Apróságok a legkisebbről

Tulajdonképpen megtarthatnám még négy napig magamnak ezt a posztot, de az imént tettem fel a képeket az albumába, és megdöbbentően kevés kép készült Lelléről az elmúlt két hónapban... Ami részben az események sűrűségét jelzi, másrészt viszont azt, hogy kicsit mintha háttérbe szorult volna a hétköznapi kattintgatás. Pedig nem bánnám, ha csak ez lenne a dolog... :)
Gyorsan vissza is olvastam, és lám, nemcsak kép nem készült, de bejegyzés is elég kevés. Sebaj, majd az összefoglaló jó hosszú és újdonságokkal teli lesz.
Azért ma annyit mindenképpen le kell jegyeznem, hogy bár nem az első alkalom volt a mai, de mindenképpen mérföldkő Lelle (no meg az én) életében wz az ebéd.
Mióta Lellik először fordította el a fejét határozottan a cicitől, voltunk már lent és lejjebb is e témában, aztán mindig egy picikét mintha javult volna a tendencia, de leginkább hullámzó maradt.
Azért kitartóan próbálkozom, sokszor nagyon rossz, hogy rettenetesen elutasító, és leginkább a tanácstalanság zavar, a miértre nem jöttem még rá, pedig figyelem nagyon.
Tény, hogy mostanra éjjel már egyáltalán nem is kínálom fel a lehetőséget, nappal pedig a legjobb kimenetel, ha egyszer kell csak cumisüvegből adnom. Fejek, gyakorlatilag kétóránként, azt remélve, hogy valamennyire megtartható a mennyiség, de ez hiú ábránd... de legalább anyatejet kap...
A leginkább az bánt, ha arra gondolok, hogy így, ilyen felemásan, kiabálósan, elutasítóan fejezzük be a szopizást. Én még nem vagyok készen elengedni Lellét, ő pedig ritkán szeretne engem. És hiába mondogatom magamnak, hogy ez az ő döntése, és el kellene fogadnom...
Tegnap megtaláltam a csodakapszulát (nem is emlékeztem, hogy van egy majdnem teli dobozzal, és persze ez is újabb reményt adott (annak ellenére, hogy nem hiszek már semmi ilyesmiben, csak és kizárólag a mi kettőnk kapcsolata lehet a kulcs)), és annyira megörültem neki (meg a gondolatnak (illúziónak), hogy ez majd megold mindent, több tejem lesz és Lelle hirtelen beleszeret újra a cicizésbe), hogy úgy döntöttem, ma lesz a nap, amikor hivatalosan elkezdjük a hozzátáplálást.
Összefüggés látszólag nincs. Nekem mégis legördült egy kő a szívemről ahogy a dobozt a kezembe fogtam, és felidéződött egy emlék. A megkönnyebülésé, amit akkor éreztem, amikor Hanna ennyi idős korában végre elkezdett szilárdat is enni, és végül kitartott a lefagyasztott tej, és onnantól kezdve nem is kellett kiegészíteni a szopikat, mert volt elég.
Ha ma nem is történt annál nagyobb dolog, minthogy Lelle délben sütőtököt evett krumplival, és miután bekanalaztam a szájába 100 ml-t, ilyen arcot vágott :)
már hálás vagyok ennek a kék doboznak.
Annyira nehéz kreatívnak, türelmesnek, szeretettelinek lenni, amikor elfordul, feszíti ki magát a karomból, hacsak megérzi, hogy etetni szeretném és közben minden porcikájával tiltakozik... és hinni benne, hogy van visszaút, olyan, ami neki is jó, kellemes, és felcserélhetetlen, pedig tudom, hogy van.
Ma délután, miközben ringattam, nagyon halkan a kedvencét dúdoltam, és hagytam, hogy forogjon, végül megtalálta az útját, megfogta az ujjam, és előbb még mereven ugyan, aztán egyre ellazultabban szopizott, míg végül mielőtt jóllakottan belealudt volna, átkérte magát a másik oldalra.
Olyan jó volna megtartani (de legalább elhinni, hogy képesek vagyunk) ezt a bizalmat egymás iránt, mert akkor működne... azt hiszem.