A nevelhetetlen

Kiről is szólhatna ez a poszt ezzel a címmel? :)
Már a délelőtt folyamán többször kellett stratégiát váltanom, az egyre szűkülő palettán adottak közül reméltem csak, hogy marad más is, mint a morgás, vagy a hangos szó. Nem mintha eget rengető dolog történt volna, inkább csak sok volt egymásra rakódó apróság, amikből idővel annyi lett, hogy már esélytelen volt akárcsak a pillanatnyi, káoszhoz közelítő állapotot fenntartani. A dadus minőségemet viselem a legrosszabbul, de persze minden viszonyítás kérdése, és könnyen lehet, hogy a fáradtsággal egyenes arányban nő a rugalmatlanságom.
Mindenesetre ismét eljött a pont, amikor feladtam a szélmalomharcot, és már csak vigyorogtam bután, amikor Mikolt az emeletről kibontott hajjal lépdelt lefelé a szépruhában, alatta a pizsamája... a földön előttem a kicibált gumik, és a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta egy vállrándítás kíséretében, hogy ... mert túl hosszú volt a hajam. Erre miért nem gondoltam?
Majdnem délben sikerült kitessékelnem az ajtón, előbb azon nyafogott, hogy fázni fog a keze, majd azon, hogy nem szeretne kesztyűt. Ekkora már becsuktam a kapukat és meg se hallottam amit mond, faarccal adtam rá két párat, tudva, hogy egyet úgyis levesz majd, akkor meg legalább egy maradjon... az évek meg a tapasztalat ugye.
A koronát a napunkra az ebéd tette fel (azt csak megemlíteném, hogy a teraszajtót tisztára nyalták Áronnal (ötletgazda Mimi)), mikor a leves nem akart fogyni, pedig Mikolt sokat dolgozott az ügyön. Leginkább szorizásra használta a száját, úgy meg nehéz lett volna lapátolni is. A többiek már a másodiknál tartottak, Mimi pedig kérte, adjak neki is.
Gondoltam akkor most megpróbálok nagyon következetes lenni, és fordultamban magyaráztam neki az okosat:
- Mimikém, sajnos, amíg a leves a tányérodban van, addig nem tudom adni a másodikat.
- Jó - kezdte, engem meg majdnem elöntött a büszkeség, hogy lám, nem volt hiába az egész napos papolás... majd folytatta:
- Akkor gyorsan edd meg a levesemet.