Végül néhány aprósággal vettük az irányt újra hazafelé, út közben csodáltuk a nagypelyhekben hullót, a sötétben fehérbe burkolózó tájat. Késő is volt már, meg éhesek is lettek a cseppek, és a könnyebbik utat választva betértünk a legpazarlóbb helyi egységbe egy nagy adag üres kalóriáért. A sorban ácsorogva ismerős arc bukkant fel.
G. a tanítványom volt, de annál jóval több. Nemcsak a közös óráimra járt, hanem mert nagyon szeretett volna bejutni az egyetemre, külön is foglalkoztam vele. Elsőre nem is sikerült az álma, így a következő évben folytattuk a munkát, miközben természetesen megismertem a történetét, és szép lassan meg is szerettem őt is, a történetet is.
Ahogy álltunk a sorban, hosszan figyeltem, olyan ismerősek voltak a mozdulatai, nem akartam félbeszakítani a fimemet egy köszönéssel, olyan régen láttam őt... és annyira élesen előkerültek az emlékek arról a nyolc évvel ezelőtti önmagamról, akihez ott, a sorban állva úgy tűnt, semmi közöm sincs már.
Végtelen nosztalgiát éreztem, egyre erősödő vágyat az emlékeim minél színesebb felidézésére, miközben a kinti sötétségből tükörré vált ablaktábla visszahangozta a fáradtságot az arcomon, a kócos hajamat, amiről lekaptam csak a sapkát mikor beléptünk, és úgy, de úgy szerettem volna abban a pillanatban csillogó szemű, tiszta hajú, magabiztos tanárnéni lenni...
Aztán megszólítottam G.-t, aki tényleg semmit sem változott az utolsó találkozásunk óta, lefutottuk a teljesen érdektelen sziahogyvagyderégen, mivanveled, perszeakkor majdafacebookon, örülökfusscsak jóvoltlátni köröket két percben, amiben csak a helyzet volt érdekes, az, hogy ő, aki akkor, ott, sokkal jobban volt a bőrében, mint ahogy kívántam neki valaha, mégis ugyanazzal a segítséget kérő tekintettel nézett rám, mint nyolc évvel ezelőtt. Az anyaszerepemből egyszerre esett jól és volt nehéz ebbe a tükörbe néznem, és hiába tudtnuk ott kapcsolódni, ahol anno, mégis mellbevágott, mennyire elfelejtettem már, ki is voltam én azelőtt, hogy Hanna megszületett.
Lellével a kezemben toporogtam miután elbúcsúztunk, Dani egy másik fontos "gyerekemről" mesélt, akivel valahol találkozott pár napja, én pedig szokás szerint hat dolgot futtattam odabenn egyszerre. Lellére figyeltem, miközben nem tudtam levenni a szememet a tükröződő önarcképemről, kutattam az emlékeimben, de sehogy sem találtam "P"-t, akiről Dani beszélt még mindig, de legintenzívebben a snittet próbáltam megtalálni a múltam és a jelenem között.
Aztán Dani visszafordult a háromhoz, a kiszámíthatatlan időzített bombám a kezemben pedig adott egy tízperces haladékot. Épp elég volt arra, hogy hátat fordítva a képnek végigfuttassak egy miniterápiás programot. Képkockák villantak fel, régelfelejtettek, abból az időből, amikor Dani a síbusz sokadik sorában figyelte, ahogy az előtte ülő lány befonja a hosszú haját, éjszakák a Szondi utca körfolyosója és egy üveg bor társaságában, vacogva a félelemtől, hogy elvész, amiben hittem, mindent felülíró vágy, hogy nekem is gyerekem lehessen.
Bármi, amit csináltam, csak akkor volt az enyém, ha nagyon és nagyon jól csinálhattam. Hogy ennyi gyerekem lett, és hogy ennyire elveszett az egykori én, ugyanabból a fészekből való. Az út, amit megtettem velük, általuk, csak így, ezzel az elveszettséggel lehet kerek, mert hiszek, hittem benne, hogy az első néhány év olyan kitüntetett, ami miatt az, aki felőtt nőként voltam, egy időre tökéletesen a háttérbe kell, hogy vonuljon. A sok szerepem közül a jelenben az csak egy, és nem a fő. Még akkor is, ha mindenki óvott volna ettől a mélyrepüléstől, tudtam, bátornak kell lennem, hogy engedjem egy időre meghalni önmagam, de megéri. Most úgy érzem, igazam volt.
Annak ellenére, hogy Dani épp ma mondott mindenféléket a blogom evolúciójáról (büszkeséggel fűszerezett féltés is volt ebben), csak akkor, ott, abban a tükörben vettem észre először, hogy a metamorfózisom a végéhez közelít, a negyedik, legkisebb érkezésével, a hosszú utunkkal a hátam mögött szép lassan ismét lezárulhat egy szakasz.
És minthogy minden becsukott ajtó újabbak kinyitását is jelentheti egyben..., nem hagy nyugodni az az emlék, amikor 18 évesen, a kíváncsiság egy asztrológushoz vezetett, ahol olyan útravalókat kaptam, hogy sok gyerekem lesz, és sok messzeföldi utazásom, és úgy negyven éves korom körül találom majd meg az igazi hangomat.
Hogy mindenki maga írja-e a sorskönyvét, és ebben lehet-e olyan erős bárki jóslata, hogy azt a kiszáradás veszélyének tudatos vállalása mellett is beteljesítsem? Nem tudom... Mindenesetre ma is kaptam valami esszenciálisat.
Megértettem, hogy nekem az anyává váláshoz kellett, hogy mindent feladjak, azért, hogy valami sokkal jobbat teremthessek mindabból a készletből amim volt. Meg kellett haladnom önmagamat és ez azt hiszem az énem sok színében sikerült is. Mára már csak a csiszolgatás maradt, abból, hogy kikristályosodtak a skillek, tudom, melyik helyzetben mihez, kihez nyúljak, megadja annak a biztonságát, amiből el lehet kezdeni ismét valami újat alkotni.Akár annak a talaján, aki valaha voltam (bár a mindenhol feszes bőröm már odavan, de szőke, rövid hajam még bármikor lehet :)), akár (és ez talán a legfontosabb: az én döntésem) összegyúrva mindazt, amit ezalatt a majdnem 35 év alatt sikerült magamba szívnom, létrehozhatok egy új ént.
Ettől a felismeréstől hirtelen még sokkal jobban szerettem Danit, a gyerekeket, és önmagamat is, és már nem is vonzotta a tekintetemet annyira a csillogó ablakból visszatükröződő, unottan ásító, kitaposott csizmám sem.
És ismét csak megerősödött bennem annak a hite, hogy ha megőrzöm a nyitottságot, akkor a legváratlanabb és egyben legjobb pillanatban kapok. Talán éppen erről szólnak a karácsonyi Angyalok...
Köszönöm G., kár, hogy végül Lelle befejezettnek tekintve a belső monológot dalra fakadt, és nem tudtam odamenni hozzád boldog karácsonyt kívánni... majd legközelebb. :)
A kép: Laura Zollar, Tree of life. www.laurazollar.com
Tidak ada komentar:
Posting Komentar