Ami elmaradt

Áron születésnapja, a lányok ovis karácsonya, a karácsony mindenestül, no meg az évértékelés. Az évértékelés megy a legnehezebben, a memóriám közel sem a régi. El is kezdtem feltölteni a képeket, még június és Lelle születésnapja sem volt benne az albumban, de most. :)
Épp szeptembernél tartok, talán január végére kész is lesz.
Addigra meg jól elfelejtem, milyen volt Áront ünnepelni.
Mindent nem lehet egyszerre.

Az altatásról

Niki kérdezte, és igaz, hogy nem nagyon boncolgattam ezt a témát mostanában. :) Pedig Hanna kétéves koráig szerintem kétnaponta volt bejegyzés erről, talán meguntam :)))
Komolyra fordítva a szót, az alvás szerintem az a terület, amiről mindig, mindenkinek volt és lesz véleménye, és bárhogy is történik, lesz olyan, akinek bizonyosság, másnak meg kötekednivaló, egy dologban biztos vagyok. Ahány gyerek és ahány család, annyi féle a mód, a rítus, és ezt csak azok tudják, akik benne vannak.
Hogy ez külső szemnek milyen, az századrangú.
És hogy belülről milyen, azt sem nagyon lehet objektíven leírni. Szerintem.
Számomra a kérdés az csupán, hogy jó-e benne lenni az altatás helyzetében, vagy sem. Ha igen, akkor mindegy, hogy az hogyan történik.
A jóban benne van az is, hogy bizonyos helyzetekben a cél szentesíthet eszközt is, és most eltekintek a hosszútávú következményekbe való belebonyolódástól, hosszú ideje nem hiszek abban, hogy el lehet rontani egy gyereket azzal, ha együtt, külön, szivacson, franciaágyban alszik.
A magunk példáján ez egyszerűen annyit jelent, hogy mindegy hogyan, csak nyugodtan és gyorsan aludjanak el.
A napokban hallgattam Feldmárt, aki azt mondja, hogy egy örök konfliktus szülők és gyerekek között az, hogy a gyerekek általában jobban szeretnének ébren maradni mint aludni, a felnőttek meg pont fordítva.
Emellett meg hányszor eszembe jut Nándor, aki egyszer azt mondta, amelyik gyerek álmos, az aludni fog.
Akkor még csak Hanna volt, és fejbevágott ez a mondata, többek között azért, mert akkoriban inkább Feldmárral értettem egyet.
Ma pedig, négy gyerekkel esténként úgy vélem, ez a kulcs.
Ha nekem nem az a fontos, hogy elaltassam, hanem az, hogy a fáradt és álmos gyerekemnek segítsek elaludni, akkor minden rendben.
Bármikor, amikor kizárólag magam miatt akarok valamit tőlük, a tökéletes radarjaikkal azonnal reagálnak. Teszik az ellenkezőjét. Legyen szó gyors elindulásról, időben történő evésről, vagy vendégek miatti elpakolásról.
Csak abban az esetben működnek közre, ha érdekük fűződik hozzá. Szívesen öltöznek például, ha azzal közelebb kerülünk a vágyott programhoz. Szívesen esznek, ha valóban éhesek, vagy ha a kedvükre valót kapnak. Szívesen pakolnak, ha azt együtt csináljuk. És bármit szívesen tesznek, ha azzal önmagukban is léphetnek egyet. Ez az utolsó mondat mostanában érik bennem, és hiszek benne, hogy jó irány az, hogy amit a saját érettségi szintjükön egyedül is meg tudnak tenni, azt nem teszem meg helyettük. Önmagunkra büszkének lenni az egyik legfelemelőbb érzés.
Visszatérve az eredeti témához.
Hanna akkor aludta át az éjszakát először, mikor Mimit hazahoztuk a kórházból.
Valószínűleg fáradt is lett hirtelen a sok újdonságtól, de abban is biztos vagyok, hogy az addigi folytonos huzavonánk egycsapásra megszűnt azzal, hogy már nemcsak ő volt a fontos, nemcsak az ő elalvása volt fontos, így egy halom elvárás kikerült ebből a szeánszból.
Tökéletes belső békével kívántam neki jóéjt a saját ágyában, és jöttem ki tőle.
Míg azon aggódtam, hogy elalszik-e, addig ő is azon görcsölt, hogy vajon sikerül-e elaludnia. Az én befeszülésemből neki is jutott.
Persze közel sem ennyire egyszerű ez, mert bár azt gondolom, hogy az egyik sarokpont éppen ez, az igazi receptet akkor tudnám megosztani, ha lennék olyan zseni, hogy megmondjam, hogyan kell rettentően lazának lenni.
Fogalmam sincs.
Mióta négy gyerekünk van, estére annyira fáradtak vagyunk, hogy mire ágyba kerülnek, már sehova sem siet egyikünk sem (jóesetben), nincs bennünk vágy arra, hogy aludjanak már mert dolgunk lenne, így nem teher, hogy fogni kell az egyikük kezét, a másik mellett meg ott kell lenni, és lám, egyszercsak alszanak.
A mostani rutin is csak egy átmenet, nem volt mindig így és gyaníthatóan nemsokára ez is megváltozik, viszont valahogy az idők során idomultunk ehhez a hullámzáshoz, és engem már csak nagy ritkán zavar, ahogy éppen van.
Ez most annyit jelent, hogy Lelle és Áron velünk, és az ágyunkban alszik, a lányok pedig a saját szobájukban, a saját ágyukban.
A változásra való igény néha erősebb, néha meg semmilyen, most épp Hanna szeretne nagyon velünk lenni, és ez okozz is némi fejtörést, meg lelkiismeret furdalást számomra, csakhogy a szép elméletemet jól fel is rúgjam.
Jöhetne, mert Áron ágya üres, de akkor reggel biztosan felkeltene mindenkit, mikor elindulnak lefelé Danival, és Mikolttal szemben sem fair, mert neki már nem nagyon jutna hely, hacsak nem Lelle ágya, ahová nagyritkán most is beteszem.
Így egyelőre Dani megy esténként és ücsörög mellette, és ez pillanatnyilag elégnek tűnik.
A rutin pedig emilyen:
Fürdés a zuhanyzóban, szorosan összepréselve. :) Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól működik. Hanna általában előbb kiszáll, mint ahogy Lelle bemegy, de van úgy, hogy négyen ülnek az egy négyzetméteren.
Vagy én fürdetek, vagy Dani, mostanában felváltva, sőt, mióta nem lesznek porosak, csak kétnaponta, ami pedig ismét egy önmagam meghaladása, az elmúlt hat évben egyszer sem volt olyan este, hogy ne fürdött volna mindenki. Lejjebb adtam az elvárásaimból ügyesen.
Nagyjából nyolckor kezdjük, és egy fél óra biztosan kell, mire végzünk.
Ezután mesenézés következne, de mióta a laptopomból asztali gép lett, bekuckózunk Mimi ágyába és előveszünk egy pár könyvet. Ennek a jó oldala, hogy mesélek, a kevésbé jó pedig az, hogy három félét kérnek, Lelle pedig kiabál, mert unatkozik. Dani ilyenkor szokott fürdeni, tehát velem van mindenki. Hanna meséje a kicsiknek sok, a kicsiké meg Hannának kevés, így valaki biztosan beszél, vagyis van egy jókora alapzaj. Ezt leszámítva szeretjük mind ezt a félórát. :)
Miután mindenki megkapta a kiválasztottat, és Dani is megérkezik, a lányoktól elköszönök, leoltom a lámpájukat, és kijövök tőlük. Van egy kis éjjeli fényük, enélkül félnek, de a jóéjtpuszi és az ölelgetés nekik már elég.
A kicsikkel átvonulunk a miágyunkba, mindenki megkeresi a helyét, Áron meglehetősen lassan, a karunkat simogatva alszik el, Lelle pedig cumizik, és fogja a paplanját, néha a kezemet. Ő viszonylag gyorsan elalszik, viszont mindenképpen mellette kell lennem, különben kiabál. Ezalól kivétel, ha nem vagyok otthon a fürdetéskor sem, mert ilyen esetekben Danival is remek neki.
Áronnak gyakorlatilag mindegy, hogy én, vagy Dani, csak valamelyikünk adja a bőrét. Ha egyikünk sincs, akkor Hanna a sorban a következő.
A lányok még egy puszira általában átjönnek, ilyenkor Dani megölelgeti őket, aztán egyedül vissza is mennek az ágyukba. Áron, ha elalszik, semmi sem ébreszti fel, Lelle pedig úgy is el tud aludni, hogy Áron még suttogva kérdez, vagy mocorog. Sosem hittem volna, hogy két gyerek simán elalszik egymás jelenlétében is, de működik.
A legkedvesebb képem erről, hogy a hátamon fekszem, Lelle feje a hasam egyik oldalán, kispárnának használ engem, Ároné a másik oldalon, és gyanús, hogy Áron nem birizgál. Nem akarok megmozdulni, nehogy ledőljön a kis kupacom, megvárom, míg egyenletesen szuszognak. Akkor megsimogatom Áront, akinek a keze Lelle karján van.
Úgy aludtak el, hogy Áron simogatta Lelle kezét. :)
A három nagy átalussza az éjszakát, senki sem költözködik (Áronnak nincs miért, a lányok pedig nem jönnek, kivéve Hannát, aki évente egyszer megjelenik hajnalban, de ez tényleg nagyon ritka), Lelle pedig változó okból és számban ébreszt. Mostanában volt, hogy büszkén néztem az órára reggel, hogy nocsak, már ő is, de ellenőrizve a cumisüvegét, kiderült, hogy csak nagyon felszínesen ébredtem fel éjjel, mert az üvegből hiányzik, de nem emlékszem rá, hogy odaadtam volna neki.
Minden igyekezetem ellenére visszaálltunk a tíz órás elalváshoz (ez az egyetlen dolog, amiről azt gondolom, rajtam múlik, és tudatosabban kellene csinálnom), cserébe reggel a lányok nyolckor, a kicsik pedig fél kilenc, kilenc tájékán kelnek. És ez igaz a hétvégékre is, amiért meglehetősen hálásak vagyunk mind.
A délutáni alvás hasonlóképpen történik, csak mese nélkül, és sokkal gyorsabban. Egyelőre mindenki alszik egyet ebéd után, ha elmarad, akkor elég elviselhetetlenek estére. Még van nyolc hónapunk, aztán ez is megváltozik, amint Hanna iskolás lesz.

