Kissé csapongok...

Egy ideje megint árválkodik a blog.
De csak azért, mert egyszerűen nem jutok el idáig. Sajnos.
Illetve csak annyiban sajnos, hogy jó volna ha naponta írnék, nekem is, meg a blognak is, de annyi a tennivaló, hogy mire végzek, már holnap van. A tennivalók javarészét élvezem, a maradékot meg muszáj.
Az élvezeti részben van egy hatalmas adag tanulópénz is, meg szorongás, és álmatlanság, de ez a megdönthetetlennek tűnő önbizalomhiányomból fakad, és egy kicsit a maximalizmusomból. Az ovisokat fotózom, ami mélyvíz, és a technika minden alkalommal kifog rajtam, mégcsak nem is az én hibámból.
Mindenesetre amit két naposra terveztem, az lassan öt napra duzzadt, és ez eddig csak az édes rész, mikor a gyerekek között lehet lenni.
A háttérmunka ennél ezerszer több, pláne egy olyan rutintalan csecsemőnek, mint én.
Azért alakul, és talán a végén még örömöt is okoz majd azoknak, akiknek készül, egy évig most nem bánom, hogy a témában nem kell élesíteni, csak tanulni.
Kis zárójelben azért annyi kikívánkozik, hogy ez az ovifotózás egy egészen nagy kibabrálás mindenkivel ebben a formában (vagyis a klasszikus csüccs, mosolyogj, katt...). Az óvónénikkel az öltöztetés, fegyelmezés, segédkezés miatt, a fotóssal az elvárások miatt (legyen a gyerek természetes... hahaha), a gyerekekkel meg gyakorlatilag minden miatt, ami az előző kettőnél felsorolásra került, kiegészítve azzal, hogy mindenki képzelje magát egy rettenetesen kiszolgáltatott műhelyzetben, mondjuk nekem zsigerből a nincsjegyemésjönazellenőr szitu jutott az eszembe. És akkor még mosolyogjon is. Szegény.
Igyekszem mindent elkövetni, hogy könnyítsek a dolgukon, de abba a húsz másodpercbe, ami rendelkezésre áll nem nagyon lehet.
Úgyhogy csak mondom, hogy akinek van lehetősége, lobbizzon az ovis gyereke szabadban, játék közben történő megörökítése mellett, vagy legyen olyan jó, és fogadja el fintor nélkül, ha a gyereke vicsorog azon az egy darab képen. Köszönöm.
És ha megkönnyebbültem volna, hogy ezt mind kiadhattam magamból, akkor rögvest eszembe jut, hogy míg én dolgozom (ma őszinteséges lesz ez a poszt... ( amit ha csak rajtam múlna, akkor egy évig még érleltem volna, mielőtt élesbe váltok, de sok okból nem volt rá mód, így marad a párhuzamos tanulási fázis meg az élesbevetés, ami persze a fejlődés szempontjából rettentő ösztönző (is) tud lenni, máskor meg szétcincál, hogy semmivel sem haladok, és semmisem megy, sem a tevés, sem a tanulás, és inkább lennék inas valaki mellett... ha még volna ilyen), addig a kicsikék megnőnek észrevétlen.
Lelle például 16 hónapos lett, amiről jól elfelejtkeztem, csak este jutott eszembe, meg az is, hogy még két hét, és akkora lesz, mint Mimi volt, mikor Áron született.
Akkor Mikolt elég sokat változott, de utána kellene olvasnom, hogy hogyan is pontosan, az mindenesetre megnyugtató, hogy Lelle testvérszületés nélkül is elképesztő metamorfózison megy keresztül.
Ja, hogy van úgy, hogy nem én vagyok vele. Hát igen. Győzködöm magam, hogy az utóbbi hetek nagyjából heti kétszer három órája nem boríthatja ki annyira, hogy mára már akkor, ha meglát eszeveszett hisztiben csúcsosodjon a hiányom.
Rémlik, hogy 16 hónapos korban egy újabb szeparációs szorongással megfejelt fejlődési ugrás következik, és ha így, akkor megnyugtatóan tudomásul vehetem, hogy Lelle tankönyvi módon hozza a formát.
Akkora akarata van, mint a másik háromnak, és olyan újdonságokat tapasztalok négygyerekesként, amiket eddig csak vendégségben.
Mondjuk például ma este, mikor tökéletesen pisis lett minden felső- és alsóruhája a pólóján kívül (értsd body, harisnya, leggings, nadrág...), mikoris megérkeztünk a zsúrba, a nagytáskával, amiben nem volt váltóruha, ezért egy korabeli kisfiú nadrágját gondoltam ráadni, ő meg visítva tépte le magáról, figyelmeztetve, hogy ez nem az övé, meg se próbáljam.
Mi lesz itt kétésfélévesen...
Még álmában is akar, eddig is egyértelmű volt, hogyha esetleg nem azt adtam, amit szeretett volna, de most sikítva tiltakozik a melléfogásaim miatt.
Egyébként meg a bőröm alá szeretne bújni, amit támogatok, de sokszor kivitelezhetetlen. A hátamon nem marad meg, kizárólag az oldalamon.
Ma kérdezte valaki, hogy nálunk mennyi dolog veszik el, így négy gyerekkel, mert náluk az egy után a kettőnél megtriplázódott a kóbor tárgyak listája.
Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy régóta nincs lista felénk tárgyakról. Régen elég jó voltam a rendszerekben, ma is van nálunk ilyesmi, és Hanna idejében még fejben is tudtam tartani mindent, ami fontos volt, de.
Ha nincs meg a kesztyű, akkor megteszi egy frottírzokni is, és ha épp masnis az alsótrikó, akkor annak örülünk. Kreativitás, meg a rögöktől való elszakadás.
A harmadik gyereknél azt tanultam meg, hogy remekül használható a lábam is egy csomó mindenre, a negyediknél meg azt, hogy a prioritási lista csúcsán az energianyerés áll. Bármi jöhet, ami ad, és vesznie kell mindennek, ami elvesz.
Tökéletlenül vagyok tökéletes, és jót tesz nekem ez a fajta látásmód.
Kezdve a gondolatokkal...
Mondjuk hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem ez hűdenagyon megy. Fejben jobban, de gyakorlom.
A tárgyak meg úgyis meglesznek, ha szükség van rájuk.
Például ünnepnapokon irigylésre méltóan egyformába tudom ám öltöztetni valamennyi gyerekemet. :)
De sokkal jobban izgat bárminél, hogy hogyan tudnom a bőröm alá pakolni azt, akinek épp a legjobban szüksége van rá.