Tél

Mióta megérkezett az idei szezon első értékelhető mennyiségű hava, mintha más dimenzióban léteznék. Figyelem ezt a változást, hiszen két évvel ezelőtt volt utoljára hasonló élményem, és ennyi idő úgy tűnik épp elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtsem, mit is jelent nekem valójában a tél.
Fontolgattam, hogy érdemes-e egy egész posztot szentelni ennek a gondolatnak, végül tegnap egy írás megadta az utolsó lökést.
Eddig csak gyűjtögettem a képeket (volt pl. Nagy Daninak egy, amit azért szerettem olyan nagyon, mert pont a lényeg van rajta) valósat és belsőt egyaránt, és közben azon tűnődtem, mi az, ami nekünk ezen az éghajlaton megadatott.
Mert ha valaki megkérdez, elsőre biztosan azt mondom, hogy nem igazán szeretem a telet. A nagy kihívásokkal teli, sötét, hideg, kicsit meghalós, de mindenképpen begubózós telet nem.
Tegnap egy felnőtt társaságban szóba került ez is, és döbbenten vettem tudomásul, hogy míg a többség egy karibi tengerparton lett volna szíve szerint, én lobbizom a telünkért.
Annak ellenére, hogy az az őszinte öröm, amit a hideg fehérség okoz minden első alkalommal, valahol út közben elvesztette eredeti csillogását, még mindig megállok, és percekig meghatódva nézem, ahogy esik a hó.
Most, hogy napok óta vendég a hótakaró, és minden nap fizikai kontaktusba kell kerülnöm vele, miközben a gyerekek a lábam körül rohangálnak, és hol rettenetesen lelkesen vannak jelen, hol rettenetesen küzdenek a milyenségével, ellep egy csomó emlék, és keverednek az én gyerekkorom képei, az én gyerekeimről készült képekkel.
És olyan nagyon hálás vagyok nekik, mert ismét megtanítanak örülni az olyan apróságoknak, mint a hó.
Vasárnap a domboldalban, mikor Hanna először ült a szánkóra és robogott le egyedül, Dani képén, és az én emlékeimben mind az a nagyon élő boldogság a közös, amit csak ritkán lehet tetten érni, de olyan pengeéles, olyan kitörölhetetlen, amilyenből az ember öreg korában is táplálkozhat majd.
Ettől szeretem én a telet. A benne rejlő lehetőség miatt. Hogy bár meghalni kicsit és újjászületni is izgalmas (és nekünk itt minden évben jut ebből, olyan jó lenne ezt jól használni), a lényeg a jelenlét. Benne lenni a pillanatban, megélni annak minden megélhető mélységét, örömével, és ha kell hát fájdalmával együtt, olyan őszintén, ahogy elsősorban a gyerekeink tudják, de már minden tálentumnak a birtokában.
És persze mindezt tudatosan, ha lehet. :)
Ezen mosolyogtam, amikor ma reggel Mikoltra tavaszt varázsoltam. Csak úgy... :):)