb hívószavakat pötyögtem a szörcshelyére.
Mickey és Minnie riszáltak, aztán egy kis Micimackó, míg utolsó egyszerélünk próbálkozásra egy állóképnek is megnyugtató két kis böngyörbabára mutatott Hanna, én pedig kapva az alkalmon (mijöhetmég... haddszóljon) klikkeltem is.
Az eredmény: :):):):) ha nem ült volna három gyerek az ölemben, biztosan táncra is perdülünk. :):) És hogy legyen egy kis meglepetés mára is, most tessék kicsit hátradőlni, és kikapcsolni.

Ha esetleg kedvet kapott volna bárki, hogy megtanítsa, a szöveget pl. itt megtalálja. :)
... update, mert este végül kijutottunk a házból, és megörökítettem a kedvenc olajfámat, a házunk szomszédságában, amint fehér bundában pompázik. (Hogy ne csak más tollaival ékesítsem ezt a mai posztot...)

Kis karácsony

A nagy hólapátolásban annyira megfeledkeztem minden egyéb földi dologról, hogy végül itthon maradt az, ami a legfontosabb lett volna az ügy elintézéséhez. Bosszankodtam rajta egy sort, de mert Dani a gyerekekkel megnézette a gumimikulást, hamar ismét jó kedvem kerekedett, nevettünk a helyzet abszurditásán, ahogy a kicsinyek hitetlenkedve osztják egymás között a tapasztalatokat a már hazaért lappföldiről, meg a billegős sapkájáról.
Végül néhány aprósággal vettük az irányt újra hazafelé, út közben csodáltuk a nagypelyhekben hullót, a sötétben fehérbe burkolózó tájat. Késő is volt már, meg éhesek is lettek a cseppek, és a könnyebbik utat választva betértünk a legpazarlóbb helyi egységbe egy nagy adag üres kalóriáért. A sorban ácsorogva ismerős arc bukkant fel.
G. a tanítványom volt, de annál jóval több. Nemcsak a közös óráimra járt, hanem mert nagyon szeretett volna bejutni az egyetemre, külön is foglalkoztam vele. Elsőre nem is sikerült az álma, így a következő évben folytattuk a munkát, miközben természetesen megismertem a történetét, és szép lassan meg is szerettem őt is, a történetet is.
Ahogy álltunk a sorban, hosszan figyeltem, olyan ismerősek voltak a mozdulatai, nem akartam félbeszakítani a fimemet egy köszönéssel, olyan régen láttam őt... és annyira élesen előkerültek az emlékek arról a nyolc évvel ezelőtti önmagamról, akihez ott, a sorban állva úgy tűnt, semmi közöm sincs már.
Végtelen nosztalgiát éreztem, egyre erősödő vágyat az emlékeim minél színesebb felidézésére, miközben a kinti sötétségből tükörré vált ablaktábla visszahangozta a fáradtságot az arcomon, a kócos hajamat, amiről lekaptam csak a sapkát mikor beléptünk, és úgy, de úgy szerettem volna abban a pillanatban csillogó szemű, tiszta hajú, magabiztos tanárnéni lenni...
Aztán megszólítottam G.-t, aki tényleg semmit sem változott az utolsó találkozásunk óta, lefutottuk a teljesen érdektelen sziahogyvagyderégen, mivanveled, perszeakkor majdafacebookon, örülökfusscsak jóvoltlátni köröket két percben, amiben csak a helyzet volt érdekes, az, hogy ő, aki akkor, ott, sokkal jobban volt a bőrében, mint ahogy kívántam neki valaha, mégis ugyanazzal a segítséget kérő tekintettel nézett rám, mint nyolc évvel ezelőtt. Az anyaszerepemből egyszerre esett jól és volt nehéz ebbe a tükörbe néznem, és hiába tudtnuk ott kapcsolódni, ahol anno, mégis mellbevágott, mennyire elfelejtettem már, ki is voltam én azelőtt, hogy Hanna megszületett.
Lellével a kezemben toporogtam miután elbúcsúztunk, Dani egy másik fontos "gyerekemről" mesélt, akivel valahol találkozott pár napja, én pedig szokás szerint hat dolgot futtattam odabenn egyszerre. Lellére figyeltem, miközben nem tudtam levenni a szememet a tükröződő önarcképemről, kutattam az emlékeimben, de sehogy sem találtam "P"-t, akiről Dani beszélt még mindig, de legintenzívebben a snittet próbáltam megtalálni a múltam és a jelenem között.