Eheti szájbólvalók

Lelle másfeledik születésnapjának délutánján, részben Áron kérésére cukrászdába mentünk. Aztán az állatos boltba szeretett volna ellátogatni, gondolom, valamelyik APG könyvből vette az ihletet, végül megelégedett az édességekkel... illetve csak majdnem, kissé zokon vette ugyanis, hogy nem ehet mindenből.
Ezzel szemben Mikoltban aznap túláradt a pozitív életfilozófia:
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem, Mimi, most ettél egy egész sütit.
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem.
- Mamaa, veszünk marcipánt? - kérdezte, a szeme sarkában huncut mosoly, az első körtől kezdve, semmi követelőzés, inkább csak valami játékos figyeljmárrám.
- Nem, Mimi, nem.
- Hujjjááá, nem veszünk majcipááánt.
:)))))
Szombat reggel korán keltem, készültem valahova, Áron, meg Dani közben felébredtek, a lányok még aludtak.
A konyhában ettek éppen, mikor készen lettem a zuhanyzással, és még egyszer megkérdeztem Danit, biztosan rendben van-e, hogy elmegyek egy órára.
- Persze, menj nyugodtan.
Áron hátranéz Hanna székéből, nagyra nyitja a szemeit, és kérdőre von:
- Mama, most komolyan el akarsz menni?
Csütörtökön úgy alakult, hogy egyedül mentem Mikoltért az oviba, és kettesben töltöttünk egy órát. A nagymamáék mellett van egy ruhabolt, út közben a farsangról beszélgettünk, és mikor megálltunk a ház előtt, láttam, hogy egy lilahabos ruhaköltemény van kiakasztva a kirakatban. Gondoltam megnézzük, hátha egyszerűbb lesz királylányruhát venni, mint készíteni.
A boltban aztán egy egyujjas melegkesztyűt vásároltunk, amit Mikolt le sem vett egész nap. :)
A legnagyobb örömöt mégis az jelentette, hogy tobzódhatott a szoknyák, ruhák világában, hiszen sosem vásárolok velük, és nagyon nagyon ritkán boltban.
Most alig tudott betelni a választékkal, mindent megnézegetett (kesztyűben), és közben lelkendezett, meg ugrált örömében:
- Mamaaaa, ezt is vegyük meg, meg ezt is, és ezt is.
Eddig is tudtam, hogy ízig vérig nő, de mostantól semmi kétségem nincs. :)
Szombat délelőtt szánkózni voltunk. Idejét sem tudom, mikor történt ilyen utoljára, emlékeim szerint akkor voltunk legutóbb, mikor Mikolt akkora volt, mint most Lelle, de Mimi egyáltalán nem szerette a hideget, és akkor finoman szóltam.
Most sem volt túl sok kedve az egészhez, addig, míg le nem csúszott először Ferivel, mert onnantól meg haza sem akart jönni. Mit tesz az új meleg kesztyű...
Lelle is tobzódott, szerintem ő csúszott a legtöbbször, nagyon édes kis gombóc volt, ahogy felfelé menet hasalt a szánkón, lefelé meg fülig ért a szája. Jól lefagyasztottuk a kezét, egészen lila volt a karja is, rettentő lelkiismeret furdalásom van ezügyben, dolgozom a megoldáson...

Hanna már egyedül is tud csúszni, hol ezzel, hol azzal ment, olyan hihetetlen, milyen nagy és ügyes.
Áron volt az egyetlen, akinek nem volt elég bátorsága a dologhoz (ezen mindig meglepődöm, pedig ő a magasabb csúszdáról sem mer lecsúszni, még a testvérei ölében sem...). Jött ment, néha felbátorodott, főképp, ha megkapta Aladár bobját.
Danival párszor lejöttek ezzel a műanyag dologgal is, és a program végére úgy tűnt, ez egészen tetszik neki.
Volt egy kisfiú, akivel beszélgettek, de vele sem akart nagyon közösködni.
Este öltöztettem a fürdés után, mire mesélni kezdi:
- Mama, képzeld el, ma a szánkózásnál megismerkedtem egy kisfiúval.
Annyira okosan, és komolyan mondta, hogy igyekeztem elnyomni a mosolyomat. :)
- Nocsak, és hogy hívták?
- Nem tudom, nem akartam megkérdezni.
- Pedig ő tudta a te nevedet...
- Igen, mert én megmondtam neki.
- És még mit mondtál neki?
- Hát azt, hogy köszönöm szépen, nem szeretnék szánkózni vele.
:)))))
S miközben ezt is jól kibeszéltük, hallom, hogy Lelle a kádban dúdol. Ismerős volt a melódia, de még Áron választékosságának bűvkörében olvadoztam. Épp megfogalmazódott bennem, mit hallok, de ezzel párhuzamosan el is hessegettem a gondolatot, hiszen még csak másfél éves.
Áron viszont nem csodálkozott ennyit:
- Mama, Jejje a szájjatok je szájjatok jet énekli.
Ééééés tééényleg!!!!
Csorgott a könnyem a nevetéstől, annyira abszurd, meg szép volt ez a pillanat.
Aztán igyekeztünk megörökíteni, hogy más is elhiggye.
Lelle karácsonyi nótákat dúdolgat a kádban, amit a hároméves is felismer.
Ha nem is tökéletesen, de hallható, mert ez már a lecsengőben lévő lelkesedés. 04 és 08 között tessék fülelni. :)

Másfél éve Lelle Róza

Napok óta ennek a számnak a bűvöletében élek. :)
Tizennyolc hónap, és már csak nagyon ritkán jut eszembe, hogy ebből az első kettőt Malajziában töltöttük. Peti a tudatosítója általában ennek az apróságnak, és bármennyire is ritkán látjuk mostanában, Lelle és közte az a korai kapocs elszakíthatatlanul jelen van most is.
Mindegyik nagyból van benne valami, külsőre is, meg belsőre is, és mégis annyira megismételhetetlen ő is, akárcsak a többiek. Mikor a nagyok oviban vannak, igazán szembetűnő, mennyire Áronos, és akinek abban a kiváltságban van része, hogy van egy bátyja, az elég sok fiús hatásban részesül ahhoz, hogy tökéletesen más legyen, mint a nővérei.
Hanna finomságából kevés van benne, de a kisbabákhoz való viszonya nagyon is emlékeztet a másfél éves Hannára. Ahogy egyébként a mozgása is, meg a vagánysága.
Mikolt csibészségét és humorát is felfedezzük benne elég gyakran, akaratban pedig mindegyiküket felülmúlja. Talán sosem volt még hátonfekve hisztiző ekkorkánk, és ilyen hangosan követelő sem. Persze, negyedik, szokták mondani, és biztos van is benne valami, de tény, hogy kitartó, és szenvedélyes. :)
Épp 10 kiló, 80cm, nyolcfogú, a haja szőke, hátul göndörödik, amitől tökéletesen el vagyunk olvadva, de hogy el ne kényeztessen bennünket, nappalra vattásítja, lassan rasztássá fokozódik a hajhelyzet. Semmit nem tűr a hajában, ha csatot lát a kezemben, háttal menekül, és hangosan kiabál. Épp úgy, mint amikor megsimogatom a buksiját. Ha pedig véletlenül beleakad az ujjam a kócos tincsekbe, megsértődik, rámmordul, auu. A szeme kék. :) Az esti fürdésnél Danival azon mosolyogtunk, milyen más alkatú, mint a lányok, a húsos combjaival, a változatlanul görbe lábacskákkal, a kis kerek fenekével, az izmos hátával.
Részletesen pedig:
Evés
Az alma... Minden nap megeszik egy egész almát, héjastól, magostól. A múltkor vendégségben voltunk, ahol Judit kedvesen meghámozta Lellének a gerezdet, Lelle megnézte és visszaadta neki. Kell, hogy legyen héja. :)
Amiből még annyit eszik, amennyit lát, az a mandarin. Mára már megtanulta, hol keresse itthon, és anyukáméknál, és önkiszolgál. Kisszékre áll, leveszi, tányért vesz elő, amibe megpucolja a héját, gerezdekre szedi, és megeszi. Senkinek nem ad, senkinek nem hagy. Rettegjen mindenki, aki a mandarin közelébe merészkedik.


Hogy mennyit, az teljesen hektikus, előfordul, hogy ebédre szinte semmit nem eszik, máskor pedig nem lehet eleget elétenni. Kizárólag egyedül hajlandó fogyasztani, és egyre ügyesebb a kanállal. Így is elég sokat kell utána takarítani, de már a levest is ott merem hagyni előtte, míg a többieknek adok valamit. Egy dologra kell nagyon odafigyelnünk, ha megsértődik valamin, akkor nem eszik egy falattal sem többet, és ha nagyon megsértődik, akkor leveri a tányért is az asztalról. Az ok általában nagyon egyszerű, leggyakrabban az, ha forró az étel.
Változatlanul nehézséget okoz, hogy mit is egyen, biztosan én vagyok a béna, de valamiért folyamatosan az az érzésem, hogy nincs semmi kreatív ötletem. Főleg a reggeli, és az uzsonna okoz fejtörést, kenyeret nem eszik, tejet pedig nem adok neki (elég hajlamos volt egy időben ekcémásodásra a bőre, mióta többet vagyok vele, mint dolgozom, eltűnőben van...). A főzelék került elő újra, ezzel nagyjából mindketten ki vagyunk békülve. Persze főzhetnék neki külön, de erre elég kevés esélyem van időben is, meg energiában is.
Így marad az alma, a mandarin :), a levesek, a főzelék, meg a joghurt.
Zöldségből bármit elfogad, a borsót is, ami elég nagy újdonság ebben a házban. :)
Alvás
Még mindig nem alussza át az éjszakát, ahogy én sem. Nem zavar, csak akkor, ha hatodszor is vesén rúg. :) Cumisüveget kap, vagy cumit, ahogy eddig is, elképzelni sem tudom, milyen lesz az élet ezek nélkül. :) Mellettem alszik, nagy ritkán sikerül egy egy órára betennem a kiságyba, de amint éberebb, feláll, fogja a paplanját és szól, hogy vegyem ki.
Délután is a nagyágyban alszik, már egy jóideje üres a nappaliban a kiságy, mostanra a karácsonyfa elfoglalta a helyét. Nézem, nézem, és lassan elfogadom, hogy nem is kerül oda vissza már...
Az ébredéseket leszámítva jó alvó, és gyorsan el is alszik, még akkor is, ha úgy tűnik, annyira fel van dobva, hogy sosem lesz csend. Egyszercsak alszik. :) Nem is értem, hogyan csinálja.
Beszéd
Nem szavakkal, de nagyon ügyesen kommunikál. Pár szót mondd, a papa régi első, a baba az a szó, amit sokmindenre használt eddig is, de tökéletesen random, hogy mi a jelentés, a mutogatás a lényeg, és a kontextus. Mostanában a baba diszkriminálódni látszik, a sokjelentés immár a tete. :)
Van még mama és vau, meg kacsa és cica, ami természetesen tete, és lovacska, amihez csettint. Tegnap egy majdnem tudatos kaka is előkerült. Egyszer. A cumit ammamnak hívja, ahogy az almát is, sőt a mandarint is. :)
Mindent megért, ez negyedszerre is megunhatatlan számomra, és mindig elképedek, hogy valóban. Dani kérte, hogy a kis sámli helyett egy rendes kisszéket hozzon, amire fel tud állni, nehogy elbillenjen és leessen. Okosan végighallgatta, majd fogta a sámlit, bevitte a helyére, és hozott egy támlás gyerekszéket.
Játék
Rendszeresen utánozza a nagyokat, egy időben a kedvenc időtöltése az volt, hogy négykézláb ment körbe körbe, és közben csettingetett a nyelvével, jelezve, hogy ő épp egy lovacska.
Babázik, könyvet lapozgat (van kedvenc könyve, egy keményfedeles, amiből az állatok érdelkik leginkább, meg az alma :))), labdázik, a konyhában ténykedik.
A kicsiben és a nagyban egyaránt. Ha főzök, hozza a kisszékét, és figyel, pakol.
Mozgás
Nagyon ügyes, sokszor jut eszembe Hanna róla.
Ugrál, lassan két lábbal, bárhová felmászik, motorozik, forog. A lépcsőn felfelé is, lefelé is lépeget már támaszkodással, előbbit egy hete vettem észre, olyan fura volt, hogy megy felfelé, mire rájöttem, hogy addig mászott. A görbe lábacskái aggasztanak, előbb utóbb remélem eljutunk Kornélhoz is.
A finommozgása is ügyes, szeretem figyelni, ahogy lapozza a nagyok könyveit, ahogy egyedül eszik, ahogy rajzolgat.
Felveszi a sapkáját, és este ha az egyik kezét kiszabadítom, akkor egyedül leveszi a pólóját is.
Fogat mos, és a hátát is megtörli, közben vigyorog, meg riszál :))).
Ez meg itt egy puszi, amit eddig egyetlen egyszer kaptam tőle, szerintem más se azóta sem, de magának a múltkor adott egy jópárat. :)
Egyebek
A leghisztisebb, a legviccesebb, a legakaratosabb mind közül, bár lehet, hogy ezt már leírtam a többieknél is, mégis az az érzésem, hogy nem megy rutinból a vele való együttlét, akárhogy is sokadjára kapom meg ezt a lehetőséget.
És persze minden újabb ügyességével megsiratom picit a picibabánkat, meg sóhajtozom, hogy denagymár. Hogy aztán nagyon nagyon örüljek, mikor egy négyhónapost visszaadhatok az édesanyjának, Lelle meg derékból bólogat (deszeretem :))))), hogy igen, vegyem fel.

