Pillanatok

Az idei karácsonyunkból...
Huszonkettedike volt, csütörtök, az a nap, amikor a nagyszülők vannak a gyerekekkel. Most úgy alakult (egy elég húzós éjszaka után enyhe másnaposságra emlékeztető zsongással a fejemben ébredtem), hogy minálunk "vigyáztak" az összesre, amiért nagyon hálás voltam, mert így nemcsak a lányok, hanem a kisebbek is kaptak extra figyelmet. Az utolsó simításokat végeztem, mikor egyszercsak előkerült Hanna befejezetlen babaruhája... Az, amit én kötöttem, ami ogyanolyan lett volna, mint Mimié, azzal a különbsággel, hogy Mikoltté már becsomagolva várta az angyalokat.
Délután kezdtem neki, három órányi munka volt saccra, de a délutáni alvás másfél órájából felet aludtam, aztán Lellét ringattam, így végül turbosebességre kapcsolva is csak a feléig jutottam estig. Még éjjel is csattogtak a tűk, és még másnap délután is... végül az utolsó pillanatban, de készen lett. Csattanó nincs, hacsak annyi nem, hogy a lányok a kibontás után félre is dobták mindkettőt. :):) Pedig szépek lettek. :) Most egy ideig nem kötök...
Karácsony napján (más tennivalóm nem lévén, és mert már pár éve úgy döntöttem, semmit nem ér a karácsony nekem, ha beesem a fa alá, ezért időben elkezdek mindent, és nem zavar, ha nem lesz meg minden... idén pl. a karácsonyi menü bánta, de mi nem...) bekocsiztunk a Bazilika előtti térre, Betlehemet nézni. Mikolt a kocsitől három lépésre kezdett rá a fázik a kezem mantrára, és abba sem hagyta míg vissza nem értünk... :) Nyári gyerek, és ezt már Hanna is fújja... :):)
A faragott kis jászolnál jobban csak a műkorcsolya pálya tetszett a gyerekeknek. Dani ivott egy forralt bort, a gyerekek kaptak egy meleg teát, bámészkodtunk, és beszereztük az utolsó, de annál fontosabb karácsonyi kellékett, egy csengettyűt.
A téren előbb összetalálkoztunk egy személyesen még nem ismert ismerős család felével, beszélgettünk, közben két nagyon szép kamaszgyerekre lettem figyelmes, akik kipirosodott arccal szaladgáltak fel s alá, és egy kicsit jobban elidőztem a látvényukban, mert úgy tűnt, egyre kétségbeesettebben rohannak a kis házacskák körül.
Mi is odébbálltunk, őket sem láttam többet, csak akkor, amikor a talponállók előtt itattuk a mieinket. A legnagyobb kiabálva cipelt egy négyéves formát, és kiabálta: Megvan!!!. Összeszorult a gyomrom, eszembe jutott, mikor Mikolt eltűnt egyszer a négybetűs áruházban, és csak néztem, ahogy a hat gyerek és a nagyszülők összeborulnak, és örömében három zokog, a többiek pedig azt sme tudják, melyiket csókolják.
És ahogy néztem őket, egy arc láttán hirtelen az enyémmé is vált a kétségbeeséssel vegyes megkönnyebbülés öröme... a nagymama a gimnáziumban az angoltanárom volt. Köszöntem neki, egy pillanatra közös volt ez a karácsony, aztán sokáig tartott, míg elmúlt a gyomromból a jólismert szorítás... A gyerekek féltése.
A karácsony misztériumában számomra az a legszebb, ahogyan keveredik egymással a racionalitás, a mese, a misztikum, és egyelőre cseppet sem vágyom rá, hogy lerántódjon (bármilyen formában is) a lepel az ajándékok, és a fa érkezéséhez kapcsolódó hitvilágunkról. Nálunk nem a Jézuska hozza ezeket, mert számomra ez egyáltalán nem elfogadható... hioszen ez az Ő ünnepe, így Őt csak ünnepeljük, dolga minálunk nincs. Az angyalok azok, akik délutánra megteremtik az ünnepet. Hanna természetesen az idén már sokféle kérdést tett fel nekem ezzel kapcsolatban, nem keresztkérdések voltak ezek, hanem a tiszta kíváncsiságé.