Aztán Dani visszafordult a háromhoz, a kiszámíthatatlan időzített bombám a kezemben pedig adott egy tízperces haladékot. Épp elég volt arra, hogy hátat fordítva a képnek végigfuttassak egy miniterápiás programot. Képkockák villantak fel, régelfelejtettek, abból az időből, amikor Dani a síbusz sokadik sorában figyelte, ahogy az előtte ülő lány befonja a hosszú haját, éjszakák a Szondi utca körfolyosója és egy üveg bor társaságában, vacogva a félelemtől, hogy elvész, amiben hittem, mindent felülíró vágy, hogy nekem is gyerekem lehessen.
Bármi, amit csináltam, csak akkor volt az enyém, ha nagyon és nagyon jól csinálhattam. Hogy ennyi gyerekem lett, és hogy ennyire elveszett az egykori én, ugyanabból a fészekből való. Az út, amit megtettem velük, általuk, csak így, ezzel az elveszettséggel lehet kerek, mert hiszek, hittem benne, hogy az első néhány év olyan kitüntetett, ami miatt az, aki felőtt nőként voltam, egy időre tökéletesen a háttérbe kell, hogy vonuljon. A sok szerepem közül a jelenben az csak egy, és nem a fő. Még akkor is, ha mindenki óvott volna ettől a mélyrepüléstől, tudtam, bátornak kell lennem, hogy engedjem egy időre meghalni önmagam, de megéri. Most úgy érzem, igazam volt.
Annak ellenére, hogy Dani épp ma mondott mindenféléket a blogom evolúciójáról (büszkeséggel fűszerezett féltés is volt ebben), csak akkor, ott, abban a tükörben vettem észre először, hogy a metamorfózisom a végéhez közelít, a negyedik, legkisebb érkezésével, a hosszú utunkkal a hátam mögött szép lassan ismét lezárulhat egy szakasz.
És minthogy minden becsukott ajtó újabbak kinyitását is jelentheti egyben..., nem hagy nyugodni az az emlék, amikor 18 évesen, a kíváncsiság egy asztrológushoz vezetett, ahol olyan útravalókat kaptam, hogy sok gyerekem lesz, és sok messzeföldi utazásom, és úgy negyven éves korom körül találom majd meg az igazi hangomat.
Hogy mindenki maga írja-e a sorskönyvét, és ebben lehet-e olyan erős bárki jóslata, hogy azt a kiszáradás veszélyének tudatos vállalása mellett is beteljesítsem? Nem tudom... Mindenesetre ma is kaptam valami esszenciálisat.
Megértettem, hogy nekem az anyává váláshoz kellett, hogy mindent feladjak, azért, hogy valami sokkal jobbat teremthessek mindabból a készletből amim volt. Meg kellett haladnom önmagamat és ez azt hiszem az énem sok színében sikerült is. Mára már csak a csiszolgatás maradt, abból, hogy kikristályosodtak a skillek, tudom, melyik helyzetben mihez, kihez nyúljak, megadja annak a biztonságát, amiből el lehet kezdeni ismét valami újat alkotni.
Akár annak a talaján, aki valaha voltam (bár a mindenhol feszes bőröm már odavan, de szőke, rövid hajam még bármikor lehet :)), akár (és ez talán a legfontosabb: az én döntésem) összegyúrva mindazt, amit ezalatt a majdnem 35 év alatt sikerült magamba szívnom, létrehozhatok egy új ént.
Ettől a felismeréstől hirtelen még sokkal jobban szerettem Danit, a gyerekeket, és önmagamat is, és már nem is vonzotta a tekintetemet annyira a csillogó ablakból visszatükröződő, unottan ásító, kitaposott csizmám sem.
És ismét csak megerősödött bennem annak a hite, hogy ha megőrzöm a nyitottságot, akkor a legváratlanabb és egyben legjobb pillanatban kapok. Talán éppen erről szólnak a karácsonyi Angyalok...
Köszönöm G., kár, hogy végül Lelle befejezettnek tekintve a belső monológot dalra fakadt, és nem tudtam odamenni hozzád boldog karácsonyt kívánni... majd legközelebb. :)
A kép: Laura Zollar, Tree of life. www.laurazollar.com

A megunhatatlan avagy a mi karácsonyi üdvözlőlapunk

Két évvel ezelőtt (mikor Hanna épp annyi idős volt, mint most Mikolt) már elhangzott itt ez a dal...
Sokminden változott azóta (a ruha nem :):)), és ma már Mimi is lelkesen ült oda Hanna mellé, hogy elküldhessük ezt az üzenetet (főleg azoknak, akik nagyon nagyon messze vannak, pl. auntie Juleenak, Nadianak, Maynek, Yohanának, Yunak és szüleinek, Szilvinek, Boginak, Krisinek, Ákosnak (ez volt Hanna rövid listája... :):)).
Áldott, békés Karácsonyt kívánunk szeretettel Mindannyiótoknak!

