Pörögnek a napok

Szoktam azon gondolkodni, hogy mi változott az életünkben a negyedik gyerekünk születésével. De általában csak azon kapom magam, hogy gondolatfoszlányok keringenek egész nap a fejemben és jó eséllyel estére összeállnak egy többé kevésbé koherens egésszé... hacsak el nem alszom Áron mellett. Vagy esetleg Lelle mellett. És akkor a következő nap újra kezdődik az egész. :) Ez például új, és lehet, hogy a négygyerekes lét velejárója, de lehet, hogy pusztán Lelle érzékenysége, többemberessége az ok. Vagy is...
Mindenesetre a legkülönfélébb emberek mondják mostanában akármerre is megyünk, hogy minden elismerésük. Szép lassan egy egész gyűjteményem lett belőlük, tetszik nekem, ahogy ez a két szó összekapcsol bennem egy sereg ismerőst, és ismeretlent is (Dani néha hoz egy egy újabb méltató üzenetet). Míg nem volt ennyi a csepp, sosem találkoztam magunkra vonatkoztatva ezzel a két szóval. Most pedig elgondolkodom, hogy mondtam-e valaha ezt bárkinek, és nem emlékszem. És néha elszégyellem magam, mert vannak jópáran, akik megérdemelték, megérdemelnék, hogy hallják, akikből erőt merítek, akiknek hálás vagyok egy egy mondatért, ami mostanában is, meg úgy általában is erőt, hitet, lendületet ad, adott.
Ugyanakkor nagyon nem tudom magamévá tenni a kétszót, mert mi van abban elismerésre méltó, hogy amit vállaltunk, vállaltam, azt igyekszem lelkiismeretesen, jól, vagy legalábbis a magam mércéje szerint elég jól terelgetni? Vagy maga a vállalás mellbevágó? Valószínűleg ez utóbbi a legtöbb külső szemlélőnek az. Kivéve a magamfajtákat, akikkel sorsközösek vagyunk, és igazán sokat ad nekem, hogy érzem, tudom, hogy azok a négygyerekesek, akiket bármilyen csatornán keresztül ismerek, mind gondolnak velem. Meg viszont. Mióta Lelle velünk van, rengetegszer találkoztam már ezzel a fajta összetartó, láthatatlan, ki nem mondott, de mélyen megélt kapoccsal. Az áruház sorában állva, egy levélváltás alkalmával, blogos ismerős kommentjéből. Szeretném ezt a maga nagyon egyszerű természetességében megfogalmazni, de nehéz anélkül, hogy kasztosítanám magunkat... A lényeg, hogy a szeretethálómon belül lett egy belső is, amolyan plusz tartalékképző, akaratomon kívül, anélkül, hogy tudtam, sejtettem volna, hogy ilyesmi létezik. Szeretem.
Néha, mikor van szemem rá és eszembe jut, kívülről is ránézek a vándorcirkuszomra, amikor mondjuk egyedül megyünk át az úttest egyik oldaláról a másikra ott, ahol lámpa nincs, csak zebra... No meg olyankor is, amikor ugyanígy egyedül vagyok egy bankban pl. és a három nagy teljes egyetértésben ül és rajzol negyed órát, a kicsike pedig szuszog a babakocsiban, és megszólítanak bennünket és figyelnek, ki ezért, ki azért... szóval olyankor olyan hihetetlen, hogy ők mind velem vannak, és egyedül rajtam múlik, hogy ezt az összhangot más is láthatja. Ezek a muníció pótló alkalmak, mert amikor meg nincs szemem, akkor nagyjából az történik, hogy sodor magával a hömpölygésünk, én pedig igyekszem kifogni a szelet a vitorlából, vagy legalább fenn maradni, ha nem is szárazon, de valahogy a fedélzeten. (Szoktam kínomban vigyorogni, mikor 11kor a postás pizsamában ér... majdnem minden nap.)
A sodrás viszont sodrás. Örvénybe be, nagy levegő, kivár, fel. Aztán megint. És közben törekszem szeretni az örvénylést, a hullámzást, a soha be nem fejezett dolgaimat, adni és képesnek maradni a befogadásra, meglátni a csodapillanatokat, és nem elveszni a mókuskerékhez szegezett egyre pergő homoksivatagban.
És akkor itt vissza is kanyarodhatnék az elejéhez, mert ez egészen biztosan a sokgyerekességünk hozománya. Hogy sokkal rendszeresebben kell a készleteket újratölteni, mint eddig bármikor, mert sokkal gyorsabban fogy mindenből.
Volt egy tanárom az egyetemen, aki egyszer arról értekezett, hogy kell, hogy legyen napi, heti, havi és éves szinten is saját idő, olyan, ami értelmes tartalmat ad, és hogy ez annyira fontos, pláne, ha az illetőnek kicsi gyereke is van, hogy akár erőszakkal is tenni kell érte. Erőszak alatt itt az önmagunk megerőszakolását kell érteni, ami nekem pl. meglehetősen nehezemre esik, mert kevés a hitem abban, hogy jó nekem, ha elmegyek és örülök a magambanlétnek, amikor temérdek a dolgom és nélkülözhetetlen is vagyok...
Nos akkor ezt az okfejtést nem értettem ilyen nagyon, mint most. Mert most meg úgy gondolom, hogy teljesen abszurd módon, pont amikor már négy a gyerekem és a legkisebb is alig féléves csupán, kell nekem, hogy magammal legyek, akár tetszik ez nekem a tükörben megbeszélve magamal, akár nem.
Különben dilis mókussá válok... és ez nem imponál túlságosan.
Igy aztán a napok úgy pörögnek, hogy egyfelől komoly munka áll előttünk az új családi szabályok lefektetésére tett lépések számbavétele okán, amibe bele kell hogy férjen mindkettőnknek a saját tere, és a közös is, miközben a gyerekek egy perc pihenőt sem hagynak, főképpen Lelle, aki képes akár 24 órás szolgálatot is kiharcolni...
Praktikusan ez olyanokat jelent, hogy míg öt éven át én keltem fel minden éjjel a gyerekekhez, most ez nem megy már egyedül, így kétnaponta váltjuk egymást (és ezt meg sem beszéltük, egyszerűen nem megy másképp), és hol itt, hol ott ér a hajnal. Nem mondom, hogy a vágyaim netovábbja, de bízom benne, hogy egy év múlva már nem így lesz... :)
Meg azt is, hogy talán elkezdődik valami új az életemben, valami, ami önbizalmat ad majd, és egy kicsit visszaterel önmagamhoz. De erről még nem szeretnék ennél részletesebben, de ennyit mindenképpen meg akartam oszatni.
És azt is, hogy minden hónapban jó lenne egy olyan délután, aztán talán egy egész nap is egyszercsak, amikor ketten vagyunk Danival. És csak örülünk annak, hogy együtt lehetünk. :)
Meg azt, hogy úgy tűnik, hogy most van itt az ideje annak is, hogy kérjek. Nem családot, hanem külső segítséget, nem sokat, de rendszerest. Nagyon izgalmas.
Annyi mindenről lenne jó írni, és olyan késő lesz minden este, mire nekiállnék írni... Hát ez is változott, pedig szeretek napi kettőt posztolni. Egy év múlva :).