Hahaha havazik

Lelle az éjjel elég gyorsan ürítette ki a cumisüvegét. Fél háromkor támolyogtam le újabb adagot készíteni neki, és miközben azon tanakodtam, vajon nem eszik-e eleget, azért kell éjjel hét deci tápot magába töltenie, kifelé bámultam az ablakon.
Lassan esett csak le, hogy amit látok, az nem a delta főcím, hanem a valóság.
Az a szó jutott eszembe, ítéletidő.
Bokrot cibáló szél és hóvihar. Tovább merengve meg az tűnt fel, hogy ott is hó van, ahol nem szokott. A ház fala mellé gondosan felpakolt két éves száraz fahasábok tetején. Is.
Aludtam egyet a délelőttre, és azt álmodtam, hogy havat lapátolok, hogy ki tudjuk nyitni a bejárati ajtót. Aztán délelőtt lett, és majdnem valóság lett az álmomból.
Szeretek havat lapátolni, kikapcsol, és jó érzés, hogy mozgok is közben, de van az a mennyiség, aminél már nem ez az idill jut eszembe.
A gyerekeket megkíméltem a hidegtől, tíz percenként szaladtam be, hogy megnézzem, minden rendben van velük. Kivételesen semmi különös nem történt az alatt a másfél óra alatt, ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy a járdánkon végig lehessen sétálni nyaktörés, vagy túravezető nélkül.
Fél tizenegyre sikerült tüzet is gyújtanom a kemencébe, ez a hófúvás valóban nem tett jót a fánknak, de végül ropogott, az udvaron pedig elhordva a hó, lassan hátradőltem, és majdnem megveregettem a vállam, mikor csengett a telefon. Dani hívott, hogy elújságolja, most ért le a Moszkva térre. Hát szuper, mert a lányokat ugyan sikerült épp kilencre az oviba eljuttatnia, de nekem kell értük mennem délben, a két kicsivel a hátamon, vagy a hónom alatt. Se bringa, se roller.
Van egy kétszemélyes szánkónk, ami remek móka két gyereknek.
Odafelé megoldom valahogy, de vissza?
Azért bátran hátradőltem, és megveregettem a vállam, és nagyon örültem, hogy anyukám adott ebédet, aztán újra kinéztem az ablakon, és megihletett a nagy kupac a garázs oldalában.
Az utunk az oviba remekül sikerült, leszámítva, hogy Lelle, ahogy megállt a szánkó, lepattant róla, így a buszmegállóban, a buszon, az ovi kapujában...
Hazafelé pedig szerencsére jött velünk egy csoporttárs anyukástul, így a veszekedés a helyekért ezúttal elmaradt.
Nem hinném, hogy minden nap szeretném ezt a szánkós gyerekszállítást, de egyszer vicces volt.
Itthon aztán nekiálltunk várat építeni, egy műanyag fellépő lett a téglagyártó alkalmatosság, és hamarosan egész komoly kis építmény állt az udvarunkon.

Senki se higgye, hogy ennyi gyerekkel lehet büntetlenül szórni az időt, mire eddig jutottunk, Lelle teljesen kiakadt, valószínűleg éhes volt, és fázott, leült egy nagy halom hó közepébe, és kiabált.
Felkaptam, bevittem, és bedugtam a kádba. A többiek is követték, és míg olvadoztak, a kemence köré pakoltam a csuromvizes overálokat.
A vízben ebédeltek, csak hogy ledolgozzuk a lemaradást, és négykor már mindenki az ágyában feküdt.

Közben pedig az is kiderült, mitől ébredt Lelle az elmúlt napokban kismilliószor.
Van két vadiúj foga felül, és a két alsó őrlő is minden bizonnyal napokon belül látható lesz.

Virrasztás ha nem is hasznosan

Mióta nincs lcdm, lassabb az online élet. Nem lehet bárhová csak úgy elhurcolni a laptopot, a drót hossza szabja a határt. A kötöttség zavar is, meg nem is, a munkáknak árt, a gyerekeknek no meg a blogolásnak használ. Hamarabb is fekszem, de háromnaponta kell egy kilengős éjjel, úgy tűnik az alvászavar zsugorodik, de még tartja magát.
Aztán van még titkom is, de négy után árulom csak el. Nem gyerek.
Nos az egyik mondanivalóm az volna, hogy olvassátok Esztert.
A másik pedig, hogy rájöttem, hogy nemcsak a hosszú órák számítanak kettesben töltött időnek, hanem azok a kizárólagos pillanatok is, amikből jut egy napra több is. És ettől olyan nagyon jó kedvem lett.
Ma este Mikolt kicsit beverte a fejét. Másodszor, mert egyszer leesett a cseresznyefáról (sapka, bálelt, polárkapucni, meg a kabát, fél méteres hó, nagyon nem üthette meg magát, de megijedt persze), másodjára meg Áron kapta fel a lábait, ahogy ült a wc fedelén és épp vetkőzni próbált. Jó nagy dudor lett a fején, sírt is, vigasztaltam egy darabig, de nem szűnt a sértettsége.
Mesélni kezdtem, nememlékszem miről, és hirtelen abbahagyta a sírást.
Olyan meseszép volt a könnyes szemével, a kócos hajával, ahogy fentről nézett rám, hogy nem bírtam ki, hogy ne mondjam:
- Tudod Mimi, milyen gyönyörű kislány vagy?
Egészen elveszett a bókban, mosolygott, és fürdött a pillanatban. Én meg benne gyönyörködtem, meg abban, milyen ereje van a szavaknak.
Éjfél sem volt még, és Hanna megjelent az ajtónkban. A kicsik már épp elaludtak, Hanna meg csak állt a félhomályban, és megszólalni sem mert.
- Mi a baj Hanna? -kérdeztem halkan.
- Rosszat álmodtam.
Erre Dani is magához tért, és mondott valami okosat, mire Hanna elcsukló hangon suttogta:
- Azt mondtad, bármikor jöhetek...
Meg sem várta a befejezést, Dani maga mellé vette (ő van a legközelebb az ajtóhoz), de ott is csak folytatta:
- A mama mellé szeretnék menni...
Bepréselődött Áron meg közém, hármunk lába egészen összegabalyodott a takaróm alatt, szorította a kendőit, és amilyen kicsire tudott, összegömbölyödött. Egymáshoz ért a fejünk, a kezembe vettem a kis kezét, amivel a kendőibe kapaszkodott még mindig és mindenféle apróságokról kérdezgettem. Lassan enyhült a szorítás, éreztem, ahogy ellazul, már amennyire tizenöt centin az lehetséges.
Ahogy nemsokkal ezután a szobájuk felé mentünk kéz a kézben, már csacsogott, és míg bebugyoláltam a paplanjába, azt mondogatta, inkább megpróbál tündéreset álmodni.