Lelle első karácsonya

Mielőtt elregélném az idei év legszebb napját, muszáj feltennem ide ezt a kis képregényt, annyira szép lenyomata ez annak, amilyen Lelle ötésfél hónaposan.
Épp ma nézegettem a pici babakori képeit, és erős nosztalgia lett úrrá rajtam... ami egyben jele is annak, hogy Lellénk már nem pici baba... sőt.
Figyel, jelen van, ért, jelez, próbálkozik. Már nemcsak a hangjával, hanem a kezeivel, az arcával is.
Mindezt a maga kiskirálylányos finomságával és bájával, ezernyi édesebbnél édesebb grimasszal teszi.
Az az igazság, hogy nem tudok elfogulatlan lenni... :)

Pillanatok

Az idei karácsonyunkból...
Huszonkettedike volt, csütörtök, az a nap, amikor a nagyszülők vannak a gyerekekkel. Most úgy alakult (egy elég húzós éjszaka után enyhe másnaposságra emlékeztető zsongással a fejemben ébredtem), hogy minálunk "vigyáztak" az összesre, amiért nagyon hálás voltam, mert így nemcsak a lányok, hanem a kisebbek is kaptak extra figyelmet. Az utolsó simításokat végeztem, mikor egyszercsak előkerült Hanna befejezetlen babaruhája... Az, amit én kötöttem, ami ogyanolyan lett volna, mint Mimié, azzal a különbsággel, hogy Mikoltté már becsomagolva várta az angyalokat.
Délután kezdtem neki, három órányi munka volt saccra, de a délutáni alvás másfél órájából felet aludtam, aztán Lellét ringattam, így végül turbosebességre kapcsolva is csak a feléig jutottam estig. Még éjjel is csattogtak a tűk, és még másnap délután is... végül az utolsó pillanatban, de készen lett. Csattanó nincs, hacsak annyi nem, hogy a lányok a kibontás után félre is dobták mindkettőt. :):) Pedig szépek lettek. :) Most egy ideig nem kötök...
Karácsony napján (más tennivalóm nem lévén, és mert már pár éve úgy döntöttem, semmit nem ér a karácsony nekem, ha beesem a fa alá, ezért időben elkezdek mindent, és nem zavar, ha nem lesz meg minden... idén pl. a karácsonyi menü bánta, de mi nem...) bekocsiztunk a Bazilika előtti térre, Betlehemet nézni. Mikolt a kocsitől három lépésre kezdett rá a fázik a kezem mantrára, és abba sem hagyta míg vissza nem értünk... :) Nyári gyerek, és ezt már Hanna is fújja... :):)
A faragott kis jászolnál jobban csak a műkorcsolya pálya tetszett a gyerekeknek. Dani ivott egy forralt bort, a gyerekek kaptak egy meleg teát, bámészkodtunk, és beszereztük az utolsó, de annál fontosabb karácsonyi kellékett, egy csengettyűt.
A téren előbb összetalálkoztunk egy személyesen még nem ismert ismerős család felével, beszélgettünk, közben két nagyon szép kamaszgyerekre lettem figyelmes, akik kipirosodott arccal szaladgáltak fel s alá, és egy kicsit jobban elidőztem a látvényukban, mert úgy tűnt, egyre kétségbeesettebben rohannak a kis házacskák körül.
Mi is odébbálltunk, őket sem láttam többet, csak akkor, amikor a talponállók előtt itattuk a mieinket. A legnagyobb kiabálva cipelt egy négyéves formát, és kiabálta: Megvan!!!. Összeszorult a gyomrom, eszembe jutott, mikor Mikolt eltűnt egyszer a négybetűs áruházban, és csak néztem, ahogy a hat gyerek és a nagyszülők összeborulnak, és örömében három zokog, a többiek pedig azt sme tudják, melyiket csókolják.
És ahogy néztem őket, egy arc láttán hirtelen az enyémmé is vált a kétségbeeséssel vegyes megkönnyebbülés öröme... a nagymama a gimnáziumban az angoltanárom volt. Köszöntem neki, egy pillanatra közös volt ez a karácsony, aztán sokáig tartott, míg elmúlt a gyomromból a jólismert szorítás... A gyerekek féltése.