Nem szeretem azt gondolni, hogy becsapom, mert én is hiszek abban, hogy a gondolatbak, a szeretetnek teremtő ereje van, és sokszor amit mi elkezdünk, azt valaki más fejezi be. Talán az angyalok...
Az idén is szóba került, hogy ki mit kér, és bár rajzolni nem rajzoltunk (ezt sem bánom egy cseppet sem), jólesett róla beszélgetni. Hanna 23-án este a fürdőszobában azt felelte: Nyusziházat, olyat, amiben bútorok is vannak, meg kis ágyak... nem is nyusziknak, hanem emberkéknek.
Majd este még átjött a miágyunkba, és kicsit pontosította... A müllerből egy kis dobozos legoemberkét kérek... nem is... nagy dobozosat.
Idén a lányok igazi ajándéka egy duplo babaház volt, amiről Hannával, vagy előtte sosem beszéltünk, és a müllerben nincs ilyen...
Szentesete délutánján míg én altattam, Dani elkezdte előkészíteni a nappalit, a fa helyét, majd kiosont a teraszajtón keresztül a garázsba, ott megfogta a fa legalsó darabját, és settenkedve lopózott vissza a nappaliba... ahol Hanna a kanapén ücsörgött a kendőjét szorongatva.
Nem hallottam ahogy lement, Dani sem láthatta, hogy megérkezett.
A tettenérés leghúsbavágóbbika az ilyen karácsonyi lelepleződés... de Dani megoldotta egy laza: - Csak kijelölöm a helyet, hogy az angayloknak kevesebb dolga legyen.
Majd felkísérte Hannát, aki feltett még néhány kérdést és elaludt.
Mikor aztán teljes díszben megérkeztek a gyerekek a feldíszítetthez, már nem is emlékezett erre... a lényeg nem veszett el úgy tűnik. :)
Tapasztalatom szerint a gyerekeim két dolgot szeretnek kapni, ha ennél több a csomag, akkor a bőség zavarában fel sem fogják, mi az, amit kibontottak. Ezért (talán most először sikerült elérni a megfelelő arányokat) a lányok egy nagy közös, és két kisebb személyes ajándékot kaptak. Áronnak is volt két csomagja, az egyikben egy könyv.
Hogy mekkora sikere volt egyébként mindennek, az abból látszik, hogy a három nagy (ma pedig mind a négy) ötödik napja teljes egyetértésben játszik együtt. Nagyon jó ezt látni...
Visszatérve a könyvhöz... Mostanában kicsit háttérbe szorul a kötött formájú mesélés mifelénk, mert hárman háromfélét kívánnak, és egyiküknek sincs türelme kivárni a sorát. Este mozgókép a mese, eleinte nagyon rossz érzés volt ez, de ma már látom, nincs kárukra (három mese forog folyamatosan lassan három hónapja).
És mégis, hiányzik a rutinból az igazi összebújós mesélés.
Hanna, miután a könyvet kibújtatta a csomagból, mindennek háttal csak ült és lapozgatta, míg a végére nem ért... nagyjából egy negyed órán át. Közben a többiek bontogattak mást, de őt csak a könyv érdekelte. Megható volt, és nagyon jó érzés látni, mennyire kell neki is a nyomtatott forma.
Azóta minden nap mesélek nekik nap közben egy rövidet.
Nagyon sűrű volt a három ünnepnap. Szentesete Paliék voltak nálunk, aztán anyukámékhoz is átmentünk még, másnap Mariéknál ünnepelt a nagycsalád, huszon hatodikán pedig mi láttuk vendégül az én oldalam tágabb körét. Elfáradtam nagyon, de semmivel sem cserélném el ezeket az órákat, ahogy mindenhol örülnek és örülünk egymásnak, az együtt töltött időnek. Szeretem, hogy a felnőttek már nem ajándékoznak igazából, csak a gyerekek kapnak.
És nagyon szeretem, hogy a dédi még mindig itt van köztünk, most már mind az öt dédunokája körülveszi.
Szeretem ezeket a pillanatokat...