Hajakról

Az elmaradásom oka részben a hóhelyzet.
Elég gyenge kifogás, de ma összesítettem, nagyjából (és a matek még mindig nem erősségem, úgyhogy megkértem Danit segítsen, mielőtt badarságokat irkálnék) 80 nm az a terület, ahol hómentesíteni kell. Ebből 40 méter a járdánk hossza. Na ezzel nem számoltam, mikor erre a házra esett a választás.
A másik egy családtagunk halála.
Erről lehet, hogy fogok még írni, azt gondoltam, hogy nem fog ennyire megdolgozni, és persze rosszul gondoltam. Nem szomorú vagyok, hanem egy gondolati lavinát indított el bennem az Ő távozása, és azon kapom magam napok óta, hogy merengek, és utazom, és merengek és utazom.
A harmadik pedig az, hogy új év, új szokások.
Meg a régiek is, és talán ez egy kicsit sok egyszerre. Nem mintha a blogolás elhagyása lenne a cél, sőt. Viszont nem minden fér bele (még mindig) egy napba, pedig igyekszem. Például ma kétszer főztem. Meg tegnap is. Holnap meg nem fogok.
A titokról meg csak annyit, hogy egy külön bejegyzés készül, de közben meg rámpirított V. hogy nem is titok. Hát azt a locsifecsi mindenemet... :)
A főzésről meg az jutott az eszembe, hogy a szokások mellett új rendszerben gondolkodom, főképp azért, mert (a kényszeres énem ismét dominálni óhajt) úgy látom, hogy lehetne az idővel jobban bánni a magam javára, és ez tettvágyat szült.
Részletekről később.
De csakis azért, mert hamár a címet írtam le először, akkor szóljon is erről ez a poszt.
Hanna egészen kicsi volt, mikor először kapott csatot a hajába. Aztán gumit is. Soha nem volt ellene kifogása, vagyis talán legelőször csúnyán nézett rám, mikor a csattal megnyomtam a fejét, de onnantól azt hiszem minden nap copfja volt. Sokan kérdezték, mivel vettem rá, hogy megtűrje, én meg vonogattam a vállam, és nem értettem a kérdést.
Mikolt is azt erősítette bennem, hogy ez a hajcsatt, hajgumi téma egyáltalán nem is téma, mikor már olyan hosszú egy kislány haja, hogy kell, akkor lesz és kész.
Nem is gondolkodtam azon, hogy rövid legyen-e a hajuk, vagy nőjön, nőtt, amíg nőtt, aztán vágattunk a végéből mind a kettejüknek.
Hannának sok selyemhaja van, Miminek meg oroszlánhoz illően sosem olyan, mint amilyenre megcsinálom, az ővé önálló életet él. Neki is selyemhaja van, de neki jóval kevesebb, mint Hannának és a választéka sem egyenes, hanem Z betű alakú, ettől elég izgalmas két copfot csinálni neki, a végeredmény meg igazán Mikolthoz méltó.
Lelle haja.
Az egészet miatta írtam eddig. :)
Pocakban volt még, mikor egészen váratlanul elfogott a türelmetlen kíváncsiság. Milyen hajjal fog megérkezni? Fogalmam sincs, mitől volt ez olyan kardinális akkor, de konkrétan emlékszem, hogy nem tudtam szabadulni a találgatástól. Nem az izgatott, mekkora lesz, kire fog hasonlítani, hanem a hajszíne...
Hanna sötét hajú volt, Mikolt még sötétebb, amikor pedig Áron született, az orvos nevetve mondta, nahát, milyen szőke kisfiú. Én még nem is láttam akkor, egy fájással voltunk a vége előtt, és nagyon meglepett, hogy Siklósnak ezt fontos volt megemlítenie, na meg hogy komolyan egy szőke gyerek?
Lelle végül sötét hajjal született, semmi különös nem volt a fején, ami említésre adhatna okot, és amint a kezemben tartottam, nem is volt már érdekes az a dolog.
Ahogy nőtt, lett egy kis háromszög a homlokán, amit viszont nagyon megszerettem. Az Áronhoz való hasonlóságában pedig fel sem tűnt hogy egyre szőkébb is, egyéves korára már ez a nagyonszőkesége volt a természetes.
Azóta pedig csak nő a haja, lassan eléri azt a kort, mikor eljön a csattok ideje.
Illetve csak jönne. Lelle ugyanis tökéletesen tisztában van a csatt funkciójával, és amint meglátja a kezemben, menekülőre fogja. Sosem volt még sa haja közelében sem ilyesmi, mégis tudja a kis betyár, hogy az nem olyasmi, amivel bensőséges kapcsolatot szeretne valaha is ápolni. Még akkor sem, ha már olyan hosszú elől a hajacskája, hogy a szemébe ér.
Nemcsak a csattot nem szereti, de azt sem, ha hozzáérünk a hajához. Ezt nem is nagyon tudom mihez kötni, talán egyszer húztam meg véletlenül a vattapamacsát hátul, esetleg a hajmosás kellemetlen emlékét hánytorgatja fel minden alkalommal ha megsimogatom(nám), mindenesetre amint valakinek a keze a hajához ér, azonnal kiabál áááu.
Egyik este, már altatás közben simogattam a fejét, félálomban lehetett már, mert eltartott egy ideig, mire reagált. Felült a sötétben, és ütögetni kezdte a fejét, miközben hangosan kiabált, áu.
Nagyon vicces, de egyben ijesztő is ez az intenzív ellenállás, egyrészt, mert szeretem simogatni a haját, vagyis szeretném, másrészt pedig tényleg nem értem, miért ilyen nagyjelentőségű számára ez a látszólag apróság.
És hogy még bonyolódjon a történet, Lelle haja hátul vattásodik. Nagyon. Ahogy alszik, ahogy forgolódik, reggelre csomókba áll össze. Tegnap hajat mostam neki, hátha ki tudom finoman simogatni a rasztáit, és nem sikerült.
Ma végül egy körömkefével fésültem ár a nedves haját (ezt valamilyen csoda folytán engedte), és végre egészen kislányos lett az amúgy egyre csak göndörödő tincseivel.
Amiket meg mondtam már? Imádok. :)





Áron sem maradhat ki ám. Az ő frizurájával kapcsolatban minél rövidebb párti lennék, ha a nagyszülők nem szeretnék annyira, ha hosszabb egy kicsit. Ezt is megértem természetesen, csakhogy a sok lány után annyira jólesik egy igazi fiúshajú fiút látni itthon. :)
Már nagyon érett a hajvágás, nem is én forszíroztam ezúttal, hanem Áron mondogatta, hogy már olyan hosszú a haja, hogy a nyakáig ér. A múlt héten egyik reggel elment Danival, de nem volt hajlandó végül az ölébe ülni, azt hajtogatta, hogy majd a mama ölében megengedi a hajvágást.
Mára lett nagyon elegünk a nyakigérő kócosságból, hívtam Vikit, ő meg jött a krokodilos ollóval, a palásttal, meg a zizegő álmosítójával.
Áron pedig az ölemben ülve hagyta, hogy hulljon aminek nincs helye a fején.
Mikor készen lettünk, megnézte magát a tükörben, aztán elszaladt játszani. Pár perc múlva újra megjelent a tükör előtt, aztán hozzámszaladt, és azt mondta, hogy nem akarta, hogy Viki levágja a haját, tegyük vissza szépen oda, ahol volt.
Nem sokáig rágódott ezen, de annyira érezhető volt, mikor elő-előkotorta ezt a mondatot, hogy a változást éli meg épp olyan nehezen, mint én...
Mindenesetre gondoltam megörökítem az újbuksiját. Ült a fotelben, és mikor meglátta a gépet a kezemben, azt mondta, ne itt, hanem fent a fotósszobában fényképezzem le. :) Így alakult, hogy minden igyekezetem ellenére is műtermi fotók készültek ma nálunk, és majdnem elkéstünk a lányoktól, annyira jó modelleknek bizonyultak ezek a szőkék mindketten. :)
Az meg végképp döbbenetes, milyen nagy fiam lett hirtelen......

...

Nehezemre esik megírni ezt a bejegyzést.
A téma is nehéz, a sorokbafoglalás meg még nehezebb.
Kavarognak a gondolataim rettentő szürreálisan és képekbe még valahogy összeállnak, de mondatokká nem formálódnak sehogyansem.
Ha csak a tényeket írom, az pont semmilyen.
Ha meg ennél többet, keszekusza.
A téma a halál.
Nem beszélünk róla többnyire, mert kínos, mert elromlik a kedvünk tőle, mert senki sem tanította meg, hogyan is lehet ilyesmiről beszélgetni.
Szeretem, ahogy a gyerekek tapogatják, ízlelgetik, van benne egyfajta irracionalitás. Mintha kívül tudnának maradni a komolyságán, az ijesztő visszafordíthatatlanságán, az ismeretlenség okozta félelmeken.
Megértenek ugyan valamit, amit lehet ide oda gurítgatni, de abban a pillanatban, amint van fontosabb, elengedik és futnak tovább.
Nem tudom, hányadán állok a halállal. A sajátommal sem, másokéval sem.
Amikor elég közel kerül hozzám, akkor döbbenek csak rá, mennyire fogalmam sincs, hogy mi is ez. Hogyan kellene viszonyulnom. Ahhoz, aki elmegy, azokhoz, akik maradnak.
Leginkább azért nem (azon túl, hogy nagyon közeli személyt még nem kellett gyászolnom...), mert úgy érzem, hogy a halál az az esemény, amikor igazán kézzelfoghatóvá válik a különbség test és lélek között. A test megszűnik, és mégsem érzem, hogy aki meghalt, az megszűnt volna.
A temetés számomra egy olyan rítus, ahol megünnepeljük azt, akit itt már soha nem fogunk tudni megölelni. A teste nincs jelen, de az ember igen. Az idő az, ami feledtet, a közös élmények hiánya az, ami miatt messzebbre kerülünk egymástól, de alapvetően mindenki, akit ismertem, szerettem és már nincs, itt van velem, bennem.
A gyász önmagunkról szól. Egy részünk elvesztése együtt jár azzal, hogy újra kell definiálnunk magunkat enélkül a lényeges rész nélkül. Minél közelebb volt hozzánk aki elment, annál nehezebb ezt megtenni. Minél kevésbé tudjuk, hol van bennünk ez a rész, annál nehezebb. Aki nem formált, aki nem épült be igazán, azt könnyebb elengednünk éppúgy, mint azt, akinek a halálára fel tudtunk készülni, vagy azt, aki méltón fejezte be a földi életét.
Ma volt a temetés.
Éva az apai nagyapám második felesége volt, tőle kaptam a hegedűmet, talán miatta, meg nagyapám miatt volt egyértelmű, hogy zenélni fogok.
Gyerekként ritkán találkoztunk, de ezek a találkozások mindig meghatározóak voltak. Ma is érzem az illatukat, hallom a hangjukat, ezer apróságot tudnék felidézni, a Kléh István utcai nappali sarokszekrényén a londoni emeletes busz miniatűrjét éppúgy, mint azt a mozdulatot, ahogy minden külföldi turné előtt körberajzolták a lábam, hogy biztos legyen a cipő mérete.
Hallom a reccsenést, ahogy a lágytojás tetejét levágják nekem, és tökéletesen emlékszem, mekkorát kellett ugranom, hogy földet érjek a nagybőgős székről a Feketesas utcai próbateremben.
Itt van a szemem előtt Éva keze, a rövid körmei, ahogy beszéd közben ráteszi a mutatóujját a hüvelykjére, karikát formázva belőlük......
Pár éve gyakrabban találkoztunk, mint azután, hogy nagyapám meghalt.
Nyitott lett és útkereső, megjárta Indiát is spirituális indíttatásból, és ha találkoztunk minden alkalommal úgy éreztem, hogy rengeteget ad nekem azzal, ahogyan megmutatja, milyen szép, hogy az idősebb korunkban meghozott döntéseink is képesek megváltoztatni az életünket, a gondolkodásunkat, a hozzáállásunkat.
Aztán beteg lett, amit mindvégig derűsen viselt, és bár láthatóan harcolt az életért (mindig voltak tervei, sosem panaszkodott inkább csak rá-rácsodálkozott, hogy nehezebben mennek a hétköznapi dolgok), egy ideje elkezdte szétszórni a tárgyakat maga körül.
Úgy ment el, hogy megvárta, hogy a neki legfontosabbak ott legyen mellette, fogják a kezét. Ennél többet nem tudom kívánhat-e bárki.
Ma volt a temetés.
Délelőtt ért el a hír hozzám, meghalt a terapeutám.
Az az ember, akinek tizenhat évvel ezelőtt elmondtam mindent, aki négy évig minden héten egy órán át mellettem volt, és segített kibogózni a csomókba szorított bugyrokat. Aki bármikor, ha szükségem volt rá ott volt, és tudta mit kérdezzen.
A múlt héten küldtem hozzá valakit, onnan tudtam, hogy kórházban van. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy bemenjek hozzá, bármennyire is képtelen ötlet volt.
Sok sok impulzus egyben, egytől egyig másfél napnyi plafonnézős elmélyedésre adnának okot abban a rohanásban, amivel a hétköznapokat töltöm. Egy filmélmény, vagy az aktuális kedvenc sorozat a húsba vágó résszel, levélváltások Éva okán, fényképek, filmek nagyapámról, nagyapámmal, Éváról, Évával.
A temetőben esett a hó. Éppen csak annyira, hogy megkoronázza a széles, hófehér utat, épp annyira, hogy lássam, de ne érezzem. Gyönyörű volt a táj, csendes és nyugodt, mögöttem Karma, az indiai barát egy mantrát énekelt.
Ma értettem meg, hogy mennyire csak rólam szól a gyász. Hogy milyen méltatlan, hogy azért estem kétségbe, mert a sziklamászás közepette elvesztettem a biztonsági kötelemet.
És azt is ma értettem meg, hogy az igazi lezárása ennek a kétségbeesett fojtogató érzésnek az, ha valamit megőrzök belőlük magamban.
Éva hegedűje nálam van.
Mariann pedig mindent elmondott, amit hallanom kellett.