A karácsony misztériumában számomra az a legszebb, ahogyan keveredik egymással a racionalitás, a mese, a misztikum, és egyelőre cseppet sem vágyom rá, hogy lerántódjon (bármilyen formában is) a lepel az ajándékok, és a fa érkezéséhez kapcsolódó hitvilágunkról. Nálunk nem a Jézuska hozza ezeket, mert számomra ez egyáltalán nem elfogadható... hioszen ez az Ő ünnepe, így Őt csak ünnepeljük, dolga minálunk nincs. Az angyalok azok, akik délutánra megteremtik az ünnepet. Hanna természetesen az idén már sokféle kérdést tett fel nekem ezzel kapcsolatban, nem keresztkérdések voltak ezek, hanem a tiszta kíváncsiságé.
Nem szeretem azt gondolni, hogy becsapom, mert én is hiszek abban, hogy a gondolatbak, a szeretetnek teremtő ereje van, és sokszor amit mi elkezdünk, azt valaki más fejezi be. Talán az angyalok...
Az idén is szóba került, hogy ki mit kér, és bár rajzolni nem rajzoltunk (ezt sem bánom egy cseppet sem), jólesett róla beszélgetni. Hanna 23-án este a fürdőszobában azt felelte: Nyusziházat, olyat, amiben bútorok is vannak, meg kis ágyak... nem is nyusziknak, hanem emberkéknek.
Majd este még átjött a miágyunkba, és kicsit pontosította... A müllerből egy kis dobozos legoemberkét kérek... nem is... nagy dobozosat.
Idén a lányok igazi ajándéka egy duplo babaház volt, amiről Hannával, vagy előtte sosem beszéltünk, és a müllerben nincs ilyen...
Szentesete délutánján míg én altattam, Dani elkezdte előkészíteni a nappalit, a fa helyét, majd kiosont a teraszajtón keresztül a garázsba, ott megfogta a fa legalsó darabját, és settenkedve lopózott vissza a nappaliba... ahol Hanna a kanapén ücsörgött a kendőjét szorongatva.
Nem hallottam ahogy lement, Dani sem láthatta, hogy megérkezett.
A tettenérés leghúsbavágóbbika az ilyen karácsonyi lelepleződés... de Dani megoldotta egy laza: - Csak kijelölöm a helyet, hogy az angayloknak kevesebb dolga legyen.
Majd felkísérte Hannát, aki feltett még néhány kérdést és elaludt.
Mikor aztán teljes díszben megérkeztek a gyerekek a feldíszítetthez, már nem is emlékezett erre... a lényeg nem veszett el úgy tűnik. :)
Tapasztalatom szerint a gyerekeim két dolgot szeretnek kapni, ha ennél több a csomag, akkor a bőség zavarában fel sem fogják, mi az, amit kibontottak. Ezért (talán most először sikerült elérni a megfelelő arányokat) a lányok egy nagy közös, és két kisebb személyes ajándékot kaptak. Áronnak is volt két csomagja, az egyikben egy könyv.
Hogy mekkora sikere volt egyébként mindennek, az abból látszik, hogy a három nagy (ma pedig mind a négy) ötödik napja teljes egyetértésben játszik együtt. Nagyon jó ezt látni...
Visszatérve a könyvhöz... Mostanában kicsit háttérbe szorul a kötött formájú mesélés mifelénk, mert hárman háromfélét kívánnak, és egyiküknek sincs türelme kivárni a sorát. Este mozgókép a mese, eleinte nagyon rossz érzés volt ez, de ma már látom, nincs kárukra (három mese forog folyamatosan lassan három hónapja).
És mégis, hiányzik a rutinból az igazi összebújós mesélés.
Hanna, miután a könyvet kibújtatta a csomagból, mindennek háttal csak ült és lapozgatta, míg a végére nem ért... nagyjából egy negyed órán át. Közben a többiek bontogattak mást, de őt csak a könyv érdekelte. Megható volt, és nagyon jó érzés látni, mennyire kell neki is a nyomtatott forma.
Azóta minden nap mesélek nekik nap közben egy rövidet.
Nagyon sűrű volt a három ünnepnap. Szentesete Paliék voltak nálunk, aztán anyukámékhoz is átmentünk még, másnap Mariéknál ünnepelt a nagycsalád, huszon hatodikán pedig mi láttuk vendégül az én oldalam tágabb körét. Elfáradtam nagyon, de semmivel sem cserélném el ezeket az órákat, ahogy mindenhol örülnek és örülünk egymásnak, az együtt töltött időnek. Szeretem, hogy a felnőttek már nem ajándékoznak igazából, csak a gyerekek kapnak.
És nagyon szeretem, hogy a dédi még mindig itt van köztünk, most már mind az öt dédunokája körülveszi.
Szeretem ezeket a pillanatokat...