Mimi kívánsága

Lassan egy éve, hogy hónapról hónapra előkerül a téma.
Kicsit én is ludas vagyok, mert annyiszor kérte, hogy a születésnapjára beadtam a derekam, és csináltattam neki Danival egy pár csillogót, az egyik barna köves, a másik zöld, csakhogy méltó kerete legyen annak a csodaszép szempárnak, amiről már ő is tudja, különleges.
A fülbevalók anyukám zsebében vándoroltak Malajziába, hogy Mimi megkaphassa élete első komoly ékszerét, aztán nemsokkal később az enyémben utaztak vissza, hogy kivárják a sorukat.
Merthogy bármennyire is szeretem az ékszereket, úgy gondolom, egy mementót ejteni egy gyereken csak akkor ér, ha azt ő maga akarja. Ehhez pedig ekkorkaként az volt a feltételem, hogy legalább háromszor, legalább egy egy héten keresztül kitartóan kérje.
Ez a hét volt a harmadik.
Bevallom, örültem, mikor Hanna unszolására sem volt hajlandó elszaladni az ékszerész nénihez. Sőt, imádtam, hogy mikor játékosan kérdeztem tőle, mikor lesz fülbevalója, és lezseren azzal felelt: Majd ha Hanna leszek.
És még ma délelőtt is legalább százszor kérdeztem meg, hogy tényleg, és vázoltam a velejárókat. Ma már lebeszélhetetlen volt.
Tegnap este Dani hajat mosott neki, mondván, most egy darabig nem fogunk.
Kicsit megsirattam a luknélküli fülecskéket, és még arra is vetemedtem legbelül, hogy a kegyetlen, meg gyenge jelzőkkel illessem magam, még úgy is, hogy Mikolt a cél érdekében ma szó nélkül elpakolta a játékokat és villámgyorsan jött, amikor szóltam, megyünk.
Az elővételezett forgatókönyvemben Mikolt a bolt ajtajából fordult volna vissza, ehelyett lelkesen besétált, és egyenesen a fülbevalós szekrény felé vette az irányt. Kiválasztotta a legszebbet, amjd az ölemben ülve végighallgatta a nénit, majd figyelt, amikor a füle mellett csattant a pisztoly, és mosolyogva bólogatott, hogy legyen. (Ekkor is volt bennem egy sóhajnyi gondolat, hátha most fog elszaladni, de nem.)
Aztán az első darab készen is lett, Mimikém pedig elsírta magát. Összeszorult szívvel fogtam magamhoz, hogy legalább én legyek bátor, és ne ugorjunk fel, fél fülbevalósan, és mire készen lett a második is, Mikolt azt hiszem már nem nagyonb akarta a dolgot... Nem is volt hajlandó megnézni a tükörben, és a zsebemből előkotort dugicumi sem nyugtatta meg igazán... sem az epres cukor, pedig az már valami, és hiába kocsikáztunk, meg rajzoltunk bankban, még délben a nagymamának sem szeretett volna beszámolni a hőstettről.
Kettő elmúlt már, mire hazaértünk, Dani fogadott bennünket az ajtóban, és mikor megtudta Hannától, merre jártunk, felkapta Mimit, és annyira örült neki, hogy Mimi arcán végigszaladt a büszkeség mosolya, az, ami csak férfiaknak (kiváltképpen pedig az apjának) szól, amit én olyan ritkán látok, és amit annyira szeretek, mert ilyenkor igazán kislány.
Azóta pedig már elújságolta a nagypapának is, és a délutáni alvás után ezzel a mondattal kezdte az estét: jajj úgy féltem, nehogy kisessen alvás közben a fülbevalóm... :)
Lassan én is megbarátkozom a csillogással a fülében... ez most sokkal nehezebben ment, mint Hannánál. És egyelőre bele sem gondolok, hogy egyszer majd Lelle is előáll a kéréssel.
Pedig szép... csak olyan kettős ez a visszafordíthatatlanság.