Nem felejtettem el,

csak így alakult.
Az a január, most meg a február.
A héten írok. Mondom legfőképpen magamnak.

Hóforduló

Lelle 19 hónapos lett.
Változatlanul kócos, és változatlanul hangos. :)
Természetesen senki nem tudja ez utóbbit megerősíteni, mert kifejezetten engem tisztel meg a zajossággal, meg a követelésivel, amik természetesen mind jogosak. Akkor is, ha kielégíthetetlenek egyben.
A negyedik gyerek sem nő magától, viszont sokkal több a rácsodálkozások száma, már ezt is tudja, és tényleg tudja.
Ezekből erre a hónapra jutott a lépcsőn járás és a kétlábon egyensúlyozás (porszívócsövön gyakoroltak Áronnal, majd egy termoszon) a nagymozgások tekintetében.
A finomra a ceruzafogás, és rajzolás, meg a memóriakártya ki és bedugdosása a kártyaolvasóba. Ezen lenne még mit csiszolni, Lelle szorgalmazza (elég hangosan), én megpróbálom terelni. Ahogy a konnektorba dugdosást is, de ezt szerencsére az éjjelifényre korlátozza a miszobánkban, ahol általában jelen van minimum egy felnőtt is.
Mindenre felmászik, sokszor jut eszembe Áron, akit azért kötöttünk a székéhez, mert anélkül az asztal tetején ült volna. Lelle ennél finomabb, de csak egy fokkal. A hevedert meg nem találom...
A változatlanság a kisszék is, amit minden reggel akkurátusan kirángat a konyhába, hogy mindenről frissen értesült legyen, nos a kisszéknek nem vagyok nagy barátja, elég labilis ugyanis. Lelle pedig ügyes ugyan, de volt már rá példa, hogy leesett. Olyankor pedig rettentően megijed, és rettentően elkeseredik, aminek következtében elfelejt levegőt venni, és elájul.
Nagyon ijesztő, de most már legalább tudom, hogy ha fújom az arcát, akkor ez elkerülhető. A kisszéket hiába pakolom el...
Az akarata szintén állandó, pontosan tudja, hogy mit és mikor. Igyekszem a lehető legkevesebbszer konfrontálódni vele, bár még így negyedjére sem tudom a legbiztosabb módot, Lellénél pl a terelés mit sem ér. Ha nem ehet egyedül, inkább éhes marad. Például.
Utánoz. Mindent, és legfőképpen azokat a dolgokat, amik intenzív érzelmekkel járnak. Áron a minap a lábára lépett, Lelle pedig addig próbálkozott, míg sikerült neki is. A lökdösődés is ilyen, és remélem ezzel vége is a sornak, mert eddig meglehetősen békés vidék volt a miénk.
Eltanulta a nagy öleléseket, sokszor magától is keres valakit, akit megszorongathat. Ha pedig valami éppen a kezében van, akkor egy kézzel szorítja meg a célszemélyt. Áron ezen jókat mulat, és meséli mindenkinek, milyen vicces ez a Jejje. Vannak kifejezetten szeretgetős napjai is, amikor minden ok nélkül simogat meg játék közben, és ez annyira jó, azt hiszem ilyen gyerekünk sem volt még. :)
Beszél. Eleinte azt hittem véletlen, de mára már biztos vagyok benne, hogy nem. A huvva, amikor arról beszélünk, hogy a papa dolgozik, a lányok pedig az oviban vannak. Mondja azt is, hogy hó, nem utánunk, hanem magától. És mond két betűs szótagokat is, teljesen relevánsan, mint pl. ka, ami kabát, vagy kanál. A szótár elég foghíjas, de a legfontosabbak megvannak, pl. ammam (cumi), hammam, mama, papa, baba. És persze mindent megért, és mindent megértet, a többi csak ráadás.
Kétévesen beszélni fog, addig meg nem sietünk :).
Nincs új foga, és nem alszik jobban egy picit sem mint eddig, a lába is görbe még, a haja viszont nő. Egyébként pedig egy igazi kis egyéniség, és hatalmas öröm, hogy itt van velünk.

Áron alvása

Temérdek félig megírt poszt várakozik, és eltűnődtem, miért nem tudom befejezni. Mostanában semmit nem tudok befejezni amúgy sem, csoda, hogy minden nap ebédelünk. Ez is egy jó kis poszt lehetne, hogy mennyire unalmas a saját kosztot megtervezni, megcsinálni, majd megenni.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.

A főztömre egyébként a meósaim gyerekek sem panaszkodnak soha, sőt. Csak hogy legyen ebben egy kis vállveregetés is.
Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.
Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.
Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.
Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.
Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?
Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.

Farsang az idén

Mielőtt nagyon belecsúsznék a nagyböjti időszakba...
Malajsiába halloween után érkeztünk, haza onnan pedig helloween előtt indultunk. Emiatt Hanna életében először úgy igazán öt évesen farsangolt, és persze nagyon várta már, hogy jelmezbe öltözhessen.
Mikolt még elég kicsi volt, ennek ellenére koherensen válaszolt a felnemtett kérdésre, miszerint ő Ariel lesz. Hanna minden nap új ötletekkel állt elő, természetesen ezek zöme a rózsaszín köré csoportosult.
Végül a balettozó cica mellett döntött, tüllszoknyában, minimális rózsaszínben. Nagy sikere volt, szerette ő is, a többi gyerek is, de aznap, mikor vele töltöttem a délelőttöt az oviban, elhatároztam, hogy legközelebb semmi esetre sem fogok beleszólni a választásba. Ha tündér, sellő, királylány akar lenni, egy kérdőjeles mondatom sem lesz. Minden kislánynak jár a tündéres időszakában egy napnyi tündérség.
Kíváncsian vártam, hogy idén mit fognak kitalálni, mert ebben az évben már Mimit is elérte a maskaraláz. Hanna első ötlete a mennyasszony volt, amit esküvőnek aposztrofált, Mikolt pedig királylány szeretett volna lenni, esetleg tündér, majd Hanna után menyasszony. :)
Nem rohantam azonnal a röltexbe csipkékért, az utolsó hetet is kivártam szépen, bár óvintézkedésképpen elkértük EmmaFlóráék fátylát, és kaptunk hozzá egy fehér ruhát is, bár aznap már Mikolt gondolta csak igazán komolyan vehetően, hogy menyasszony lesz.
A nap csütörtökre esett, kedden pedig meglátogatott bennünket Neelu és Anna, és hoztak minden lánynak egy egy igazi keralai viseletet. Ez egy blúzból és egy szoknyából álló együttes, amit még Malajziában szerettem volna beszerezni, de végül elmaradt.
A lányok természetesen egész délután ebben illegtek billegtek, Hanna pedig meghozta a végső döntést, india lány lesz.
Na ekkor elszaladtam a Gomába és vettem egy csomó csilingelő golyót, meg fehér gyöngyöt, és fűztünk együtt két csilingelő bokaláncot is. Bindink még volt, és karkötők is akadtak tizesével. Színben ugyan nem, de originalitásban passzolók.
Mikolt részére bevásároltam egy pillangószárnyat, biztos ami biztos alapon, és meg sem mutattam neki kedden este, mikor lefekvés előtt az utolsó mondta az volt, hogy hókirálynő lesz, rózsaszín, és szárnya is lesz meg koronája. Ja és varázspálcája természetesen.
Imádom a megingathatatlanságában.
Szerdán még beruháztam egy kis koronára, elkértem Vikitől a nagy ruhát, és megérkezett a szárny is. A varázspálcáról elfelejtkeztem, kicsit sóhajtozott miatta az öltözőben, mikor a négy vagy öt rózsaszín kis habcsókocska kezében egytől egyig volt valami hasonló, de aztán egy szót sem ejtett róla.
A farsang egyébként a várakozásoknak megfelelően vidáman telt bent, délután csalódottan vették tudomásul hogy pénteken nem mehetnek ugyanezekben a ruhákban, sőt egy évet kell várniuk a következő alkalomig, de ígéretet kaptak, hogy akkor öltözhetnek be, amikor csak kedvük tartja.
Azóta nem kérték.
Idén Áron a fantáziálás fázisában rekedt, hetekig minden nap valami mást emlegetett, lovag, krokodil, de faoroszlán, vagy faMatyi is akart lenni, azóta is játssza, hogy öltözzünk ablaknak, mert az vicces és jókat kacag a saját humorán, iszonyú szórakoztató egyébként. :)
Az utolsó napokban meg azt találta mondani:
- Én inkább nem leszek semmi, félek a farsangtól.








Nem volt sok időm fotózni, de nagyon jólesett figyelni a lányokat, mennyire mások, mint itthon. Hanna odabenn a magabiztos, felszabadult, Mikolt jóval csendesebb, szemlélődőbb. Hanna lendülete magával ragadó volt, Mikolt félrecsúszott kicsi koronája meg olyan bájos, hogy alig ismertem rá. :) Jövőre már Áron is ott lesz a képeken...

Az a szerencse

Hogy őszi szünet van.
Mert nem kell esténként két gyerek ruháit kiválogatni előre.
Mert nem kell senkit idecitálni hogy el tudja vinni a lányokat oviba.
Mert akkor kelnek, amikor akarnak. Zömmel korán. :)
Mert az anyukámnak is őszi szünet van, vagyis van nekünk.
Hogy van skype, és az idétlen hétórás eltolódásnak fittyet hányva kétszer beszélünk, és még látjuk is.
Mert különben végeláthatatlan volna az idő, ami most nem telik olyan gyorsan, mint szokott.
Mert nagyon édes, hogy Lelle ha meglátja a monitoron, megsimogatja és végtelen Papapapázásba kezd. Egyébként pedig minden kulcscsörgésre kiabálja, hogy Papapapa.
Mert megmutatja, hol alszik, és így a gyerekeknek is sokkal kézzelfoghatóbb.
Hogy vettem szombaton egy adag viaszos vásznat.
Mert enélkül nehezen lenne kivitelezhető az ígérte, minden nap alkotunk valamit.
Áron pl. simán kiborította a vizes edényét.
Ma már ügyesebb voltam, és nem is kellett olyan sokat takarítani, az alkotások viszont egyre szebbek.
Sőt még gyurmát is főztünk Marival, életemben először... ennyire vagyok én ügyes kreatív anyuka.
Holnap készülhet az újabb adag, ma majdnem elfogyott az első, pedig nem volt kevés. De alkotunk, az meg ezzel jár.
Hogy tudom, elmúlik minden betegség.
Mert amúgy ezer bajom van. Pont most, és ez igazán várható is volt. Mondjuk a torokfájás fülfájással nem a legideálisabb, pláne abban a mértékben ahogy az most van. De suttogni és kiabálni remekül tudok...
Hat év után először bevettem egy komoly kemikáliát... egy panadolt.
Hogy már csak négyet kell aludni.
Mert ma este még azt hittem ötöt. És végül tényleg.
De holnap már csak négyet... Egyébként majdnem mindegy, holnap lesz a holtpont úgy érzem.
Ha kívánhatnék, akkor azt kívánnám, gyógyuljon meg Lelle igaziból, és aludjon rendesen, mondjuk ahogy szokott. És akkor valószínűleg nekem is gyorsabban menne.
A többi rendben van, holnap lesz Peti születésnapja, pénteken Sáráék jönnek, lesz még munka is örömből, meg egy szülinapi zsúr, de az már Danival.
És hogy milyen ez az overálos, koránsötétedő majdnemtél?
Nem fogom visszasírni...
Egyébként pedig Hanna születésnapjáról fogok írni, mert még nem tettem, és olyan jó volt.
Most pedig alszom, mert azt meg megígértem.

Hanna hatéves

Egy kis nosztalgia, a hosszabb iromány beharagnozásaképp.
Pár dolog azért kikívánkozik, ami a készületek közben eszembe jutott.
Születése pillanatától néz. Tisztán, mélyen, zavarbaejtőn.
Egy csomó apróság akkor jut csak eszembe, ha előkerül egy kép, és nagyon nagyon örülök, hogy leírva megvan minden kis részlet, mert különben semmire nem emlékeznék.
Azt hittem, sosem lesz vége annak az első pár hónapnak. Hat éves... Nem értem.
Az eszemmel tudom, nem tudtam volna többet adni, és mégis úgy szeretnék visszamenni, és mindent újra, százszor jobban, a pillanatban végigélni vele.
Ez a fogadalom, ha egyáltalán tehet ilyet az ember.
Jelen lenni. Vele lenni.
Négyfelé, négyszeresen, kizárólagosan.
Isten éltessen sokáig édes Hanna!

Mai

Hétfőn reggel Hanna kérésére begyújtottam a kemencébe.
Nem ilyen lazán, mert igényelt a művelet némi előkészítést, például nem volt gyújtós sem, meg a tudásom a hogyanról is hézagosnak bizonyult.
Azért harminc perc kitartó küzdelem árán végül lett tűz is, meleg is.
A dolog pikantériája, hogy gyerekkoromban két cserépkályhánk is volt, de valahogy sosem tanultam meg az igazi jó technikát.
Kedden nem próbáltam újra, de kognitív módon készültem.
Estére meglehetősen hideg lett a földszinten, úgyhogy elhatároztam, betegség ide vagy oda, melegnek lenni kell.
A tervezés eredménye a tiszta kandallóablak a nappaliból nézve, és tűzropogás három perc alatt.
Öten álltunk hosszan belebámulva.

Hanna születésnapja

Mikolt születésnapja óta, vagyis lassan három hónapja készült Hanna.
Néha előhozakodott az ajándék kérdéssel, néha a programokat vetette fel, de mindenből kitartóan ugyanazt szerette volna júliusban és augusztusban és szeptemberben is.
Egy ovis szülinapozást és egy családit, ajándékok tekintetében pedig görkorcsolyát (amire minden decathlonos látogatásunk alkalmával gyakorolt is lelkesen), és egy balettozó babát.
Úgy alakult, hogy akkora nagy lányom lett egy év alatt, hogy nem maradt más dolgom, minthogy teljesítsem a kívánságait. Az ötletelés idén nem volt feladat.
Egy héttel a nagy nap előtt azért megkérdeztem, milyen tortát szeretne, és meglepő módon teljesen mást válaszolt, mint vártam: gesztenyést.
Egy nappal előbb becsomagoltam mindent, és úgy döntöttem, idén először lassú, hömpölygő születésnapot ajándékozok a családnak, legfőképpen Hannának. Ez azzal járt, hogy először gyermekes életünk során kihagytam a saját készítésű tortát, cserébe velük voltam egész nap. Rohanástól, kapkodástól mentesen. Egészen.
Hanna délelőtt Palival bábszínházba ment, reggel elsőként ébredt, szépen felöltözött, úgy várta a nagypapát. Földalattiztak, sétáltak, néztek, sütit ettek, Hanna pedig kapott egy királylányt.
Délben a nagymama főztjét ettük odaát, délután pedig mindenki aludt egy nagyot.
Mire ötkor megérkeztek a vendégek, Hanna már a szépruhájában várta őket türelmetlenül.
Szeretem, ahogy megtelik a ház a családdal, amikor valamelyikünknek születésnapja van. Kifolyik ilyenkor az idő a kezeim közül, elmarad egy két dolog, cserébe vannak jó beszélgetések, hangos nevetés, közös vacsora, egészséges hömpölygés.
Gesztenyés torta ugyan nem lett, kis lelkiismeret furdalásom volt ezügyben, de végülis nem hiányzott. Volt helyette csokis, meg répa, és rengeteg ennivaló, és minden ajándék, ami Hanna vágya volt.
Szeretem, ahogy ragyog a szeme, és azt is, ahogy félti, de mégis odaadja a játékát a többieknek.
(Ezzel az átengedéssel van még mit kezdenem... de ezt a másik rólaszólóban kifejtem majd.)
Néhány nagy nagy kedvenc :) A többi hamarosan...

Ez a huszonegyedik az övék

Egy kiragadott pillanat a tegnap délutánból.

Magyarország, délután 5 óra, uzsonnaidő, 4 gyerek.
Malajzia, éjfél, majdnem alvásidő, Papa.
Minden alkalommal, mikor látjuk is, nem csak halljuk, eszembe jut, hogy tíz éve még mennyire más lett volna. Mostanra összezsugorodott a világ. Ez a mi nagy szerencsénk :).

Új hét, új világ

Számoltuk vissza a napokat.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.
Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?
De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.
Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...
Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)
Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...
Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.
Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.
Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.
Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.
Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.

Van ám folytatás

Az önállósodásuk üteme megállíthatatlan.
Szembesülni vele meg ilyen is, olyan is.
A történet.
Az nagy őszi szünetben, egy reggel nem sikerült a gyerekeket megelőzve a konyhába kerülnöm.
Pedig megfogadtam a múltkor, hogy nem hagyom, hogy Áron kenyeret szeljen, és előbb érek le, minthogy a fiókot kinyitja. Legalább.
Tarthatónak is tűnt a tervem, egészen sokáig, jól bele is lazultam.
Mígnem hallom, álmomban, hogy lent zúg a mikro.
Még félálomban reppentem le a lépcsőn, emlékem erről nincs, csak arról, hogy állok az alján, és elgyengülve nézem, ahogy Áron előkével a nyakában ül az asztalnál, előtte egy műanyag tányér, benne a joghurtos pohár egy kanállal.
Hanna mindenre gondolt. Kivette, megmelegítette, feltálalta.
Így megy ez...
A második.
Hanna hazafelé kamaszos hangot adott abbéli vágyának, hogy egymaga óhajtja birtokba venni a fürdőszobát.
Mert ő már olyan nagy.
Mondtam neki, hogy ha már olyan nagy, akkor természetesen fürödjön egyedül, de úgy igazán. Sőt, hamár, akkor tudom én, hogy olyan ügyes, hogy meg is törölközik, és felöltözik maga.
Tudom, tudom, mások már négyévesen is képesek ilyesmire, Hanna pedig még az önállóbbak közül való, de egy picit lassú. Ezért van nálunk még mindig szülőfürdette este, vagy volt eddig.
A történet lényegét tekintve a végeredmény számít, Hanna megfürdött, megtörölközött, felöltözött.
És boldog volt.
Eközben Dani Lelle elé tette a vacsorát, aki egy kis villával, meg a kezével egyedül belapátolta az egészet.
Ha Hanna nem fürdik épp, akkor leírhattam volna, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor mind a hatan a saját tányérunkon lévő saját ételünket fogyasztottuk a saját kezeinkkel.
Történelmet írunk.
Az idő múlása felett érzett szentimentális hullámaim közé bevette magát a gondolat, de jó most.
Ennyivel, ekkorákkal.
Pont.

Kissé csapongok...

Egy ideje megint árválkodik a blog.
De csak azért, mert egyszerűen nem jutok el idáig. Sajnos.
Illetve csak annyiban sajnos, hogy jó volna ha naponta írnék, nekem is, meg a blognak is, de annyi a tennivaló, hogy mire végzek, már holnap van. A tennivalók javarészét élvezem, a maradékot meg muszáj.
Az élvezeti részben van egy hatalmas adag tanulópénz is, meg szorongás, és álmatlanság, de ez a megdönthetetlennek tűnő önbizalomhiányomból fakad, és egy kicsit a maximalizmusomból. Az ovisokat fotózom, ami mélyvíz, és a technika minden alkalommal kifog rajtam, mégcsak nem is az én hibámból.
Mindenesetre amit két naposra terveztem, az lassan öt napra duzzadt, és ez eddig csak az édes rész, mikor a gyerekek között lehet lenni.
A háttérmunka ennél ezerszer több, pláne egy olyan rutintalan csecsemőnek, mint én.
Azért alakul, és talán a végén még örömöt is okoz majd azoknak, akiknek készül, egy évig most nem bánom, hogy a témában nem kell élesíteni, csak tanulni.
Kis zárójelben azért annyi kikívánkozik, hogy ez az ovifotózás egy egészen nagy kibabrálás mindenkivel ebben a formában (vagyis a klasszikus csüccs, mosolyogj, katt...). Az óvónénikkel az öltöztetés, fegyelmezés, segédkezés miatt, a fotóssal az elvárások miatt (legyen a gyerek természetes... hahaha), a gyerekekkel meg gyakorlatilag minden miatt, ami az előző kettőnél felsorolásra került, kiegészítve azzal, hogy mindenki képzelje magát egy rettenetesen kiszolgáltatott műhelyzetben, mondjuk nekem zsigerből a nincsjegyemésjönazellenőr szitu jutott az eszembe. És akkor még mosolyogjon is. Szegény.
Igyekszem mindent elkövetni, hogy könnyítsek a dolgukon, de abba a húsz másodpercbe, ami rendelkezésre áll nem nagyon lehet.
Úgyhogy csak mondom, hogy akinek van lehetősége, lobbizzon az ovis gyereke szabadban, játék közben történő megörökítése mellett, vagy legyen olyan jó, és fogadja el fintor nélkül, ha a gyereke vicsorog azon az egy darab képen. Köszönöm.
És ha megkönnyebbültem volna, hogy ezt mind kiadhattam magamból, akkor rögvest eszembe jut, hogy míg én dolgozom (ma őszinteséges lesz ez a poszt... ( amit ha csak rajtam múlna, akkor egy évig még érleltem volna, mielőtt élesbe váltok, de sok okból nem volt rá mód, így marad a párhuzamos tanulási fázis meg az élesbevetés, ami persze a fejlődés szempontjából rettentő ösztönző (is) tud lenni, máskor meg szétcincál, hogy semmivel sem haladok, és semmisem megy, sem a tevés, sem a tanulás, és inkább lennék inas valaki mellett... ha még volna ilyen), addig a kicsikék megnőnek észrevétlen.
Lelle például 16 hónapos lett, amiről jól elfelejtkeztem, csak este jutott eszembe, meg az is, hogy még két hét, és akkora lesz, mint Mimi volt, mikor Áron született.
Akkor Mikolt elég sokat változott, de utána kellene olvasnom, hogy hogyan is pontosan, az mindenesetre megnyugtató, hogy Lelle testvérszületés nélkül is elképesztő metamorfózison megy keresztül.
Ja, hogy van úgy, hogy nem én vagyok vele. Hát igen. Győzködöm magam, hogy az utóbbi hetek nagyjából heti kétszer három órája nem boríthatja ki annyira, hogy mára már akkor, ha meglát eszeveszett hisztiben csúcsosodjon a hiányom.
Rémlik, hogy 16 hónapos korban egy újabb szeparációs szorongással megfejelt fejlődési ugrás következik, és ha így, akkor megnyugtatóan tudomásul vehetem, hogy Lelle tankönyvi módon hozza a formát.
Akkora akarata van, mint a másik háromnak, és olyan újdonságokat tapasztalok négygyerekesként, amiket eddig csak vendégségben.
Mondjuk például ma este, mikor tökéletesen pisis lett minden felső- és alsóruhája a pólóján kívül (értsd body, harisnya, leggings, nadrág...), mikoris megérkeztünk a zsúrba, a nagytáskával, amiben nem volt váltóruha, ezért egy korabeli kisfiú nadrágját gondoltam ráadni, ő meg visítva tépte le magáról, figyelmeztetve, hogy ez nem az övé, meg se próbáljam.
Mi lesz itt kétésfélévesen...
Még álmában is akar, eddig is egyértelmű volt, hogyha esetleg nem azt adtam, amit szeretett volna, de most sikítva tiltakozik a melléfogásaim miatt.
Egyébként meg a bőröm alá szeretne bújni, amit támogatok, de sokszor kivitelezhetetlen. A hátamon nem marad meg, kizárólag az oldalamon.
Ma kérdezte valaki, hogy nálunk mennyi dolog veszik el, így négy gyerekkel, mert náluk az egy után a kettőnél megtriplázódott a kóbor tárgyak listája.
Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy régóta nincs lista felénk tárgyakról. Régen elég jó voltam a rendszerekben, ma is van nálunk ilyesmi, és Hanna idejében még fejben is tudtam tartani mindent, ami fontos volt, de.
Ha nincs meg a kesztyű, akkor megteszi egy frottírzokni is, és ha épp masnis az alsótrikó, akkor annak örülünk. Kreativitás, meg a rögöktől való elszakadás.
A harmadik gyereknél azt tanultam meg, hogy remekül használható a lábam is egy csomó mindenre, a negyediknél meg azt, hogy a prioritási lista csúcsán az energianyerés áll. Bármi jöhet, ami ad, és vesznie kell mindennek, ami elvesz.
Tökéletlenül vagyok tökéletes, és jót tesz nekem ez a fajta látásmód.
Kezdve a gondolatokkal...
Mondjuk hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem ez hűdenagyon megy. Fejben jobban, de gyakorlom.
A tárgyak meg úgyis meglesznek, ha szükség van rájuk.
Például ünnepnapokon irigylésre méltóan egyformába tudom ám öltöztetni valamennyi gyerekemet. :)
De sokkal jobban izgat bárminél, hogy hogyan tudnom a bőröm alá pakolni azt, akinek épp a legjobban szüksége van rá.

Van, ami még nem volt

Például Lelle sebes popsija.
Ami már volt ugyan, de arra nem emlékszem, hogy akkor is olyan brutálisan fájt szegénynek, hogy még álmából is felébresztette.
És bár Dani meggyőződése, hogy mindegyikükkel előfordult, hogy a hajnalt a kanapén gémberedve töltötte, vagy tük, ebben nem biztos, én úgy emlékszem, hogy Hannán kívül, akivel valóban nagyon nehéz volt minden elalvás, de aztán evett és aludt reggelig, szóval hogy egyikükkel sem volt olyan, hogy kettőtől reggelig félóránként változtattam volna pozíciót, helyet, helyszínt.
A fogára gyanakodtunk, mert a szájába is nyúlkál, de a reggeli pelenkacsere meggyőzött... Lehet, hogy fogzik és azért, de hogy hasmenése van egy ideje, ami hol javul, hol romlik és ettől a popsija szépen kipirosodott, majd kisebesedett, az tény.
Nem mondom, jól jött, hogy legalább szombatra ébredtem vacogva (mert takaró az nem volt lent, jönni meg kellett...), de el tudtam volna képzelni jobb programot is arra az éjszakára.
Az okokat kutatva azt gondolom, hogy kicsit sok most Lellénknek a munkám.
Leginkább nem is az idő, amit nélküle töltök, inkább a minőségi idő (amiből jelenleg 24 órát igényelne), illetve a figyelem. A fejemben a gondolatok java most a leadandó munkákkal van tele, tervezek, alkotok, javítok, megint tervezek és megint javítok.
Még pár nap, és kész leszek, de addig nagyjából úgy élek, mint régesrégen a vizsgaidőszakok idején. Van benne mindenféle, az is biztos, hogy emlékezni fogok rá sokáig.
Közben pedig beiskolázásról szóló szülői értekezlet volt felénk, amiről lemaradtam, mert elkerülte a nemlétező figyelmemet.
Mellesleg egészen nyugodt vagyok a témát illetően, és még kérdésem sincs. Amiről tudnom kell, azt tudni fogom időben, Hanna megy iskolába, abba, ami a legközelebb van hozzánk. Mert még mindig ez az elsődleges szempont nekem. Akárhogy is hangzik, azt gondolom, hogy az alsó négy osztályban a legfontosabb, hogy a gyerek szeressen oda járni, aminek meg alapfeltétele, hogy kipihenhesse magát.
Hogy el tudjam hozni, és ne kelljen a többit rángatni, autóztatni.
Ezután következik a jó tanítónéni, akinek jóságát a magam mércéje szerint két dolog határozza meg. Érti a dolgát és szereti a gyerekeket.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy van ilyen felénk is. Márciusig teljesen ráérek. Ha pedig az derül ki, hogy mindenki rémes, akkor meg lesz másképp.
Szerintem Hanna a maga habitusával bárhol megállja majd a helyét és egy elég jó tanító néni pont tökéletes lesz. Ahogy az elég jó anyukája is épp jó neki.
És egyáltalán nincs energiám százféle nyílt napon résztvenni, és mégszáz helyre elhurcolni Hannát, hogy nézzen, válogasson. Nem is vagyok biztos benne, hogy kellene ez neki.
Ilyenkor azért elég hálás vagyok, hogy egy "faluban" élünk, és a lelassultság bennünket is komótossá tesz.
Meg az is eszembe jut néha, hogy Mikolttal kapcsolatban nem biztos, hogy ilyen laza tudok majd lenni.
És akkor még nem írtam a töklámpásunkról, meg a remek főzött gyurma képét sem mutattam, és azt is csak szőrmentén említettem, hogy mennyire szorongok, hogy minden jól sikerüljön, amit elvállaltam/lok.
Viszont közeleg a december, néha már egészen ádventi hangulatom is van, és lesznek itt még szülinapok is, meg jön a Mikulás, és leszünk hatosban is, és ha erre gondolok, akkor lelassul a pulzusom.
Azt meg nem írom le részletesen, hogy Áron este szájbarúgta Mimit, akinek orránszáján csordogált a vére... Mert az nem volt valami jó.

Egy rövid

Egészen sokáig nem értettem, miért mondja G., hogy a gyerekei a legintenzívebb tükrei.
Egy ideje értem.
Sokszor el is szégyellem magam, és olyan igazán rajtakapottnak érzem magam ezek miatt az elejtett mondatok miatt, amikről valószínűleg csak én tudom, hogy mennyire az én hangomon szólnak.
Hol az egyikükből, hol a másikukból, Hannából a leggyakrabban.
Olyankor gyorsan eszembe jut, hogy ez a jelen, de sosem késő átfésülnöm magamban magamat, és Lelle már csupa szépséget fog visszhangozni majd.
Ritkán, de megesik, hogy amit hallok, az büszkeséggel tölt el.
Hazafelé az autóban Lelle kiabálása miatt nem hallották hátul a mesét, Áron úgy gondolta, a leghatékonyabb, ha ráüvölt Lellére, maradna már csendben.
Mikolt reakciója volt a melldülledésem oka, pedig aztán tőle semmi ilyesmit nem vártam, mondjuk semelyik irányba, de ma kiderült, kétségkívül szivacs ő is. Azt mondta, hogy:
- Áron, attól, hogy rákiabálsz, nem lesz jobb, és nem fog megnyugodni, csak jobban sír majd. Ne kiabálj vele, hanem szépen kérd meg, hogy maradjon csendben.
Hogy ezután sem lett csend, igazán nem Mikolton múlt. :)

Összeesküvésekről

A szeptembert végigbetegeskedték a gyerekek. Akkor azzal ütöttem el a tényállás élét (azét, hogy mindenki egészséges, mi meg nem), hogy majd legközelebb márciusban lesznek.
Nem vártak addig, ma már kettő köhögött, meg rekedt is volt.
Így holnap itthon élvezzük egymás társaságát.
Nem mintha borzasztó volna, sem az együtt töltött idő, sem a betegség, de jobbnak gondolom most a fészekben tartani őket.
Na de a lényeg, hogy ma éjjel készen lett az utolsó ovis album is.
Vajon van-e összefüggés a majd másfél hónapos munka leadása és a gyerekeim betegségfaktora között?

Mindanéggyel

Ha mind itthon vannak naphosszat, akkor sokkal több a közös játék, ahogy a veszekedés és a hiszti is. Na meg az igények hirtelen megnőnek, és estére ezerszer jobban elfáradok, mint egy átlagos hétköznapon.
Viszont belesve a nappaliba elönt a melegség, mikor Hannát látom, ahogy a kanapén ül, egy könyvvel az ölében, a kíváncsi kisebbek meg mind körülötte nyújtogatják a nyakukat, hallgatva, ahogy a legnagyobb mesél.
Délben, míg melegedett az ebéd, Mikolt aggodalmaskodott egy sort.
- Mama, nem szeretem ha forró a tészta.
- Nem melegítem meg nagyon, csak épp annyira, hogy finom meleg legyen.
- Jó, mert én langyosan szeretem.
Áron felkapta azt a szót, ami eljutott hozzá a levesének utolsó falatai közben, és rákontrázott:
- Én meg fiúsan.
:)
Ilyeneket őrizgetek estére, mikor arra is alig tudom már rávenni magam, hogy megfürdessem őket.

Az első gyertya

Megünnepeltük Dani születésnapját.
Régesrégen megtanultam már, hogy készülni soha nem aznap kell, semmivel. Tudtam is, hogy nem leszek készen, nem is zavart, csak egy kicsit elszomorított a hiányérzet. Leginkább az, hogy olyan jólesett volna belelassulni az ünneplésbe, de képtelenség, mert még itt egy valami, meg ott egy intéznivaló.
És végül nem maradt más, minthogy elengedtem azokat az apróságokat, amikből volt bőven, és szép lett volna akkor és ott, de (kicsit kénytelenségből is) megengedtem magunknak, hogy ne legyen, vagy másképp legyen, vagy máskor legyen.
Út közben az ünneplés felé, azon gondolkodtam, hogy vajon eljön-e majd az a nap, amikor készen leszek. Rendben lesznek a gondolatok a fejemben, és mindegy lesz a végeredmény, mert az út lesz a fontos, meg a pillanat.
Soha senkinek (rajtam kívül) nem hiányzott még az, amit elképzeltem, de nem valósult meg.
Ugyanígy vagyok ezzel az ádventtel is.
Azokban a kivételes másodpercekben, amikor visszakapom a gondolataimat, hevesen pereg belül a képáradat.
Nem a gyertyagyújtás a fontos.
A megérkezés az.
Hetekkel ezelőtt kicseréltem a gyertyákat a "koszorúnkon", ami pedig sosem kerül el a kis pultról. Mert szeretem, hogy egész évben hordozza a karácsony üzenetét, és mert olyan nagyon gyorsan eljön ismét, hogy felesleges volna bedobozolni.
Ahogy idén is.
És végül ma mind a négy gyertya érintetlen maradt.
Valamiért nem érkeztünk meg hozzájuk.
Helyette máshol, máshová meg igen, és abban a látogatásban legbelül meggyulladt az első. Ahogy a külsőség helyét átveszi a bensőségesség.
De megérkezni, a gyerekek szemének is láthatóan leginkább úgy lehet, ha mutatjuk az utat, nem csak megéljük odabenn. Még akkor is, ha a magunk megérkezése hat rájuk észrevétlen.
Még egyszer sem csináltam a gyerekeknek ádventi naptárat.
Tanácstalan vagyok, hogy milyen lenne az, ami igazán a miénk lenne, és kerestem eddig az értelmét is.
Ma fogalmazódott meg bennem először, hogy a megérkezés, míg ilyen aprók a gyerekek, számomra együtt jár az egymásra pazarolt idővel. Várni a Mikulást, Áron születésnapját, a Karácsonyt, azt jelenti, hogy együtt vagyunk benne.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy befelé figyeljek. Rájuk figyeljek. Velük legyek.
Az elmúlt hetekben annyit adtam kifelé, és olyan kevéssé voltam jelen a saját történetünkben, hogy elfogyott picit a meghittség a kapcsolataimból.
A magam energiáit tökéletesen felemésztve semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre, vagy legfeljebb Danival töltött időre. Türelmetlen és feszült vagyok a gyerekekkel, és nem érem utol magam, de legalábbis úgy érzem, sosem fogom.
Ha csinálnék ádventi naptárat, egészen biztosan közös élményekkel volna tele. Ma főztem egy nagy adag gyurmát, és formáztunk belőle pici hóembereket.
Hogy ez ma megtörténhetett, abban benne van a születésnap, a meg nem gyújtott gyertya, a lelkiismeret furdalásom, Dani ölelése, és a felfogott és megtartott lehetőség a pillanatban. Végre.
Ma esett először a hó.
Tegnap óta tél van, és december.
Az a hónap, amiben olyan sok az ünnepelni való, hogy minden hétre jut legalább egy.
Ma épp a hóesés, aminek olyannyira a hatása alá kerültek a gyerekek, hogy a csilingelő, szűnni nem akaró örömükből átragadt rám is.
Nagyon sok energiára van szükségünk ahhoz, hogy vidámsággal teljen meg a nap a sok instrukció, szerveznivaló, kiviteleznivaló mellett.
Felelősséggel tartozom a hóesésükért, a mindennapi csilingelésükért.
Csak akkor ér majd ide rendben a karácsony.
Kaptam ma egy levelet, aminek az utolsó mondata így hangzik, vigyázz magatokra Kinga, ellazulós, feloldódós és megértéssel, elfogadással teljes adventi heteket kívánok nektek, szeretettel.
Akitől kaptam, nem tudhatta, mennyit kaptam ezzel a két sorral.
Mennyi feldolgoznivalót és mennyi lehetőséget.

Sajtcédulkák

Lelle két napja nyolcfogú.
Közben meg megtanulta megmutatni milyen erős, de csak akkor mutogatja, ha hazai terepen érzi magát. Ellenben szégyellős, de nagyon, és olyan, de olyan édes, ahogy bújik, mert akarná is bemutatni a nagyszerűt, meg nem is.
És mikor mutatja, remeg a feje az erőlködéstől, és kivillan az a két kis gyöngy alul, amiből hamarosan négy lesz.
Miért élem meg még mindig olyan nehezen a változást?...
Nem eszik.
Tegnap arra is rájöttem, hogy azért nem, mert sérti az önérzetét az etetés momentuma.
Kapott egy kanalat, amivel boldogan és egyre ügyesebben lapátol. Levest még nem mernék adni neki, de a joghurtnak már majdnem minden része a szájába jut.
Áron tegnap leesett a lépcsőről. Megütötte a nyakát, valószínűleg meg is húzódott.
Délután, mikor még mindig sírdogált a fejfordítás fájdalma miatt, lefektettem a földre, és megmasszíroztam.
Azt a picike nyakat :).
Nem szerette eleinte, de végül jót is tett, meg jól is esett neki. A kényeztetés végeztével kérte, tegyem fel a kanapéra, és takarjam be, mert aludna. Persze azonnal érkezett a kóstolgatók hada, de Áron mindenkit elzavart maga mellől. Aztán megérkezett Lelle.
Mellékucorodott, és Áji nemcsak hogy hagyta, de gondosan be is takargatta. Kezdenek szövetséget kötni.
A választékos mondatai.
Ma az autóban hazafelé azt mondja hátulról:
- Mikolt, mi most éppen hazafelé tartunk.
Valamelyik éjjel felébredt, és félálomban elindult lefelé hozzánk. A lépcső fordulójában találkoztunk, alig pislákolt, és engem akart.
Mondtam neki, hogy felveszem a pizsamámat és megyek. Erre azt javasolta, legyen úgy, hogy ő leül a lépcsőre és megvár. Egyezkedtünk, engedte. Megint valamit igazítani kellett a helyzetben egymáshoz, megint ráállt. Eltartott egy ideig ez, és közben rájöttem, mennyire fantasztikus, hogy a majdnem alvó, amúgy sokszor meggyőzhetetlen kicsi gyerekünk gyakorlatilag tökéletes partnerként viselkedik. Nem hagyja magát, de kompromisszumkész.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy ennek a morzsája is elég volna a hétköznapokban némi energianyeréshez.
Hosszabb távon még várat magára ez a kényelem. Áron félálomban viszont elképesztően hajlékony.
A lányok a múlt héten itthon voltak.
Hétfőn mentek először, és aznap már sokadjára próbálták el azt a kis etüdöt, amit pénteken a Városháza előtt eljátszanak majd.
Ma Elvira néni azzal fogadott, hogy Hanna a mesélő, vagyis figyelnie kell, mikor, ki után, mit mond. Tegnap egyszer meghallgatta, ma már tudta a teljes szöveget.
Büszkeség.
Mikolt, amikor felemelem a hangom (előfordul mostanában...), minden alkalommal odajön hozzám és azt mondja: Mama, nagyon szejetlek.
Pedig néha komolyan dühös vagyok rá. Magamra mondjuk sokkal jobban.
Csilla szerint nagyon jó óvodás, figyel, ügyes, a maga világát is hozza persze, de még az is rendben van. Anyukám szerint is sokat változott, mióta közösségben van, javára. Én nem látom ennyire kívülről, csak az tűnik fel, hogy próbálom ráerőltetni a ruhákat, amikről azt gondolom, jónak kellene még lenniük rá, és kiderül (folyton...), hogy Mimi nem is kicsi már.
Fogom a kezét, amit eddig nem adott, most meg el nem engedné az enyémet, még rollerezés helyett is sétál inkább, hogy együtt lehessünk. És ez olyan megható.
És végül...
Tudhatnak valamit az öregek.
Nem akarnak benti cipőről hallani sem. Pedig szuper mamuszaik vannak, sőt akár szandált is felvehetnének. De nem.
Lelle a legkritikusabb, ő még felveszi, ha ráadom, de egy perc múlva már lent is van. Bármi.
Anyukám, az örök aggódó, elgondolkodva a tényálláson, azt találta mondani a telefonba, adjak rá zoknit. De ne a harisnya fölé, hanem alá.
Kamaszkoromból ismerős zsigeri normálisazanyám? reflex érkezett azonnal, de.
Azóta Lelle zoknit hord a harisnya alatt. És meleg a lába.
A ráadás el ne maradjon.
Hannakorszakban el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egy szobában altatni. Hogy egy ágyban, azt meg végképp teljesen lehetetlennek véltem.
Mostanában sokat mosolygok azon az akkori önmagamon, aki ha látná, hogy mi a helyzet mifelénk ma, akkor se hinné.
Hogy két gyerek képes eldőlni délutánonként, miközben a középre vett anyjuk dolgozik (vagyis zajong és még fényt is csinál). És ez mégcsak hagyján, mert horkolnak is mindketten és még ez sem zavarja őket.
De a legszebb minden pillanat közül kétségtelenül az, mikor reggel arra ébredek, hogy a fejemet két, illatos, pihepuha buksi támasztja. Egy jobbról, egy meg balról.
Senkivel sem cserélnék. :)